lélekutak villamossal

"tudod, hogy nincs bocsánat", így "a lantot szorítsd kebeledhez"

Lent hallom a szegény ember hegedűjének sírását, azt a nyikorgó könyörgést, mely órákon, napokon és éveken át megszakítatlanul, folyamatosan szól pár forintnyi alamizsnáért, hogy a hegedű gazdája – bár láthatóan kifogyott öltönyéből –, legalább ne haljon éhen, legalább a létezés látszatát fenntarthassa. Drága hegedűs, a lantot, a lantot szorítsd kebeledhez, ha jő az éhhalál. Olyan gyönyörű az életed siratója, mintha az angyalok a legegyszerűbb fájdalomba, az éhségbe, paradicsomi tartalmakat fűznének. Ez az aluljáró nem lehet más, mint a paradicsom. És nekem az utam innen a felvilágra vezet.

A lépcsőkön felfelé menet megcsap a novemberi hideg. Sötétedik, emberek nyüzsögnek ennek az óriási, személyekkel összezsúfoltan is személytelen városnak az utcáin. Egy nő – talán férfi – fut át a 4-es, 6-os sínjein. Fekete kalapja van, fekete kabátja és halálra sápadt arca. Kezében telefonját tartja, igaz, majdnem felbukik a járdaszegélyben; de csak rohan előre. Közben olvassa a sorokat, miszerint megcsalták, úgy szerették, de ő is csalt ám egykor, s így már nem méltó többé a szerelemre, hiszen eljátszotta a lehetőségét mindörökre. Nem maradt más hátra, csak egy boldogtalan élet, vagy inkább a töltött fegyvert szorítsa a szívéhez? Maga sem tudja még. Csak az ürességet érzi, mely bentről kifelé a világra vetül. Milyen idegen ez a város – mondja a hatvanas férfi. – Idegen – egy pillanatra megáll, sóhajt, aztán mielőtt kimondja, hogy meghalok, inkább egy lehetetlen, új szerelem naiv gondolatába temetkezik. Eltemeti magát az életében. A lantot, a lantot szorítsd a szívedhez, ha jő a halál – mondja a világító képernyő.

Megyek az úton, át a zebrán, egyenesen a CBA mellett a Corvin-negyedben. Egy férfi a fal mellett fekszik. Százak mennek el mellette. Mióta is lehet már ott? Amikor ránézek, kínnal telten néz vissza, de én gyors vagyok, rohanok tovább, mint bárki más. Vissza akarok menni, hogy legalább egy mentőt hívjak hozzá. De a legutóbbi mentőhívás után három héten át nem tudtam másra gondolni, csak a percekre, míg jött a mentő. Jól van, ne vádold magad, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz. Maradj szépen fölöslegesnek. – Nem akarok felesleges lenni! Segíteni akarok! – De már nem.

Kérlek, gyere velem, láttam egy hajléktalant, talán részeg, talán drogos, de fekszik a hidegben. – Te jó ember vagy. – Én is ugyanúgy elmentem mellette, mint bárki más. Láttam ugyan egy rendőrségi autót, de mire visszafelé mentem, addigra már nyoma se volt, pedig a férfi továbbra is ott feküdt. Már nem remegett és nem nézett rám, csak feküdt. Meghívlak egy kürtőskalácsra, menjünk arra. – Segítsünk neki!

„S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg."

Egymásba karolva sétálunk, mikor egy dülöngélő férfi megy el mellettünk. Megijedünk, visszafordulunk. Részeg lehetett, hogy majdnem fellökött. Csak nézzük a helyet, ahol az előbb a férfi még feküdt. – Tíz perccel ezelőtt még ott feküdt. No, mindegy, ezek alapján jól van. – Boldogan esszük a 310 forintos, fahéjas kalácsot. Tél van november ellenére, sétálunk, nézzük az éjszakai fényeket. Egy lámpabolt előtt ácsorgunk, filozofálgatunk a világító és a nem világító lámpákról, a különféle színben és mintázatban pompázó burákról. Van narancsos sugarú, kékeszöld kis olvasólámpa, hosszú szárú, mely lóg lefelé, mintha csak az orrát lógatná. Aztán van narancs-kék is, ilyet fogok venni, ha egyszer felvesznek az egyetemre. – Tehozzád szerintem a kis pöttyös illik. Gazdag színvilágú, káoszos, de kiegyensúlyozott is a katyvasz ellenére. Nem sértésből. Nehezen megfejthető lámpa ez, de különleges is.

Újra egyedül megyek keresztül a hegedűszóval telített aluljárón. Gyönyörű. De újra fel kell mennem a lépcsőn. És újra felmegyek, most a kombinó megállóhelyéhez érve. Még nem jön. Nézelődök. Átellenben a CBA mellett meglátom a földön fekvő férfit. Ott van. Mozog. Fekete zubbonyába próbál belebújni, hogy valami melegítse a jeges kőtől. Takarózik. Aztán megvonaglik, kezét felfelé, az emberek felé nyújtja. Nem képzelődöm, túlságosan fájdalmas ez ahhoz. Fölfelé nyúl. Dermedten állok, csak a szemem sarkából látom, hogy jön a kombinó. Felmerül bennem, hogy itt maradok, de aztán amint kitakarja előlem a jármű a képet, felpattanok. Remegve, megkapaszkodva nézem a férfit az ablakon át. Menekülök. Elfutok, amennyire csak tudok.

A részeg botladozó is ő lehetett. Visszament a helyére. Aztán valahogy képtelen volt többé felállni. Vagy fel fog még állni? Ha megmondom, hogy a Corvin-negyedben kell őt keresni, van, aki meg fogja menteni? Atyát hívott elesetten, aztán embert, mert rájött, hogy talán nincsen Isten. Hiába könyörgött, hiába mormogta a segélykéréseket. A földön fekvéssel, az elesettséggel hamis tanúvá vált. Talán... mert részeg volt? Mert drogos volt? Mert éppen haldoklott a szemem előtt? Ülök a villamoson a mákos-meggyes túrórudimmal, fél órán át mozdulatlanul ülök, és bámulok a semmibe. Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. A bűn nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed – bárcsak hullana! Hiszen képtelen lecseppenni a könny a szememből, pedig az vérben úszik az önmarcangolástól. De mi az én önmarcangolásom annak a földön fekvő férfinak a fájdalmához képest? Látod-látod, nem kellett volna jónak lenni? Segíteni? Remélni és bízni? – Emlékezz már, hogy ne vesd meg az emberiséget, ne vesd meg az embert! – te is az vagy. Sírj, sírj csak, mielőtt a színpompás Budapest üressége kitölt, mielőtt elhallgat a lant, éhen hal a hegedűs, és halálra fagy a hajléktalan.

___________________________________________

Arany János Mindvégig című versének "A lantot, a lantot/ Szorítsd kebeledhez,/ Ha jő a halál" sorai mentek a fejemben tegnap, este pedig József Attila Tudod, hogy nincs bocsánatát hallgattam a musicali feldolgozásban. A novellámban is ezeket igyekeztem szabadon beidézni.

Pár nappal ezelőtt az Esti Kornél Instagram oldalán Lázár Dodi többek között azt mondta, hogy az egy probléma, hogy nem foglalkozunk a szegénységgel. Ebben a modern világban ez még mindig jelen van, ha hisszük, ha nem. Az emberi élet előzményeit ne nézzük most, csak a következményeket. Az az ember kint feküdt az utcakövön, és én elmentem mellette. Sokan elmentünk mellette. És mi mind otthagytuk őt. A mocsokban, a reménytelenségben, a novemberi hidegben, a szegénységben.

Hogy miért is írtam ezt meg? Mert nem tudom már helyrehozni. Mert akkor nem mertem beszélni. Mert nem volt elég erőm rá, mert gyáva voltam. Mert a nemtörődömség újra megfertőzte a lelkemet. De ahogy József Attila mondja, tudod, hogy nincs bocsánat. Ezért hát, ha ezt olvasva a jövőben egyetlen embernek is TI segíteni fogtok, ha eszetekbe jut – bár lehet, hogy egyébként is segítenétek –, hogy segítsetek, és valóban a kezeteket nyújtjátok, vagy legalább egy mentőt hívtok, akkor legalább ezáltal egy hangyányit én is tehettem.