És akkor azt mondta: legalább „nap mint nap megosztjuk ugyanazt a Napot", akkor is, ha távol vagyunk egymástól. A napsugarak mindkettőnkre ugyanúgy sütnek. Mosolyogtam. Megosztjuk ugyanazt a Napot, ugyanazt a bolygót, amelyen élünk. Megosztjuk ugyanazt az oxigéntartalékot, ugyanazt a klímaváltozást, ugyanazokat a szituációkat, élettapasztalatokat, amelyeket a hozzánk hasonló fiataloknak meg kell élniük. Az elrohanó időt köröttünk, ami csak fut és fut, nem áll meg egyetlen percre sem, hogy nyugodtan lefeküdhessünk a padlóra egy nyári éjszakán. Nem hagy az a sötétben ülve hallgatni az ablakon túli tücskök világát. Bent tart a saját világunkban. Beleragaszt magunkba, hiába szeretnénk kitörni a megpihenésért. Igen, talán mindketten ugyanazt az öregedést érezzük, pedig még a húszat sem töltöttük be.
YOU ARE READING
lélekutak villamossal
Short Storymegállok, itt vannak a megállók. csendben gyűjtöm őket. nem tudom, mennyi lesz. egyelőre csak annyit tudok, hogy szeretnék végigmenni rajtuk, és a lehető legkevesebbet kihagyni közülük.
