𝑚𝑖 𝑚𝑒́𝑔 𝑚𝑎𝑟𝑎𝑑𝑢𝑛𝑘┆{gidle x cfw}

SOOJIN | gyermek a vízben

Az újszülöttek lucskos és a haldoklók tűznehéz ingét viseltem. – Most, Pilinszky János

|||

A másik kifárasztotta a szobáig való úton. Hosszú ujjai belemarkoltak Shuhua oldalába, amelyet így is fájlalt a lábán kívűl. Bal kezével szorossan fogta a magánál magasabb vállát. Hiába mondta, hogy képes a saját lábán is elmenni odáig, amaz ragaszkodott a tervéhez. Shuhua undorodott az érintésétől, a bőre hasonlított a gilisztáéhoz.

Az idősebb miután meghajolt, távozott is, de Shuhua nem maradt egyedül sokáig, mivel szinte rögtön utána belépett a férfi. Arcán egy hatalmas vigyorral üdvözölte az ágyon ülő személyt. – Sajnálom, hogy nem szóltam a szaunát illetően – kezdte, kezével addig az ingjének felső részében kutatott valami után.

Az a valami egy toll volt, és a célból vette elő, hogy lejegyzetelje Shuhua állapotát. A férfi nyakában lógó sztetoszkópjáért nyúlt, amit a füléhez helyezett, a másik végét pedig Shuhua bőréhez. A nőn még mindig csupán egy köntös volt. Volmer a ruhaanyagot a fontos területeknél gyengéden elhúzta. A művelet után tekintetét a másikra vezette. Rövid pillanat volt csupán, de a nő már értette is. Ő és a doktor egyszer sem voltak egyedül, mindig volt valaki, legalább egy nővér.

A férfi áthajolt a nő vállán, hogy hátul is meghallgassa a tüdejét meg a szívét. Illata kesernyés volt, állapította meg magában Shuhua.

A férfi gyorsan végzet a többi szokásos művelettel és gyorsan is írt. – Ajánlom asszonyom, hogy a nap további részében pihenjen és fogyasszon sok folyadékot!

Folyadék? Shuhua úgy lemosta volna a másik képéről a vigyorát.

– De ha mégis kint tölteném az időt? Olyan kellemes a levegő! – fejével az ablaka felé nézett, majd tekintete tovább vándorolt a lemenő nap vetette fénysugáron, ami átszelete a szoba háromnegyedét.

Volmer bólintott. – Ne maradjon sokáig. Akarja, hogy az egyik nővér kikisérje?

– Isten ments! – legyintett és már állt is fel, hogy a mellette lévő ruhákért nyúljon, ezzel jelezve a férfinek azt, hogy ideje távoznia.
A másik gyorsan reagált és egy viszlát kiséretében távozott.

Az ajtót becsukta, így csak ő maradt. Shuhua fájdalmasan felsóhajtott, mikor a sérült lábára állt. Levetette a köntöst, fejét felemelve, hogy ne kelljen találkoznia saját meztelenségével, felhúzta magára a puha anyagot. Ujjánál rövidebb volt. Az alsó része nehezebben ment fel a lábára, hiszen az egyiket nem tudta rendesen behajlítani.

Volt olyan meleg, hogy ne vegye fel az öltözék ing részét.

A mankóért nyúlt, két lépéssel pedig már az ajtónál is termett. A folyosók nem folytak úgy össze, mint megérkeztekor és sokkalta rövidebbek is voltak. Észre sem vette és máris ugyanott találta magát, ahol a szauna előtt.

Szorosan az épület előtt lévő fedett, de egyben nyitott rész végén helyezkedett el az az asztal, amit még az előbb egy idős hölggyel osztott meg. A nő nem ült ott, így Shuhua teljesen egyedül figyelhette meg ismételt a tájat, de legfőképpen az embereket. Van valami különös ebben helyben, gondolta már akkor, mikor meglátta az orvost. És el is határozta, hogy ki fogja deríteni, de ehhez először az embereket kell kiismernie.

A fehér terítővel fedett asztalok közül az övé volt az egyetlen, ami szabad volt, ezért gyorsan el is indult, hogy elfoglalja. Véletlenül a mankójának lábával meglökte az egyik beteg székét. Hátra is fordult, hogy bocsánatot kérjen, mikor szembe találta magát a férfivel, aki tegnap a segítségét kérte. A Napfényben arca még jobban hasonlított egy haléhoz, egy harmincas éveiben járó, sok stesszt megélő haléhoz, - vagy csak a hely teszi vele? Szemei fáradtságot tükröztek, bőre pedig egészségtelenül fehér volt.