Da capo - Elölről

1

"He said "be true",

I swear I'll try

In the end,

it's him and I"

Az embriók füle hamarabb működésbe lép, mint a szívük. Ezek alapján csodálkozik-e bárki, hogy a hallás nemcsak az egyik első képességünk, hanem az egyik legutolsó is?

Ebben a pillanatban is emlékszem, élénken, mit hallottam utoljára a fékcsikorgás után és az ájulás előtt. Abban a másodpercben, amikor azt hittem, meg fogok halni.

Miss Monroe dobbant egyet a parkettán csinos, magassarkú cipőjében. A hang visszaránt a jelenbe.

– Ez rettenetes ötlet. Nemhogy támogatom, teljességgel ellenzem!

– Pedig éppen maga mondta, hogy érdemes lenne új dolgokat felfedeznem – húzom gúnyos mosolyra az ajkam. Tetszik a tanácsadó arcára kiülő tanácstalanság. Hogy elvileg ő az, aki iránymutatást ad nekünk, mégis bele tud esni a saját csapdájába.

– Gondold csak végig – vált tanárnénis hangról bizalmaskodóra –, mihez kezdenél egyedül a nagyvilágban? Rengeteg veszély leselkedik odakint a hozzád hasonló, fiatal lányokra.

– Valóban. – Átvetem a jobb lábamat a balon. Beakasztom a farmerem gyári szakadásába a kisujjam. Rántok rajta egyet, az anyag reccsenve engedelmeskedik. – Például az, hogy majdnem kinyiffannak egy autóbalesetben?

Próbál szigorúan nézni rám, hogy vegyem a lapot. Tizenkilenc órát töltöttünk azzal, hogy a balesetről beszéltünk – éppen ezért tudhatná és tudja is, hogy nem viccnek szánom.

– Veszély mindenhonnan leselkedik ránk, igaz? – forszírozom.

– Igaz – bólint összeszorított ajakkal.

– Tehát akkor sem menekülhetnék el előle, ha akarnék. – Mielőtt megtartaná a hegyibeszédet, lenyúlok a fotel mellé, és az ölembe veszem a táskámat.

Felállok. Ő inkább felugrik.

– Millió sorozatgyilkos országa vagyunk!

Elnézek Monroe feje mellett. A nap éppen lefelé indul, olyan finom mozdulattal kúszik lejjebb, egyre lejjebb, mintha ettől senki sem venné észre. Vége a munkaidőnek és vele együtt a sulinak is; többé már nem vagyok végzős.

Visszafordulok.

– Nem – pontosítok szomorkás mosollyal –, millió elveszett tinédzser országa vagyunk.

Elhagyom az irodát. Mintha tűsarkú kopogását hallanám a hátam mögött, de a fülemben nem igazán bízom, úgyhogy megyek tovább. Kilököm az üvegajtót és a délutáni, aranyló napfényben találom magam. A parkoló előtti gyepen páran lacrosse-t játszanak, kész röhej. Ennyire idióták, vagy nem érdekli őket, hogy mögöttük tanárok autói sorakoznak?

Labda gurul a lábam elé. Megállok, de nem veszem fel. Körülnézek, egy alak messziről integet. A szemembe süt a nap, így nem ismerem fel, ki az.

– Várj! – kiabálja úgy, hogy még én is meghalljam. – Szia, Kylie!

Ne már. Pont Aaron? Rohadtul remélem, hogy ez nem isteni közbeavatkozás az utazással kapcsolatban.

Nem merem jobban felmérni a lacrosse-ozókat. Talán ő is köztük van? Kizárt. Akkor Aaron nem jött volna ide. Görcsbe rándul a gyomrom.

– Helló.