A Művészlélek és a zongorista

Tikkadt nyári este volt, amikor a helyi kocsmából ismét felcsendült az a bizonyos zongoraszó, ami mágnesként vonzotta a falu lakóit, legalábbis többségüket. Ahogy a fehér hajú férfi teljes beleéléssel játszott a fekete billentyűsön, néha- néha rákacsintva az Őt bámuló hölgyekre, fénnyel árasztotta el az eredetileg félhomályban úszó helyiséget, színeket varázsolt a falakra aggasztott olajfestményekre, gyémánt csillogást a megtört emberek szemébe. Jég kék szemeiben pajkos tűz égett, ami felperzselt mindent amire csak ránézett, amivel mindent másképp látott. Még a sötétségben is a fényt látta, mindenben a jót, az őrültségben a lehetőséget.

Vásznak. Vásznak és festékek mindenütt, a színes foltokkal tarkított padlón, mely fölé a szürkés, néhol szintén foltos falak tornyosultak.

— Nem jó — mordult fel a sarokban egy hang ahogy ecsetét maga mögé hajította, újabb csíkot húzva maga után. Beletúrt fekete hajába, mit enyhén megtépett, majd kezeit ölébe engedve nézett ismét festményére. Egy félkész portré, erős ecsetvonásokkal, lángoló, harcias tekintettel, oroszlán sörényszerű, fehér hajzuhataggal. Eddig jutott. Se az orrának se a szájának nem kezdett neki, csak egy szem lett, deres bozonttal.

— Nem jó! — kiáltott fel ismét, majd azzal a lendülettel fel is borította a festőállványt. Csupán a szerencsén múlott, hogy nem szakadt ki az anyag. Nagy robajjal kicsörtetett a házból, majd a falu egyetlen kocsmája felé vette az irányt, ami a lehető legmesszebb volt, szerény otthonától.

Sohrab szerette a csöndet, a nyugalmat és a természet közelségét, elvégre ezek adtak neki ihletet, ilyen környezetben tudott gondolkodni az élet nagy dolgain, a festmények rejtett üzenetén, hogy Ő mit tudna adni a világnak. Sosem szeretett feleslegen nagyobb társaságokba keveredni, vagy épp elmenni egyet inni a csehóba, de most valamivel el kellett hallgattatnia azokat a gondolatokat, amiket eddig annyira szeretett hallgatni. Erre pedig a falu végi lebuj tűnt a legjobb helyszínnek. Közel két méteres magasságával árnyékként suhant végig az utcákon, hogy utána megtalálja azt, amit eddig annyira keresett. Az ihletet. Viszont arra talán senki sem számított, mégis kinek a személyében fogja megtalálni azt.

Ahogyan fejét lehajtva kullogott, összezárva elméje idegesítő hangjával, szemeit égetni kezdték a könnyek. Hónapok óta, minden egyes ecsetvonása idegen a vásznon, egy tájkép, egy portré, egy csendélet sem lett az igazi, egyszerűen elveszettnek, magányosnak és haszontalannak érezte magát. Egyszerűen nem talált azt amiért oly' sokat utazott amiért oly' sokat küzdött, amiért átutazta az egész világot, keresve, kutatva, majd elbukva. Nagyot nyelve engedte útjára az első cseppet, mely, mint égi áldás, angyal fénnyel szántotta végig kissé kiszáradt bőrét. Ezt az egyet követni akarta a többi is, de az ifjú művészlélek azt már nem engedte. Egy gyors mozdulattal letörölte, kósza gyémánt cseppjeit. Az út menti kavicsokkal focizva igyekezte gondolatait más irányba terelni, de egyre csak régi álmain tanakodott. Vajon mennyire volt naiv amikor neki vágott? Egyáltalán van esélye, tehetsége, hogy egyszer neves festő lehessen? Talán nem. Nem az esések és kudarcok tesznek erősebbé.

A zongorán eljátszott dallamok, egyszerűen megnyugtatták, elterelték a gondolatait, ahogy belépet az italozóba. Ahogy leült a pulthoz, egyszerűen el is felejtette mit akart inni. Csak nézett ki a fejéből és hallgatta azt a melódiát, amit szíve játszott neki minden ihlettel teli pillanatban. Szemeit ismét égetni kezdték a könnyek, melyek közül, most egynek sem engedett utat. Nem kell közönség előtt sírni — gondolta. Talán felesleges volt eljönnie, elvégre mikor jött neki ihlet zajos környezetben? Főleg egy ilyen helyen. Itt talán csak balhéba tudna keveredni. A klavír kellemes melódiája mellett csupán egy verekedés kellős közepén kaphatna ihletet. Poroszos gondolkozása révén nem igazán hitte, hogy egy ilyen helyen találhat rá egy olyan inspirált pillanatra, ami akár eddigi alkotói gondolkodását megváltoztathatja. A múzsásan csengő zeneszó egyre halkabban szólt míg végül teljesen el nem halkult, s már csak az ittas közönség egybe folyó tapsviharát és éljenzését lehetett hallani. A művész komótosan sétált oda pulthoz, kezében a már üres – feltehetőleg Whiskys -pohárral.