Sosem volt kifejezetten példaképem. Mint minden más gyerek én is felnéztem és mai napig felnézek a szüleimre, csak már másképp. Az ő kapcsolatuk és az ahogyan minket nevelgettek példaértékű számomra. Mégis úgy gondolom, hogy ők nem kimondottan a példaképeim.
A sportokban mindig is úgy gondolkoztam, hogy én játszani szeretek nem pedig nyomonkövetni a meccseket. Sosem néztem ki magamnak nagynevű játékosokat, akik legendásan játszanak, bár ismertem őket nem igazán foglalkoztam a múltjukkal és az élettörténetükkel. Minigis azért sportoltam, mert lekötötte a figyelmemet és szerettem ezt csinálni. Amennyiben kinéztem magamnak egy "példaképet" az egy nálam jobban teljesítő csapattársam volt vagy ismerősöm, akihez fejlődni vágytam és ezért tettem, nekem ennyi mindigis elég volt.
A tanulás terén önfejű voltam és vagyok. A szüleim unszolása, miszerint az ember magának tanul valahogy átragadt rám is. Nem mértem magam sosem annyira másokhoz, hogy hasonlítani akarjak rájuk tanulási szokásaimban. Céljaim a továbbtanulással még nem kristálytiszták, így egy adott szakmából sem választhattam magamnak példaképet.
Úgy gondolom így tizenévesen még saját magunk adottságaival sem vagyunk tisztában és önmagunkat próbáljuk megtalálni, mind a magánéletben, mind az iskolai tetteinkben. Nem gondolom azt égbe kiáltó problémának, hogy nincs egy adott példaképünk, mert most bontogatjuk a szárnyunkat és ismerjük meg jobban, más szemszögből a világot, majd ezután alkotunk véleményt a körülöttünk élőkről.
