Halott Falevelek

Prológus

Apró, szaténpántos topánkájában tipegve a kislány idegesen keresi a szerelvényen ácsorgó emberek közt az édesapját. Sután tartja magát, fáradt és kialvatlan, szemei alatt hat éves kora ellenére hatalmas karikák éktelenkednek. Fehér, mályvaszín csipkékkel díszített koncertruhát visel, hajában hatalmas, kikeményített masni éktelenkedik, egész megjelenése egy nyolcvanas évekbeli hajas babára emlékezteti az embert. Sokan megfordulnak utána, egy kedves arcú néni pedig elereszti a férje karját és megállítja, elé guggol és letöröli az arcáról lefelé csorgó könnycseppeket.
– Szervusz, angyalom! – a kislány megáll egy pillanatra, felnéz a nő mogyoróbarna szemeibe és halkan szipog, de nem tud visszaköszönni, mert a nő azonnal tovább beszél. – Mi a baj?
– Nem tetszett látni az apukámat? – a halk gyermekhang egészen halk és bátortalan. Nem ezt akarja kérdezni. Sír, mert éhes, az apja pedig mosdóba ment és nem jött vissza másfél órája, ráadásul nemsokára Londonba érnek, haza, hogy este fel tudjon lépni a koncerten, mint a szigetország új sztárja és egyedül nem tudja majd levenni a csomagtartóról az óriási bőröndöt.
– Hogy néz ki az apukád? – a kislány megszeppenten húzza el a kezét, amikor a nő érte nyúlt, szinte rá is kiáltott, ám hirtelen megérzi a súlyos kezet a vállán.
– Elnézést, hölgyem... zavarta a kislányom? – Jim Moriarty hangja kedvesen cseng, hüvelykujjával óvatosan megcirógatja a kislány fedetlen vállát, ő pedig akaratlanul is egész testében megborzong. A nő, akit az imént még a megmentőjének hitt, most a hóhérjává válik az elvesztett párharc végén.
– Dehogy, egyáltalán nem... csak önt kereste! – a nő mosolya szerényebb lesz, várakozón néz a férfira, hogy magyarázatot adjon.
– A feleségem a kocsi másik végében ül a fiammal és odamentem megnézni, szabadult-e fel hely a közelben... – megfogja a lánya kezét és magával húzza, miközben a kislány kiszúrja az anyját. Őket bámulja, így tudja, az apja egyenlőre békén fogja hagyni.
Amikor visszaérnek, az apja leülteti őt az öccse mellé és az anyja fülébe súg, olyan halkan, hogy szinte már csak tátog, de ő kitűnően hallja még így is.
– Legközelebb légy jó kislány és ne bámulj, vagy kénytelen leszek kiszúrni azt a két szép szemed!

Ahogy a cigarettacsikk parázsló vége nem sokkal a melle alatt a bőréhez ért, Dorothy felsikoltott, majd egy eszelős, kissé mégis megviselt vigyorral a mesterlövészre nézett. Egy kicsit megemelte az ágytól a csípőjét, könnyes tekintetét a fekete csipkebugyira szegezte és várta a csókot az égésnyom után, de az elmaradt.
– Megint gondolkoztál? – Sebastian hangjában nem lehetett bűntudatot felfedezni, ellenben aggódást annál inkább.
– Megint. És nem az a legjobb módja a figyelemfelhívásnak, hogy elnyomsz rajtam egy csikket.
– De kellően hatásos – biccentett a férfi és óvatos csókot adott a nő oldalára. – Gyűlölöm, amikor apádra gondolsz szex közben...
– Örülhetsz, többet nem kell ezen aggódnod, mert az életben nem fekszem le veled még egyszer! – Dorothy sértett arcot próbált vágni, de a szétkenődött vörös rúzs alatt vékony ajkaira mosoly kúszott.
– Ugyanezt mondtad a legutóbbi hat alkalommal is... – somolygott a férfi és az apró égésnyomra sandított, majd vissza a sorozatgyilkos ajkaira – ugyan már! Úgysem nézhetsz ki ennél rosszabbul!