"Sose felejtem el azt a bizonyos napot... Az idő múlásával tán pár apróbb részletet elfelejtek, de a lényeg akkor is meg fog maradni. Lehet nem fogok emlékezni azok arcára akik mellettem harcoltak, vagy éppen ellenem... Viszont azt a tekintetet, amivel utoljára rám nézett mielőtt végleg elment, sose bírnám elfelejteni... Álmaimban mindig újra lejátszódik ez a nap, és nem hagy nyugodni... Annyi év után se bírom túltenni magam rajta... Viszont a szemébe se bírnék nézni többé, hisz lehet azóta ki nem állhat engem... Jelenlegi állásunk szerint viszont lehet, hogy muszáj leszek vele találkozni... Hisz hama"-
-Arthur! - rontott be egy szőke hajú férfi a helységbe, mire a szólított kettétörte a kezében lévő tollat. Szépen, lassan fordult az újonnan érkezett felé, enyhe gyilkos pillantásokat küldve felé.
-Mit szeretnél, Francis?
-A Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot, így most már teljes vereséget szenvedett. - Arthur felállt székéből, majd az ablakhoz sétált, melyen kitekintett.
-Hiába üzentünk hadat Németországnak, én nem tehetek semmit. Elválaszt a tenger, a flottáim erősek, de ezzel ő is tisztában van, tehát nem támadna vízen keresztül. Szárazföldi hadseregem pedig nincs.
-Én sem szándékozom megtámadni Németországot továbbra sem. A Maginot vonal biztos védelem ellene. - az asztalra pillantott, amin egy kis könyvszerű napló volt- Mit írsz?
-Nem lényeg.
-De engem érdekel. - indult meg felé, mire a másik egyből mozdult és felkapta a könyvet- Hé, ne csináld már!
-Nem, nem nézheted meg, ugyanis semmi közöd hozzá. Az, hogy szövetségesek vagyunk, még nem jelenti azt, hogy meg kell osztanunk egymással mindent.
-Csak nem fogsz megváltozni, igaz?
-Nem, nem fogok. Viszont ezek szerint te sem.
-Dehogy változok, pont így vagyok tökéletes. - a másik csak a szemeit forgatta- Lenne még valami.
-Mi lenne az?
-Gondolkoznunk kellene, hogy kik lehetnének szövetségeseink még a jövőben. Nem tudhatjuk mennyire fog ez elhúzódni, lehet ugyanúgy járunk, mint a korábbi világháborúban, és akkor ez lesz a második.
-Az rengeteg veszteséggel járna.
-Efelől nincs kétségem, de lehet ez elkerülhetetlen lesz. Akkor viszont felkészültnek kell lennünk.
-Eléggé meglep, hogy ilyeneket mondasz, nem vall rád. Beverted esetleg a fejed?
-Ha, ha, ha... Nagyon vicces vagy Arthur.
-Én komolyan kérdeztem.
-Utállak.
-Én is téged.
-Örülök, hogy ezt megbeszéltük. - a másik bólintott.
-És van ötleted arra, hogy ki lehetne esetleg a szövetségesünk?
-Több ország is kiesett, vannak akik már Németországgal állnak szövetségben, vagy német megszállás alatt vannak. Az is problémát jelent, hogy sokan fejletlenek, nem tudnának részt venni a háborúban. Meg persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy vannak olyanok akik ragaszkodnak a semlegességükhöz, mint például Spanyolország és Portugália. Két lehetséges jelöltet látok eddig, Kína és az USA. - a második hallatán a brit hátat fordított neki.
-Nincs más?
-Nem nagyon.
-Rendben, akkor , majd meglátjuk mi fog történni. Most pedig menj haza, ha történne valami akkor azonnal értesíts.
-Úgy lesz. - majd már távozott is. Arthur a kezében lévő könyvre nézett.
-Miért Alfred... Miért...?
Hat nagyon hosszúnak tűnő hónap telt el. Mikor ugyanis Németország lerohanta Dániát és Norvégiát, ezzel elszigetelve Svédországot is. Ez Nagy-Britanniának veszteséget jelentett, ugyanis eddig innen hozzá lett importálva az acél,amikből fegyvereket készítettek. Ezt követően viszont ez már a németekhez került. Arthur egyre idegesebb lett, ami akkor érte el a legfelsőbb fokot mikor meglátta a hírt, hogy Németország már Franciaországot szállja meg.
-Úgy néz ki egyedül maradtam, megint... - ököllel az asztalára ütött- A fenébe! Logikus lenne, hogy megadjam magam ezek után, de én mégsem így fogok tenni. A hajók nem játszanak, a szárazföldön nem tudnék mit kezdeni... Tehát ez egy légi csata lesz. - komoly tekintettel nézett maga elé- Nem fogok elmenekülni, harcolni fogok addig amég csak képes vagyok rá. - ekkor kopogtak az ajtón- Jöjjön! - egy férfi lépett be az ajtón.
-Önt keresik telefonon, Uram.
-Köszönöm, hogy szólt. Kérem írja meg a németeknek, hogy nem adjuk meg magunkat. Szóval jöjjenek csak, várjuk őket.
-Értettem, máris intézkedem. - odébb állt az ajtóból, amin Arthur ki is ment. Mikor odaért a telefonhoz, a füléhez emelte a kagylót.
-Halló?
-Arthur? - a hang hallatán ledermedt kicsit.
-I-igen...
-Huh, olyan rég beszéltünk már egymással, hogy fel se ismerem a hangod.
-Mit akarsz...?
-Csak beszélni veled.
-Most nem annyira alkalmas...
-Tudom mi folyik ott Európában, arról is szó lenne. Csak adj egy órát.
-Mi?! Egy órát?! Te megőrültél?! Nem érek rá itt így társalogni veled egy órán keresztül!
-Basszus Arthur, halkabban nem tudsz ordibálni? Plusz ezt így duplán hallgatni eléggé fül sértő... Hogy bírják ezt az embereid egyáltalán?
-Duplán?
-Ja, duplán. - ekkor megszakadt a vonal, majd Arthur mögött kinyílt az ajtó. Egyből megfordult, majd kis is ejtette a telefonkagylót a kezéből, ami koppanva ért földet. Teljesen lesápadt, majd lehajtotta a fejét, és a földet kezdte el bámulni- Ahogy elnézem nem változtál semmit se külsőre. Szóval egész jól tartod maga ahhoz képest, hogy milyen öreg vagy. Remélem azért a szemöldököd még a régi.
-Hagyd békén a szemöldököm...
-De hisz annyira viccesek, te talán máshogy látod?
-Te örülnél neki, ha rajtad röhögnének egy olyan dolog miatt amiről nem is tehetsz...?
-Hmmm... Azt hiszem nem, de mivel engem ez a veszély nem fenyeget, így nem igazán érdekel.
-Ha amiatt jöttél ide, hogy kritizálj és gúnyt űzz belőlem, akkor inkább távozz...
-Most mi bajod van? Bal lábbal keltél fel ma reggel? Azt hittem örülni fogsz nekem. Hisz már mióta nem találkoztunk. Csak pár hivatalos levelet küldtünk a másiknak. Személyesen sosem jelentél meg. Belefáradtam ebbe, válaszokat akarok.
-Menj...
-Nem amég nem kapom meg a válaszokat a kérdéseimre. Te kerülsz engem? Tán tettem valamit? És mégis miért nem nézel rám? - ahogy tette fel ezeket a kérdéseket, úgy lépdelt egyre közelebb a másikhoz- Nézz rám Arthur.
-Nem...
-És mégis miért nem?
-Mert nem megy...
-Ahhoz képest, hogy kettőnk közül én vagyok a fiatalabb, most mégis te viselkedsz úgy, mint egy gyerek. - a másik vett egy mély levegőt amit lassan kifújt, majd felemelte a fejét, de feljebb kellett, mint gondolta volna.
-T-te... Magasabb vagy...
-Heh, igaz. Mikor utoljára láttál akkor lehettem kb. veled egy magas. Viszont az már nem most volt.
-És szemüveges is lettél...
-Igen, romlott kicsit a látásom sajnos, de nem vészes. Meg szerintem tök jól áll nekem a szemüveg. Talán tévedtem egy kicsit, mégsem vagy teljesen ugyanolyan, mint régen. A szemeid, csupán csak fájdalmat sugároznak.
-Nem tudom miért gondolod ezt, nincs semmi bajom azon kívül, hogy egy háború közepén vagyunk...
-Arthur, ne hazudj, legalább nekem ne.
-Még ha van is valami bajom, akkor sem kell beszámolnom róla neked.
-Figyelj, tudom, hogy nem könnyű most, átérzem. Valószínűleg én se maradok már túl sokáig ki a háborúból, Japán is úgy néz ki, hogy eléggé mozgolódik. Ha gondolod, akkor téged is kisegíthetlek, hitelre szívesen szállítok neked.
-Még átgondolom, de lehet élek, majd a lehetőséggel.
-Gyere, sétáljunk egyet.
-Most nem nagyon érek rá, fel kell készülnöm a németek támadására.
-Csak egy kis idő, utána nekem is mennem kell.
-Nem.
-Na, gyerünk már.
-Annyira utállak.
-Én is szeretlek, most pedig akkor menjünk. - majd el is indult, Arthur lassan követte leszegett fejjel- Mi van veled mostanában?
-Semmi említésre érdemes...
-Ne már, azt ne mondd, hogy több, mint száz év alatt nem történt veled semmi.
-Volt egy világháború...
-Tudok róla, szövetségesek voltunk. Te meg mindig megoldottad, hogy ne találkozzunk. Pedig nem tettem semmit amiért ezt kellett volna tenned. Elmondod most már, hogy miért?
-És... Veled történt valami azóta...? Milyen végre... Függetlennek lenni...? - tette fel elég nehezen a kérdést.
-Hmmm, olyan szabad, mintha csak azt csinálhatnám amit csak akarok. Egyszerűen felbecsülhetetlen érzés, bár az elején kicsit nehéz volt, de már tök jól megy minden.
-Értem, szóval így jobb neked, igaz...?
-Persze, hisz én vagyok az Egyesült Államok, és nem függök senkitől. Lehetne ennél jobb?
-Nem... Miért is lehetne, nem...? - majd gyorsabbra vette lépteit.
-Arthur? - a másik csak tovább gyorsított- Arthur! Hé! - utána sietett, majd a karjánál fogva visszahúzta őt- Most mégis mi a franc bajod van?! - a másik lassan ránézett, szemei enyhén könnyesek voltak.
-Tehát ennyire rossz volt velem?!
-Mi? É-én ezt egy szóval sem mondtam...
-De, ezt mondtad, most pedig menj végre haza, és éld tovább a független kis életedet!
-Arthur... - elrántotta a karját, majd elrohant- Azt ne mond, hogy te... Fhú basszus... Ő komolyan belém van esve...?
Ezt követően megkezdődött a világ első légi csatája, ami Anglia és Németország közt zajlott le. Egyik fél sem nyert, de egyik sem veszített. Az angolok mindig tudták honnan támad az ellenfél, így tudtak kitartani még a németek inkább nem álltak tovább. Igaz, hogy Nagy-Britannia nem veszített, de jelentős kárt szenvedett a bombázások miatt. Ezt követően Arthur nagyon ki se kelt az ágyából hosszú ideig. Helyre kellett hozniuk a károkat, pénzük ehhez nem nagyon volt. Így végül az USAhoz kellett segítségért fordulnia. Személyesen nem találkozott vele, csupán levelekben tárgyalták meg a hitelt. Végül '41 tavaszán még sem tudott már kibújni a találkozó elől. Ugyanis ezen a napon írják alá az Atlanti Chartát. Mikorra odaért, már a másik is ott volt, megálltak egymással szemben, majd egy kisebb biccentéssel köszöntötték egymást.
-Jobban vagy már?
-Fogjuk rá, de most nem emiatt vagyunk itt.
-Tudom, de ha már ezzel szövetségesek leszünk, akkor az a legkevesebb, hogy tudjam milyen állapotban vagy.
-Jobban, mint tavaly, de még mindig rossz a helyzet.
-Nem Nagy-Britannia, hanem te.
-Én is jobban, mint tavaly.
-Nem vagy túl bőbeszédű.
-Miért? Attól jobb lenne bármi is, ha én most elkezdenék itt panaszkodni? Nem, nem változna semmi ,ez nem így megy.
-Arthur, ne így fogj fel mindent, azért kérdezem, mert tényleg érdekel mi van veled.
-És mégis mi volt azalatt a több, mint száz év alatt? Akkor nem érdekelt mi van velem. Csak, mert egyszer sem kerestél. Most miért érdekel hirtelen, hogy mi van velem? Tán, mert a háború után törlesztenem kell neked?
-Dehogyis, dehogyis. Csak tudod a legu-
-Uraim! Elnézést kérek amiért megzavarom önöket, de idő van. - jött oda egy fiatalabb férfi hozzájuk, ők csak bólintottak, majd követték. Fél óra alatt lezavarták az egészet, majd Alfred félre hívta Arthurt. Először csak csendben álltak egymással szemben, majd végül az angol törte meg ezt.
-Mondjad gyorsan, mert utána mennék. - Alfred a derekánál fogva magához húzta őt.
-Én megértem az érzéseidet, de nem tudom mit kéne erre reagálnom. - Arthur arcán enyhe pír jelent meg, bár az is inkább a düh miatt- Viszont nem akarom, hogy úgy érezd magad, mint legutóbb is, nem akarom azt a fájdalmat látni az arcodon. Főleg nem amiatt, hogy belém vagy zúgva. - a másik szemei elkerekedtek, majd ellökte magától.
-Te mégis mi az istenről beszélsz?! Én nem vagyok szerelmes beléd! Egyáltalán nem ez a bajom! - Alfred viszont csak érthetetlenül nézett rá.
-Nem? Pedig teljesen ezt vettem le a viselkedésedből. Akkor meg mi a bajod? - a brit sóhajtott egy nagyot, majd a szemeibe nézett.
-Emlékszel arra a bizonyos napra?
-A Függetlenségi háborúra gondolsz? - erre bólintott.
-Az a nap minden álmomban újrajátszódik, és az a tekintet örökre megmarad. Ráadásul elmentél, én meg teljesen egyedül maradtam. Eléggé önzően viselkedem ezzel kapcsolatban, de nem tehetek róla... Az elején sokat szenvedtem emiatt, de jobb lett kicsit. Bár a szemedbe nem bírtam volna nézni, ezért húztam ki magam mindig a találkozások elől... És miután legutóbb azt mondtad, hogy sokkal jobb neked, meg élvezed, hogy végre szabad lehetsz, még rosszabbul kezdtem érezni magam. Emiatt is akadtam így ki akkor...
-Sajnálom, nem tudtam, hogy így érzel... Azt hittem ez téged nem érdekel ennyire, és utána már egyből túl is léptél...
-Nem, nem léptem túl, még most sem... - Alfred kitárta a karjait, Arthurnak nem kellett több, egyből meg is ölelte és a vállába fúrta az arcát. A másik is átölelte őt. Egy fél percig álltak így, mikor Alfred megérezte, hogy a felsője a vállánál nedves lett, ekkor szorosabbra fogta ölelését, mire Arthur halkan felnyögött- F-fáj... L-lazábban... - ő így is tett.
~Basszus Arthur... Ne nyögj már így egy ilyen pillanatban... Most szomorúnak kell lennem, és nem ilyeneken gondolkozni...
-Hé... Arthur...
-Igen? - ekkor felnézett rá, szemei könnyesek, arca vörös volt.
~Baszki, baszki, baszki, baszki, baszki! Ne nézz már így rám te hülye teabuzi! Tudhatnád, hogy nehezen tudom kontrollálni magam! Mondjuk igaz... Honnan is tudhatnád, ha már mióta nem is beszéltünk szinte...
-Hát... Öhm... Még amiatt a csata miatt van egy-két sebed amiért már ez is fájt...?
-Igen, hiába nem veszítettem, attól még elég komoly sérüléseket szereztem, és maga Nagy-Britannia is igen komoly veszteségeket szenvedett. Ez viszont nem jelent semmit, továbbra is részese leszek ennek a háborúnak, és nyertesként fogok kikerülni belőle.
-Úgy gondolod?
-Ez csak természetes. Alap szabály egyébként is, hogy egy dolognak nem úgy kell nekivágni, hogy nem fog sikerülni, hanem pont ellenkezőleg.
-Szóval azt mondod nyerni fogunk?
-Hát persze.
-Legyen igazad.
-Mindig igazam van. - végül mindketten elnevették magukat, közben elléptek egymástól- Örülök, hogy ezt sikerült megbeszélnünk. - a másik bólintott.
-Én is.
-Akkor én most megyek, van még jó pár dolgom.
-Várj, még lenne valami.
-Micsoda? - erre Alfred az ingénél fogva magához húzta őt és ajkaira tapadt. Így voltak pár másodpercig, majd ellépett tőle, és elindult.
-A háború után várlak! - szólt még utoljára, majd gyorsabbra vette lépteit. Arthur teljesen lesokkolva állt ott, se mozdulni, se megszólalni nem tudott.
~E-ez mégis mi a fene volt...? Most ő komolyan...? Nem, nem nem! Ez nem helyes! Értem én, hogy már ő is egy felnőtt ember, és hiába vagyunk szövetségesek, ez akkor sem helyes! Mondjuk ott volt Ausztria és Magyarország is... Nem, akkor sem! Ne is gondolkozz ilyeneken Arthur! Ezt nem szabad! Bár egy szabály se tiltja, hogy nem lehetne... Plusz azt mondta, hogy a háború után, szóval... Basszus Arthur ne már! Ne csináld ezt! De valamiért mégis akarom... De ő mégis csak az az Alfred akit te neveltél fel... Bár azóta már egy független, fogjuk rá, hogy érett férfi, aki meg tud hozni önálló döntéseket... Amit most tett, az szintén ilyen volt... Amiért pedig ő kezdeményezett nem lehet belőle baj... Rendben!
-Akkor a háború után, Alfred...
1945. szeptember 2.-án végül Japán is kapitulált, így végre lezárult a II. világháború. Ami azt jelentette, hogy a Szövetségesek nyertek, azaz az USA, Nagy-Britannia, a Szovjetunió, Kína és Franciaország. Az Atlanti Charta aláírása után semmi személyes dologról nem beszélt Alfred és Arthur egymással. Csupán a háborúval kapcsolatos dolgok jöttek szóba, tehát úgy viselkedtek, mint két egyszerű szövetséges. Az amerikai viszont utána se kereste a másikat, így tudta, hogy tényleg mennie kell. Két héttel később indult el hajóval, és pár emberével. Szerencséjükre kedvezett számukra az idő, így egész hamar odaértek. Mikor kikötöttek és leszálltak a hajóról egyből fegyveres katonák vették őket körbe.
-Álljon meg! - ordított neki az egyik aki vele szemben állt. Arthur csak végignézett rajta, majd sóhajtott.
-Kellemes egy fogadtatás, tipikus Amerika. Megkérném rá, hogy ha már legalább fegyvert fog rám, hogy megrémítsen, akkor legalább húzza fel, mert így nem fog tudni lőni.
-Maga nekem itt ne parancsoljon! - ekkor felhúzta a fegyvert- Lövésre készüljön mindenki!
-Ez kezd eléggé unalmas lenni.
-Aki lőni merészel, azt biztosan kivégeztetem! - hallatszódott meg az Arthur számára jól ismert hang.
-Komolyan így vársz engem, miközben TE hívtál? - a katonák közül előlépett a férfi.
-Nézd el nekik, hisz még csak most lett vége a háborúnak.
-Nem nézem el, értesítened kellett volna őket.
-De én akartalak üdvözölni, plusz sok dolgom van mostanában. Nem könnyű szupernagyhatalomnak lenni.
-És még fel is vág ezzel, tipikus.
-Ne csináld már Arthur. - ekkor egy aktatáskát nyújtott neki.
-Hoztam az első részletet is. - a másik csak elnevette magát.
-Nem kellett volna.
-De, nem vagyok olyan, mint azok a ruszkik. Tartozom neked, tehát visszafizetem szépen lassan.
-Tipikus Anglia.
-Tán problémád van vele?
-Nekem aztán nincs. - majd elvette a táskát és az egyik emberének adta. Magához húzta Arthurt, majd ajkaira tapadt. A körülöttük álló emberek lesápadva figyelték őket. Arthur utat engedett neki, így egy mély csókká forrt össze. Végül levegő hiányában váltak el egymástól.
-Mégis mit képzelsz te, hogy itt csinálsz ilyet...?
Azt csinálok itt amit akarok. Az pedig, hogy eljöttél azt jelenti, hogy te is akarod.
-Idióta...
-Na gyere, megmutatom neked a helyet.
-Muszáj?
-Igen, muszáj. - erre az angol sóhajtott, majd el is indultak. Az emberek továbbra is csak ott álltak, nem igazán tudták most mégis mi történt pontosan. Arthur és Alfred járták a várost, estére viszont az amerikai házába mentek- Meddig maradsz?
-Meddig akarod?
-Hmmm... Egy hét?
-Legyen, de csak, mert kell nekem is egy kis pihenés. - Alfred közelebb lépett hozzá.
-De egyébként jól csókolsz.
-Tudom, de te sem panaszkodhatsz.
-Ez csak természetes. - ekkor levette róla a szemüveget- Ne már, add vissza.
-Pedig jól nézel ki nélküle is.
-Az lehet, de attól még homályosabban látok.
-Akkor plusz ok, hogy ne adjam vissza.
-Arthur, ne szórakozz.
-Miért ne? Tök vicces.
-Add vissza, most. - a másik ingatta a fejét, közben hátrálni kezdett- Ne akarj játszadozni.
-Ugye milyen rossz érzés? Te is mindig ezt csináltad.
-De Arthur, én gyerek voltam...
-Na és?
-Az, hogy te egy érett felnőtt vagy. Most pedig add vissza szépen.
-Vedd el. - Alfred elkezdett felé közeledni, erre ő elrohant, majd az egyik helységbe zárkózott be, felkapcsolt egy lámpát. Egy raktárra hasonlított az egész, mikor jobban körbenézett akkor megpillantotta azt a bizonyos kék egyenruhát, amit a Függetlenségi háború alatt hordott az amerikai, mellette pedig a puskáját- Tehát ő is megtartotta ezeket...? Ezek szerint számára is fontos. - elmosolyodott. Ekkor becsapódott az ajtó.
-Meg vagy te szemét! Most pedig add vissza a szemüvegem!
-Öhm... Nem? - a másik odament hozzá, majd felkapta a vállára, mint valami krumplis zsákot- Tegyél le! - kezdett el kapálózni, elvitte ő egy hálószobába, majd az ágyra dobta. Fölé mászott, és lefogta a karjait, s lábait.
-Visszakaphatom végre?
-Nem hiszem, hogy van más választásom jelenleg...
-Ezt jól látod. - elvette tőle a szemüveget, majd fel is vette- Na, sokkal jobb. - ránézett az alatta levőre, majd enyhe pír jelent meg az arcán- Ez egy elég érdekes helyzet...
-Jó sokára esett le.
-Nem tehetek róla...
-Látszik, hogy fiatalabb vagy. - ekkor durcásan nézett rá- Awww, most a kicsi Alfred jut eszembe.
-Ne tekints rám úgy, mint egy gyerekre.
-Azt nem tettem, csak most olyan aranyos fejet vágsz.
-De nem vagyok aranyos.
-De igenis az vagy.
-Mondom, hogy nem! -mikor feljebb emelte a hangját Arthur inkább nem felelt semmit. Most inkább haragosnak tűnt, ez új volt számára, még nem látta így őt. A másik a nyakához hajolt, majd lassan végigvezette rajta a nyelvét, erre őt kirázta a hideg, majd ficánkolni kezdett alatta.
-Szállj le rólam! - az amerikai így is tett. Ő összekuporodott az ágy végében.
-Mi a baj?
-Nem ilyen dolgok miatt jöttem, és nem is akarom...
-Félsz?
-Dehogy félek, számomra nem lenne új.
-Mi? Nem? - ingatta csak a fejét válaszul.
-Viszont az arckifejezésedből ítélve, neked igen.
-Mi?! Ez nem igaz!
-Ne hazudj nekem, ha nem tudsz, ez olyan, mint amit a magyarok csináltak. Nem csoda, hogy így jártak. Egyébként hol aludhatok?
-Miért? Nem velem alszol?
-Dehogyis! Te nem tudsz egy helyben aludni, szóval azt se akarom, hogy lelökj, rám feküdj, vagy bármi hasonló.
-Jól van, értem-értem... Ahogy kimész, jobbra az első ajtó. A csomagod is ott van már.
-Köszönöm. - felállt az ágyról, majd át is sietett.
-Már megint én vagyok lemaradva, ez így nem igazság... Bár azt sejtettem, hogy nem akar, majd velem aludni. - majd végigdőlt az ágyon- Ki kell használnom ezt a hetet amennyire csak tudom. Meg azt is el kell érnem, hogy Arthur teljesen belém zúgjon, és ne lásson többé úgy, mint azt az egykori kisgyereket. Küldetés elfogadva!
Szépen lassan teltek a napok, Arthur is egyre jobban megismerte az új Alfredot, és tetszett neki. Helyzettől függően volt nagyon komoly, megbízható és érett, vagy éppen olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Szerették egymás agyát húzni, hiába sértegették a másikat, tudták, hogy egyikőjük se gondolja komolyan.
-Alfred?
-Hmmm? - nézett rá teli szájjal.
-Tudod, elég jól éreztem magam, és gondoltam következő hónapban egy-két napra te is eljöhetnél hozzám...
-Szeretnéd, hogy elmenjek hozzád? - nézett rá vigyorogva.
-Talán...
-Jó, de azt követően neked is jönnöd kell megint, és nincs vita.
-Felőlem. - forgatta a szemeit.
-Tudom, hogy te is akarod.
-Mégis honnan tudnád, hogy mit akarok?
-Onnan, hogy ismerlek. Ez alatt a hét alatt végre újra láthattam azt a régi Arthurt aki mosolyog, őszintén. Ha pedig te boldog vagy, akkor én is.
-De én akkor is boldog vagyok mikor főzök, te viszont nem.
-A főzést azt hanyagoljuk kérlek!
-Itt se főzhettem egyszer sem...
-Mert nem akarom, hogy leégesd a házat.
-Néha annyira tudlak utálni.
-Akkor jó, így legalább sose veszik el a "szeretlek" szó varázsa.
-Miről beszélsz? Eddig még egyszer se mondtam ezt neked.
-Igen, pont ez az, emiatt lesz különlegesebb mikor mondod.
-Veled csak a baj van...
-Ezt most bóknak veszem.
-Na jól van, akkor én inkább elmegyek és veszek egy fürdőt. - majd fel is állt az asztaltól és a fürdőszoba felé vette az irányt. Nagyjából egy órával később már mindketten a szobájukban voltak. Alfred csak forgolódott. Nem akarta, hogy másnap elmenjen, túl gyorsan telt el ez a hét és még nem akarta, hogy véget érjen. Viszont azt is tudja, hogy nem tarthatja őt itt tovább, rengeteg dolga van, ez pedig miatta el is tolódott egy héttel. Nem mintha neki nem lenne dolga, főleg úgy, hogy még a Szovjetunióra is figyelnie kell. Győztesnek se könnyű lenni. Ajtó csukódás hangjára figyelt fel, oda is nézett.
-Arthur? Van valami baj? - az említett bezárt maga mögött az ajtót, az ablakhoz sétált, majd behúzta a függönyöket- Most mit csinálsz? - továbbra sem felelt, csak odament hozzá végül és fölé mászott- Hallod? Kezdek elgondolkodni azon, hogy ez tényleg te vagy e.
-Persze, hogy én vagyok... Csupán gondoltam lehetne egy szép lezárása ennek a hétnek...
-Akkor emiatt utasítottál vissza mindig? - bólintott- Azt hittem már valami bakod van velem.
-Dehogyis, ez olyan, mint a "szeretlek" szó. Nem akarom, hogy elvesszen a varázsa... Meg nehogy már ez legyen az első. Te perverz állat.
-Nem igaz, előbb megmutattam a várost.
-A lényeg ugyanaz marad.
-És most akkor...? - Arthur elkezdte kigombolni a felsőjét.
-Ez lesz az utolsó dolog amit megtanítok neked, szóval jól figyelj.
-Arthur...
-Igen? - lejjebb húzta magához, majd hosszasan megcsókolta, amit a másik viszonzott is.
-Szeretlek...
-Én is szeretlek téged... - majd egymásra mosolyogtak...
