Talán egyetlen ember sem csak pozitívan gondolkozik. Aki azt mondja, hogy lehet az életet csak a jó oldalról nézni az biztosan hazudik. Nincsenek csak szép napok, nincsenek mindig pozitívak. Van mindenkinek olyan időszaka amikor elhatalmasodnak felette a fekete fellegek.
Egyik nap arról magyarázok, hogy igenis szeretned kell önmagad, másnap a saját személyiségem miatt szidom azt ami vagyok. Kicsit ellentmondásos kép, nem igaz? Mégis mindkét alkalommal önmagam vagyok. Egyszer fent, egyszer lent. Ami érdekes, hogy csak akkor ülök le írni, ha éppen nem vagyok a magaslaton.
Sosem vetettem papírra a gondolataim amikor úgy gondoltam valami jól ment, vagy amikor azt hittem mindennél szerelmesebb vagyok. Miért? Bezzeg amikor magam alatt vagyok akkor jó érzés csak céltalanul írogatni, talán mert nem szeretek arról mással beszélni, hogy mennyire elcseszettnek érzem magam. Nem akarom, hogy bárki tudja mi is zajlik bennem, de a billentyűzet nem ítélkezik, nem alkot véleményt rólam ezzel mindössze a saját lelkemen könnyítek úgy, hogy közben nem aggatom másra a problémáim.
Miért érzem azt hogy senki nem kíváncsi arra amit én képviselek? Miért tűnök feleslegesnek? Miért nem tudom mi is a célom? Miért aggasztanak egyáltalán ilyen kérdések? Mit tegyek, hogy igazán a mában tudjak élni és ne mindig csak a múltamon zsörtölődjek vagy a jövőmön aggódjak? Mit tegyek hogy ne érezzem magam elcseszettnek?
Annyi kérdés kavarog bennem és egyikre sem tudom a választ, de 17 évesen miért is tudnám? Mégis aggaszt, felőröl a bizonytalanság, hogy nem tudom mi lesz holnap, hogy nem tudhatom melyik döntésem a jó.
Mindössze annyiban reménykedek, hogy az életemnek végtében is lesz célja és lesz értelme. Addig is élem úgy ahogy tudom mert nem tehetek mást.
