From time, to time!

1. fejezet: Had legyek szabad...

Csizmám koppan ahogy sietve lépdelek a csiszolt márványpadlón. Hajam lassan lobog utánam. Szinte feltépve az osztályterem ajtaját lépek be a terembe sűrűn véve a levegőt.

- Elnézést a késésért Tanár úr! -. Hadartam el. A tanár szúros szemekkel nézz rám, és köhint egyett.

- Zegan úrfi. Van magyarázata arra, hogy mégis miért késett tizenhét percet az órámról? Talán olyan jól tudja az anyagot, hogy úgy gondolja, nem kell órára járnia? -. A lekezelő hangsúlyt tisztán érzem. Kezem akaratlanul is ökölbe szorul.

- Elaludtam, Tanár úr. -. Mondtam a szemébe nézve. Gúnyos félmosollyal borostás arcán pislog egy hosszút.

- Elaludt? Hát ez nagyon sajnálatos. De szerencséből maga felelhet az anyagból. Gondolom azért aludt ilyen sokáig, mert tanult. -. Gúnyos mosolya egyre tenyérbe mászóbb, és irritáló. Mélyen szívom be a levegőt.

- Hát persze, Tanár úr. -. A tábla elé sétálok, és előre fordulok az osztály felé.

- Áruld el Zegan úrfi, hogy nekünk, időmestereknek mi a feladatunk. -. Mondta számonkérő hangsúllyal.

- A feladatunk az, hogy begyüjtsük a halandók lelkét akkor, mikor az adott személy neve a könyvbe kerül. És hogy megvédjük Őket az időtolvajoktól. -. Mondtam a cipőmre nézve meredten.

- A válasz helyes. Leülhet. -. Nem nézve senkire gyorsan a helyemre siettem, és a könyvem betűit néztem. Nem vagyok egy nagy szociális életű srác. Inkább...egy visszahúzodó herceg. Édesapám a világunk királya. Két részre oszlunk fel. Vannak a lázadók, az időtolvajok akik a király ellen fordultak. Ellopják más idejét, csak hogy Ők örökké élhessenek. Undorítóak. És minket nagyrészben arra is kiképeznek, hogy hogyan harcoljunk ellenük. Ezek vagyunk Mi. Az időmesterek.

- Az órának vége. Viszont látása, osztály. -. Szólalt fel a tanár a kicsengőkor. Könyveim elpakoltam, majd lassan kisétáltam a teremből. Lassan húzom magam után a lábaim, az iskola háta mögé, és figyelek, hogy senki se vegyen észre, majd a táskámból kihúzok egy szivart. Lassan a számhoz emelve meggyújtom, és kifújom a füstöt. A falnak döntöm a hátam, és felsóhajtok....
Lila, hosszú hajam hátra rakom, és ismét a mérgező rúdba szívok egy mélyet. Lépteket hallok, így gyorsan elnyomom magam mellett, és messzire eldobom.

- Zegan herceg. Hát itt van. Az Apja küldött, hogy vigyem haza Önt. -. Összeszedem a cuccom, és a hintós után indulok. Az hitó ajtaját kinyitja előttem, én meg megköszönve azt beszállok. A kerekek lassan forogni kezdenek, és haladunk előre. Elfekszem a puha ülésen, és táskámból előveszem a könyvem.

".......és akkor a fiú karjai közé zárva legjobb barátját ajkait az övére tapasztotta. A levegő lassan izzott, az idő megállt ebben a pillanatban..."

A hintó megáll, és Én összecsukom a könyvet. Az ajtó nyílik előttem, és lassan lesétálok a rövid lépcsőn.

- Isten hozta újra itthon, Hercegem. -. Hajolt meg a palota kapuőre. Hiába mondom, hogy viselkedjenek velem úgy, mint egy normális személlyel, mindig azt mondják: "Ez nem megengedett, Hercegem."
De ez akkor is frusztráló. Nem vagyok jobb attól, hogy herceg vagyok...
Kifújva a levegőt csukom be a szobám ajtaját, és dőlök be az ágyamba. Hátamra gördülök, és a plafont kezdem el tanulmányozni.

Nem tudom, hogy milyen a világ. Folyton be vagyok zárva, csak itthon, és iskolában lehetek. Apám azt mondja, hogy veszélyes a város az időtolvajok miatt. De mégis....úgy érzem valami nincs rendben. Hiányosnak érzem magam. Nincsenek barátaim....teljesen egyedül vagyok, mióta Anyu meghalt...
Ki kéne szökni...csak egy éjszakára...
Tudni akarom, hogy milyen a szabadság...

Felpattanok az ágyamról, és kinyitom az ablakot. A kellemes szellő arcomba csap, és mélyen szívom be az éjszaka illatát. Az égre nézve csillagok fénye világít le rám. Bal lábam átemelem a párkányon, és leugrok a cserepekre. Megkapaszkodom a torony falában. Csizmám sarka megcsúszik, de időbem kapaszkodom meg a kisablak rácsába. Huuuuuh. Lassan lemászok a palota érdes vakolatán, és át a kerítésen szaladni kezdek. A város fényeit messziről látni. Gyönyörű...
Ismét gyorsabban szedem lábaim. Lihegve, betámasztva lábam lecsúszok a meredek dombon. Amint a városba érek....nem az vár, amit gondoltam. Mindenhol füst, büdös szagok. Csoportosan fekszenek a földön, öregek, fiatalok, nők, és gyerekek. Koszosan és meggyötörten...
Hirtelen nekiütközök valakinek.

- Hé Te! Há' nem látsz a szemedtől? -. Kérdezte a dohányzó, borostás férfi. Lassan végignéz rajtam, és elmosolyodik. Sárga fogai és büdös lehellete csak mégtaszítóbb, mint a külseje.
- Ahogy így megnézlek, Cukifiú. Biztos nem ide tartozol. A nagyvárosból jöhetsz. -. Vigyorog rám.

- Ez nem a nagyváros? -. Kérdeztem körül nézve.

- Nem, Édesem. Ez Siminus falu. De ha gondolod, szívesen odavezetünk Én és a barátaim. -. Mosolyuk fülig ér.

- Azt megköszönném. -. Fújtam ki a levegőt. Azt hittem, hogy bántani fognak. De úgy nézz ki kedvesek...

- De nincs ám ingyen, Cukorfalat.-. Nevetnek. Pislogok párat.

- Mit kértek? -. Egyenesedtem ki egy kicsit jobban.

- Hmmmm. Hát nem is tudom. -. Vigyorog, és kezével az oldalam kezdi el simogatni. Kérdően nézek rájuk.

- Robert! Engedd el a fiút. -. Hirtelen éles hang szólal fel a hátam mögül. Lassan nézek hátra, és szám kissé elnyílik. Kéken ragyogó szemei ellenállást nem engednek meg. Hátközpig érő ébenfekete hajával lassan játszik a gyönge szél. Izmos karjait keresztbe fonja, és így nézz az előttem állóra. Aki csak kuncog rá.

- Csak játszunk a kicsikével. -. Nevet. A fiú karon ragad, és maga után kezd húzni. Hibátlan arcvonalait oldalról nézem. Lassan megállít maga előtt.

- Normális vagy, Kölyök? Nem látod, hogy mit akarnak? Egyébként is....egy ilyen fiúnak nem kéne egy ilyen mocskos helyen sétálgatnia. Túl ártatlan vagy, és szép. Hamar elintéznek. - Elemezte.
Kezével hajába túrt, és ingujja felcsúszott.....
Tetkója van....

- IDŐTOLVAJ VAGY! -. Megbotlottam, és Ő elkapott.

- Nem foglak bántani. -. Mondta nyugodtan.

- De...Te időtolvaj vagy. Nem veszed el az időm, és ölsz meg?-. Kérdeztem remegve.

- Én nem vagyok Ti.-. Mondta komolyan. Szemeim kitágulnak.

Mi.....?