Emina //Bexi ff.//

F O U R

Nincs sok emlékem kiskoromról.

De azok többnyire vagy nagyon vidámak, vagy nagyon borzalmasak.

Mind Anyáról szól.

Az első dolog, amire emlékszem az életemből, az egy hideg téli délután. Kint térdig érő hó, az utak befagytak, és Budapest sűrű utcáin a szokásosnál is nagyobb dugó volt. A forrócsoki illata keveredett a hintőpor irritáló, mégis jellegzetes aromájával és miközben magamban gügyögtem, a nappaliból beszélgetés és hangos nevetések moraja hallatszott. Elég okos és kíváncsi baba voltam, így kimásztam a járókából és a csúnyán nyikorgó padló épphogycsak megnyikkant, mikor leestem rá. Nem voltam sírós, így csak nagyokat pislogva néztem a gyűrődött pizsamámat, amin egy kék elefánt mosolygott vissza rám. Utólag elneveztem, mivel az emlék nagyon intenzíven maradt meg a memóriámban - az orrmányos neve Szaloncukor volt. Szaloncukor biztatására felbátorodva álltam fel a földről és botorkálva lépkedtem a szobám nyitott ajtajából a folyosóra. Közelebb érve kiélesedtek a hangok, de mivel még nagyon kicsi voltam, csak az a pár szó maradt meg, amit értettem. „Alexa”- ez voltam én. A nevem hallatán elmosolyodtam és megálltam. Hallgatóztam. „Linda” -ez volt anya. Meghallva a nevét mégjobban mosolyognom kellett és a gyermeki boldogságom akkor lett teljes, mikor megértettem egy szókapcsolatot „Vince” -ez volt apa és „szeret”. Lankadatlan jókedvvel, Szaloncukornak gondolatban súgva, mit mondanak hallgattam a jókedvű felnőttek beszélgetését. Akkor nem ismertem fel mindenkit, de már tudom, kik voltak a szobában. Anya, apa, Ivett, Zsolt, Nagyi (ő anya halála hallatán szívrohamban elhunyt), Eszter, Rita (anya barátnői), Patrik, Matyi, Róbert (apu és Zsolt volt barátai) és Weis Balázs Viktor, becenevén Vizsi. Ő is a baráti társaság része volt. De egy kicsit máshogy került be - Anya menedzsereként. Ő is ott volt. Ő is nevetett és én mosolyogtam, mikor meghallottam a hangját.

Az emlék itt véget ér. Akkor midnen rendben volt. Szép emlék.

Aztán elfajultak a dolgok. Anya, művésznevén Lindi karrierje mindenkit meglepve csak akkoriban indult be igazán. Én három-négy éves lehettem, mikor Vizsi rohant az ablakunkban. Anya mellettem és nekem dudorászott és valami memória játékot játszottunk, de mindketten odakaptuk a fejünket. Amint anya felismerte a férfit, megsimítva a karom felállt és az ajtóhoz sietett. Vizsi már ott volt és emelte a kezét, hogy kopogjon, de amint felismerte a helyzetet, anyu invitálására lihegve bejött. Folyamatosan beszélt. Borzalmasan hadart, megakadt a nyelve, töltelékszavak ezreit használta, így nem csoda, hogy nem értettem. Mint kiderült, anya sem, mert mosolyogva rászólt. „Vizsi, higgadj le, egy szót sem értek!”, mire a férfi nehezen ugyan, de megnyugodott. Ezután vidáman folytatta „Linda! Megcsináltuk! Bekerültél! Bent vagy az Édes Hangok-ban! -kántálta százféleképp és ennek szemmel láthatóan anyu is nagyon örült, ezért én is örültem. Nem kellett volna.

És ez volt további élete, életem, életünk egyik legfontosabb fordulópontja. Ugyanis onnantól nem hogy semmi sem volt ugyanolyan, de nagyjából nem volt semmi. Mármint, nekünk, anyából.

„Apa” - suttogtam halkan. Éjszaka volt. Öt éves voltam. Anyu megnyerte a két évvel azelőtti versenyt és a sikereket sorban zsebelte be. Jelölték vagy húz díjra, meg is nyert vagy tizenkettőt. Hívták további műsorokba, hol versenyzőnek, hol vendégnek, mindenhol megtriplázta a nézők számát. Rengeteg koncert helyszíne telt meg csordultig és írták neki a szebbnél szebb dalokat. Mert anya hangjához és karakteréhez mind a mű életébe,n, mind az igaziban a szépség illett és volt rá értendő. Gyönyörű vörös haja és zöld szemei (amiket én örököltem) mindenkit elvarázsoltak és kedvessége szinte határtalan volt. Ugyan a rajongói ennek csak apró részét ismerték, millióan lettek. Még annál is többen. Anya azon kevés magyar előadók közé tartozott, akinek külföldön is voltak rajongói. Sőt! A két év alatt konkrétan egész európát meghódította és körbe túrnézta. Értelem szerűen egyre több angol számot írtak neki, de azok is mind gyönyörűek voltak. A zenei karrierje felfelé ívelt, viszont kezdte elveszíteni az irányítást. Kit áltatok? Arra az éjszakára, mikor apát a konyhában találtam egy üveg Jeager-rel a kezében, már rég nem nála volt az irányítás. Vizsi talán még megoldhatta volna a helyzetet, azonban ő annyira megrészegült a hírnévtől, hogy elvesztette az emberségét és ezzel együtt persze minket is, de erre túl későn eszmélt rá. Minket folyton zaklatott boldog-boldogtalan, hogy nyilatkozzunk ennem, nyilatkozzunk annak, mi a véleményünk erről, mit szólunk ahhoz? Konkrétan címlapra került, mikor a kertben tanultam festegetni. Lefotózták a kicsit absztrakt virágot (ami amúgy egy öt éveshez képest baromi szép volt) és lapokon keresztül boncolgatták a témát. Vagyis engem. Amint ezt apa meglátta, annyira dühös lett, hogy lekevert egyet az egyik interview-et kérő férfinak. Újabb címlap sztori. És így ment ez már hosszú ideje.
„Linda...”, motyogta üreges tekintettel a sötét konyhát nézve, én pedig nagyon megijedtem. „Lin, én Linem! De hiányoztál!” nevetett fel a semmit figyelve „De semmit baj. Már itt vagy. Minden renben” beszélt továbbra is anyához, aki nem volt ott. Én szörnyű félelemmel a szívemben néztem, amint apa egyszer mosolyogva beszél anyához, majd szomorúan, a végén pedig vörös fejjel ordítva szidni kezdi. „Elhagytál” -kiáltozta, amikor legördült az első könnycseppem „Cserben hagytál” , folytatta, mire én rázkódó vállal motyogtam neki, hogy hagyja abba. Anya még nincs itt. Anya mindjárt jön. Nem hagyott el. És közben az édesapám a semmivel ordítozott, odaképzelve a mérföldekkel távolabb valószínűleg éppen szereplő feleségével, az én drága édesanyámmal.