Tökéletlen kémia

A vég kezdete

A hűvös októberi levegő átjárta az egész teraszt. Megborzongtam. Nem tudom, hogy a hidegtől vagy attól, hogy végignéztem ahogyan kisétálsz a kávéház kapuján. Tudtam, ezzel örökre elveszítettelek. Úgy sétálsz ki az életemből, ahogy be egy évvel ezelőtt. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon éles fájdalom hasított a mellkasomba. Mintha magaddal vitted volna a lelkem egy darabját és te erről semmit nem tudsz. Nem tudod, hogy lassan beléd szerettem. Nem tudod, hogy minden játszadozásunk nekem igazi volt. Nem tudod, hogy már két napja csak sírok miattad. Sírok, mert a mindennapjaim része voltál, most meg megszűntél az lenni. El fogsz felejteni és az fáj a legjobban, hogy boldog leszel nélkülem. Már sosem fogod megtudni, mennyire fontos voltál nekem. Mennyire fontos vagy még mindig és mennyire fontos leszel mindig is a számomra.
A könnycsepp az arcomról a földre esett és te is eltűntél vele együtt. Tovább bámultam a kávéház kapuját, reménykedve. Remélve, hogy visszajössz magadhoz húzol és megcsókolsz. Hogy forró ajkad lángra gyújtja testem a hűvös októberi levegőn.
De nem jöttél és én továbbra is fáztam, a lelkem mélyéig kihűltem. Az utolsó meleg nyári emléket is magaddal vitted. Pont olyan hideg volt mint azon a januári éjszakán mikor megismertelek.