Nagyon szeretem Krisz Nadasi cikkeit olvasgatni és tanulgatni belőlük hiszen ő azért már egy tapasztalt író, és tudja a dolgát!😉
1. Ne körülményeskedjünk.
A rossz párbeszédek jelentős része ebben a hibában szenved: a szerző olyan szavakat ad a szereplői szájába, amit élő ember soha ki nem mondana, ilyet csak papíron látunk. A buszon például nem mondjuk a rég nem látott ismerősnek, hogy „a szerződés körülményei lehetővé tették”. Ezt mindig tartsuk szem előtt, legfőképp akkor, amikor a szereplőink kínos helyzetben vannak! Fogalmazzuk a párbeszédet tisztán, egyszerűen, érthetően. Ebben sokat segít a hangos felolvasás, magnóra mondás, vagy ha megkérünk egy családtagot, hogy ő olvassa fel nekünk a kérdéses részt hangosan!
2. Engedjük a szereplőket a saját nyelvükön megszólalni.
Azaz gondoljunk bele, ki milyen háttérrel és tudással jött ebbe a beszélgetésbe. Minden embernek egyedi a világnézete, gondolkodásmódja, szókincse, más szavakat szeret használni, és vannak olyanok, melyeket soha ki nem ejtene a száján. Az is igaz, hogy különleges szavakat, például írisz, dromedár, nem használ mindenki. Vegyük észre, ha az egyik szereplőnk egy ritka szót használt, és ezt ne adjuk más szereplő szájába. A szereplőink jellemző szavait írjuk is ki a jellemrajzukba, és időnként ellenőrizzük, ki hogyan beszél a kéziratban. Hagyjuk a karaktereinket szavaikban is élővé válni!
3. Párbeszédben mondjuk el.
Sok minden szerepelhet egy párbeszédben, például információt is adhatunk így át az olvasónak. Érdekesebb lesz még egy fantasy háttérvilága is, ha azt nem az író mutatja be narrációban, leírásban, hanem az egyik szereplő meséli el a másiknak. Használjuk ki a párbeszéd érdekességét, a szereplőinkkel mondassunk ki minél több mindent, például ők lelkendezzek, ha egy városka hangulatos, ők mérgelődjenek, ha ferdén néz rájuk a piacon a boltos, a két barátnő beszélje ki az udvarlóik hátsó szándékait – ne az író közölje mindezeket!
4. Amit párbeszédben mondunk, azt narrációban ne.
Redundáns, ha az író a szereplő motivációjáról beszél, majd ezután a szereplővel ki is mondatja a gondolatait. Ez jellemzően akkor fordul elő, ha E/1. személyben írunk történetet, például így:
„Nagyon kíváncsi voltam rá, miért tette.
– Mondja, mi lehetett az indítóok? – kérdeztem.”
Ilyen esetben elég a kimondott mondatot meghagyni, hiszen a történethez nem tesz hozzá, ha leírjuk, a hősünk kíváncsi. Kérdezhette ugyan számításból vagy unalomból is, de ha nem így volt, ha nem tér el a gondolat és a kimondott szó értelme, akkor ezeket ne írjuk le két formában.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
5. Mindig tudjuk, ki beszél!
Érdemes úgy narrálni a párbeszédet, hogy minden egyes mondatról lássék, ki mondta. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes mondat mögé odaírjuk, hogy „mondta, kérdezte, felelte, szólt, kiáltotta”, hanem azt, hogy amikor az olvasó bizonytalanná válhat, vajon most is jól érzékeli-e még, ki beszél, akkor beszúrjuk a beszélő személyére való utalást. Ennek szükséges gyakorisága teljes mértékben a szövegtől függ, de úgy 5-10 sor után általában már kényelmes egy narrációval egyértelművé tenni a helyzetet. Ilyenkor érdemes a beszélő hangulatát is megmutatni, például egy apró mozdulattal, amit szándékosan vagy önkéntelenül tesz.
Természetesen az is egyértelműen meghatározza a beszélő személyét, ha a párbeszéd szereplői teljesen különbözőképpen szólalnak meg (lásd 2. pont). Ha az egyik szereplő hosszú mondatokban, terjengősen beszél, a másik kurta mondatokban, lényegre törően fogalmaz, akkor mindig egyértelmű lesz, melyikük beszél éppen.
A fenti öt tipp mellett természetesen figyeljünk a többször ismételt ajánlásokra is, például a felesleges udvariaskodás kerülésére, a párbeszéd és narráció egyensúlyára, a leírtak részletezettségére, a fölösleges szavak kihúzására.
