The Suicide Circus - Kirishima × Katsuki FF.

2.

* Katsuki szemszöge *

  Sose kedveltem a cirkuszokat, annyi értelmet látok bennük, mint Dekuba, aki folyton leszeretne körözni. Mindenki tisztába van azzal, hogy nem állunk egy szinten, de a hülye gyerek tovább próbálkozik. Egyedül Eiji miatt jöttem el ide, de végül szakítottam vele, és elmentem egy idióta tyúk társaságába. A szó szoros értelmében kibaszottul nagy balfasz, tapló és kretén vagyok. Hogy a szaromba dobhattam ki Eijit? A módjáról nem is beszélve. Legszívesebben felpofoznám a fél órával fiatalabb énemet, mielőtt baromságot csinálna.

  De hatalmas nagy problémába ütköztem, és nem csak azért, mert egy seggfej voltam. A cirkusz pokollá változott. Szó szerint. A zöld fű, gazdag lombkoronájú fák helyett megégett talaj és kopár növények vannak. Az égbolt sötét vörös árnyalatot vesz fel, mint valami bizarr viharfelhő, amiben a szokásosnál kétszer nagyobb villámok cikáznak. A cirkuszi játékokat rozsda lepi be, a bódék összedőlve, lelakva állnak, arról nem is beszélve, hogy majdnem minden második fa, épület vagy inkább roncs ég. És igen, szavannai hőség uralkadik, minden lélegzetvétel égeti a tüdőmet. Persze, meg sem említettem azt, hogy két méter magas, agancsos szörnyeteg lófrálnak össze-vissza néhány csont sovány, nyakát kitörő nővel.

  És Eiji kurvára nem tudom hol van. Ez az, ami igazán aggaszt, mivel sem Fél-arcú barmokkal sem Pikachuval nincsen, pedig az egész kibaszott osztály egy helyen van.

  - Hol van Kirishima, Bakugou? - fordul felém Fél-arcú. Szimplán a lélegzetével felcseszi az agyamat, viszont a kérdéssel még inkább megteszi.

  - Nem tudom!

  - De veled volt nem, Bakugou-kun? - szólal meg Uraraka mellettem, és a faggatózásuk egyre inkább felidegesít.

  - Igen, amíg fel nem cseszett és hagytam ott a francba!

  - Mit műveltél, Kacchan?

  - Egy full ismeretlen helyen egyedül hagytad, haver?

  - Befognátok végre?! - üvöltöm el magam dühösen, pedig valójában egyáltalán nem rájuk vagyok mérges, sokkal inkább magamra. Az én forrófejűségem, ami miatt nem bírtam élvezni a napot, amit együtt tölthettem volna Eijivel. Nem, helyette kibaszottul megbántottam, fejéhez vágtam olyan dolgokat, amik kurvára nem igazak, olyan voltam akár egy nagyra nőtt csecsemő. Hogy lehetek ekkora balfasz? Hogyan lehettem képes megcsókolni valaki mást, aki nem Eiji? Akit nem szeretek? És magára hagytam, és ki tudja hol van vagy mi lehet vele. Lehet, hogy teljesen jól van, és éppen minket keres, de az is lehet, hogy holtan fekszik valahol. Vagy egy démon elől menekül, egy összeszáradt öreg asszony eszi a húsát vagy az egyik rom alatt fekszik eszméletlenül. Istenem, minél előbb meg kell találnom. Leszarom, hogyha utál, tőlem gyűlölhet élete végéig is, ha épségben van és kijutottunk innét. Elviselem az a kínt, amit én okoztam neki, csak legyen rendben. Csak mosolyogjon, nevessen újra, mint régen. Csak éljük túl ezt a poklot.

  Feltápászkodok a helyemről túl fűtve az elhatározottságtól, bátorságtól és dühtől indulok el, azonban valaki a karomnál fogva megállít. Hátra se nézve rántom ki a karomat a szorításból, ezzel csak még inkább felhergelnek, így mit sem törődök a környezetemmel.

  - Friss hús - hallok meg egy mély, nem e világi hangot. Kiráz a hideg, a hőség távolinak érződik, miközben minden porcikám lebénul. Torkom összeszorul, egy lépést sem vagyok képes tenni, egyszerre önt el a harag és a félelem, amint meglátom a szörnyeteget. Óriási termete van, fekete bőrére a vér rászáradt, szájából, éles agyarai közül még csordogál az áldozatainak a vére, karja olyan vastag, mint az én törzsem. Megragadja a fejemet, felordítok a fájdalomtól, miközben  elemel a talajtól. - Ínycsiklandozónak tűnsz. Nem baj ugye, ha megeszlek?

  - B.. aszd... me...g anyá.. dat - szűröm ki fogaim között dühösen, ahogy kezeimmel ütögetni kezdem karját abban a hülye hitben, hogy talán elgyengül tőlük, és elenged. Nem halhatok itt meg, így nem, hogy ki tudja mi van Eijivel. Nem akarok itt meghalni, nem, látni akarom újra Eijit. Mi a faszomért kerül elém egy ilyen böhöm nagy monstrum, akivel nem bírok elbánni? Így akar az élet keresztbe tenni nekem, amiért megbántottam Eijit? Miért? Miért vagyok ilyen gyenge? Miért kell itt meghalnom?

  A feszítő fájdalom megszűnik egy momentum alatt, lezuhanok a földre, levegőért kapkodok. Minden porcikám remeg, hatalmas kő esik le a szívemről, ismét látok reményt arra, hogy túl élem ezt a poklot és el tudok menekülni ez elől a szörnyeteg elől. Felpillantok, miközben feltápászkodok a földről, azonban amivel szembe kerülök, újra ledöbbenek. A szörnyeteg, ami pár perce majdnem szétnyomta a fejemet, mintha egy szem szőlő lenne, most a földön hever mozdulatlanul. Fejéből egy ezüst tőr áll ki, szemei fennakadtak, teste lángra lobban, majd szép lassan elporlad, és a szél szerte viszi hamvait. Ledöbbenve bámulom a jelenetet, gyomrom egy bukfencet vet, elfog a hányinger, és ahogy megérzem a hulla bűzét, ki is adom gyomromnak minden tartalmát.

  - Jól vagy? - érzek meg egy apró kezet a vállamon, mire köhögve felpillantok. Egy lánnyal találom szembe magam, pár évvel, ha lehet idősebb tőlem, hullámos haja összefogta, egyszerű ruhát visel, és kezébe ott szorongatja azt a tőrt, ami nem rég annak a böhömődnek a fejéből állt ki.

  - Mégis, hogy lennék jól? - morgom, ahogy megtörlöm a számat, miután köptem egyet. Felegyenesedek, még mindig rosszul vagyok és szédülök, ezért is támasz meg a karomnál fogva az ismeretlen lány. - Mi a fasz volt ez, egyáltalán itt mi a szarom van? - támadom le a kérdéseimmel, ám hamar faképnél hagyom, mert aligha hiszem azt, hogy tudja a választ. Most a legfontosabb Eiji.

  - Nem lenne jó ötlet egyedül mászkálnod, túl veszélyes - állít meg, viszont kirántom a karomat a szorításából. - Azt mondtam, hogy túl veszélyes! - ránt vissza a lányt, amivel rendesen meg is lep. Annyi erő van benne, hogy simán át tudna repíteni a feje fölött. Mi a szart eszik, hogy ilyen szívós? - Nem tudom mi jár a fejedbe, de ne csináld.

  - Meg kell találnom a barátomat, szóval ne állj az utamba! - kiabálom dühösen. - Miattam ki tudja hol a szarban lehet, ki tudja milyen állapotban! Elegem van, hogy mindenki meg akar állítani! Ha meg akarom menteni Eijit, akkor kibaszottul meg is fogom tenni! Megbaszhatja az összes démon, ördög, halott vagy mi a szarok ezek!

  - Attól, hogy ilyen elszánt vagy, nem jelenti azt, hogy sikerrel is jársz - világít rá a valóságra a lány. - Most a legfontosabb dolog az, hogy visszamenjünk a barátaidhoz és hogy megállítsam Mastema, hogy feltámassza a legerősebb démont.

  - Mastema? Feltámasztás? Legerősebb démon? Mi a szaromról beszélsz? Mint valami elbaszott szekta végre szeretne hajtani egy rituálét - nevetem ki gúnyosan, azonban a lány arcán sötét felhők suhannak át. Ő egyáltalán nem tartja ezt mulatságosnak, ami csak annyit jelent, hogy halál komolyan gondolja a dolgot. - Mondd, hogy nem erről van szó - mondom reménykedve, és akármennyire tűnik hihetetlennek a dolog, tényleg rettegek ettől a gondolattól. Ha nem haltam volna meg majdnem egy két méteres szörnyetegtől, akkor biztos nem hinnék ilyen szarságokba, viszont reggel óta kurva sok dolog történt, amiről azt hittem, hogy mese.

  - Jó lenne azt mondani, hogy ez az egész vicc, de nem így van - feleli a lány. - Szóval gyere vissza velem a barátaidhoz. Meg kell mentenem a fiút, akit elfogott Azazel, mielőtt feláldozná - mondja, az utolsó mondattól pedig kellemetlen érzés kerít hatalmába. Mellkasomat egy ólomsúly nyomja, torkom kiszáradt, szívem nehezen ver, ráz a hideg, újra elfog a hányinger.

  - Láttad már a fiút? - kérdezem halkan, szinte alig hallható hangon.

  - Igen.

  - Vörös, fura haja volt? - kérdezem, mialatt minden levegő vétel fojtogat, a külvilág lassan megszűnik számomra. A lány lapos pillantást vet rám, csak utána válaszol, és hangjába hidegebb, mint ezelőtt bármikor:

  - Igen.