Visszagondolva folytonos vándorlás volt az életem. Az egyik térről sétáltam át a másik utca sarkáig, kisboltok előtt futottam a pótlóbuszjárathoz, kezemben a még meleg zsemlével villamosok forgóján álltam, liftekben kaptam kávémérgezést, zebrákon alváshiánytól rosszullétet. Néha elfáradtam, olyankor az utca fáinak dőltem, hogy megpihenjek legalább egyetlen pillanatra, bár bevallom, mikor pihentem, sem éreztem, hogy pihenek. Könyörögtem minden létezőnek, hogy enyhítsen a szenvedéseimen, vegye le a terheket a vállamról, mert már tovább nem bírom. Aztán mentem tovább. Sírtam és felálltam. Elestem és bőgtem. De azután felálltam. Egészen máig.
Folytonos vándorlás az életem, hiszen nem tudom, hogyan kell megállni. Félek, ha megtorpanok, földbe gyökerezik a lábam, kivágott faként dőlők oldalra és meghalok. Csak a test mehet tovább, ha a lélek már megállt. Nem tudom, hogyan kell nem nézni, nem figyelni, nem beszélni. Hiszen csak ezeket tudom: nézni és nézni.
Akkoriban is csak néztem, amikor szenvedtél. Néztem előre, néztem rád, néztem az arcod, a könnybelábadó szemed, a reszkető alakot előttem. Amikor szenvedtél, én mindig beszéltem, mert nem tudtam mit mondani, nem tudtam segíteni, csak mélységesen hallgatni. Felszínes mondatok voltak az enyéim, a tiéid a válaszokkal teli hallgatás.
Szeretted ezeket a megállókat, az életmegállókat. Most, ahol járok, egyedül csak azt utáltad. Ezt nagyon utáltad, pedig itt jártál a legtöbbet. Minden egyes nap születéstől halálig. Még talán a halálod pillanatában is lábujjaid ehhez a koszos kis világhoz értek. És most én járom az utadat, rád gondolok, aki már elhagyta az életet, el minden nyomorúságosat. Most én szenvedek, én hallgatok. Vagy legalább próbálok. Hiszen az emlékidézéssel is csak feleslegesen beszélek. Te gyűlölted ezt, én pedig csak ebbe kapaszkodhatok. Hiszen nem tudok igazából semmi jelentőségeset. Éltél, meghaltál, engem itt hagytál. A feladatom a továbblépés. De talán nem is téged kereslek ezeken az utcákon, csak magamat. Hiszen az emlékezés mindig az énről szól, nem a halottról. Rólam szól, te csak tárgy vagy: az emlékezetem tárgya. Az én féltett kincsem a lelkem legmélyén.
__________________________________________
Az emlékezés nem terólad szól, hanem rólam – ez volt az állítás, amit próbáltam alátámasztani, vagy legalább valamilyen formában megjeleníteni. Hazafelé eszembe jutott ez a gondolat.
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok. :3
YOU ARE READING
lélekutak villamossal
Short Storymegállok, itt vannak a megállók. csendben gyűjtöm őket. nem tudom, mennyi lesz. egyelőre csak annyit tudok, hogy szeretnék végigmenni rajtuk, és a lehető legkevesebbet kihagyni közülük.
