Halott Falevelek

Első rész - Sertésborda

Hideg, áztatós eső szakadt aznap délután London napfényes utcáira. Mindenki sétálni indult, a jó idő csalóka ábrándja azonban hamarosan szürke felhők mögé bújt. Most már London-szerte ereszek és kapualjak védelmébe húzódtak az elázni nem akarók.
Dorothy, előrelátó nő lévén, esőköpenyben és esernyővel indult el zöldséget és fűszereket vásárolni, de még így is a leghevesebb felhőszakadás előtt sikerült hazaérnie. Ébenfeketére festett haja göndör fürtökben omlott a vállára a pára miatt, világoskékre lakkozott körmeivel óvatosan kipattintotta a kabátgombot a nyakánál és megborzongott, ahogy a csuklyáról a víz becsorgott a hátához a virágmintás ruha kivágásán át. Kiakasztotta száradni a ruháit és halkan dúdolva bevonult a konyhába, hogy legújabb szerzeményeiből ebédet készíthessen magának.
Sebastian megint terepmunkán volt, szóval neki nem készült semmivel. Úgy gondolta, megérdemli, ennek ellenére sajnálta is, amiért megint gyorséttermi hulladékon kell élnie napokig.
Elpakolta a fűszerek közül azokat, amikre nem lesz szüksége, illetve elővette a húst a hűtőből, amit előző este hozott magával egy újabb sikeres vadászatról. Egész éjjel a tisztítással foglalkozott, így elhatározta, hogy miután megebédelt, aludni fog egyet.
Előkereste a régi fadobozát az apró, kalligrafikusan írt receptkártyákkal, kiválasztotta az egyiket, amelyet gyerekkorában nagyon szeretett és lecsukta a doboz fedelét. Hosszasan figyelte az apja enyhén reszketős, zöld tintával karcolt betűit és elmerengett rajta, hányszor figyelte, hogyan foglalt mondatokba egy-egy fecnire firkantott szót a hatalmas, zongorázásra termett keze.
A mosolya egészen elkeseredetté vált, szinte már kétségbeesetté, és ahogy a ruha alja beakadt az edényfogó kesztyű akasztójába, ijedten felsikoltott, kiejtve kezéből a kártyát.
Halkan szitkozódva elvagdosta a nyers húst és egy nem túl magas falú lábasba forró vizet töltött, fölé pedig rácsot tett és meggyújtotta a lángot, hogy a víz felforrjon, közben nekilátott összepakolni az étkezőből az előző éjszaka maradványait. Két zsíros tányér, rúzsfoltos szalvéta, telefonalkatrészek és csavarhúzókészlet, az asztal szélén pedig Sebastian mappája.
Dorothy egy ideig mérlegelt, akarja-e látni, mit rejt, vagy sem, de végül úgy döntött, elég sok mocskos dolgot tudnak már egymásról, illetve láttak már egymásból ahhoz, hogy ne kapja fel a vizet. Így aztán leült, keresztbe tette a lábait, félretette a tigrismintás pendrive-ot és mielőtt kinyitotta volna a mappát, egy pillanatra eszébe jutott az orosz randevújuk és az első gyertyafényes vacsorájuk, amit a férfi lábainál ülve kellett elfogyasztania. Fejcsóválva ismét arra gondolt, hogy túl engedékeny a Tigrissel szemben, majd arra, hogy úgysem tudna ellenállni a kéréseinek, így végül a mappába nézett.
Így találkozott először Courtney Pearlie arcképével és egyúttal így kapott először szerelmes levelet Sebastian Morantól egy sárga cetlire firkálva.

Kedves Dotty!
A következő gyertyafényes vacsoránk díszvendége,
egyúttal a mocskos fantáziáid alkalmi vendégszereplője.
csók, S.

Dorothy halkan nevetve megcsóválta a fejét, leszedte a cetlit az önéletrajzról és egy széles mosollyal, arcán enyhe pírral olvasni kezdte, a lakhelynél azonban megállt és eltöprengett rajta, mióta nem lakik már a Baker Street-en és ki ez a fiatal nyomozó, aki most beköltözött régi menedékébe. Felállt, a mappával együtt visszament a konyhába, mert hallotta, hogy a víz már zubog és a rácsra tette a hússzeleteket párolódni, leült az asztalhoz és átolvasta a mappa tartalmának maradékát. Hosszasan figyelte a nő finom vágású arcát az apró igazolványképen, a szemeibe nézett, tekintete az ajkaira vándorolt, majd a nyakára, onnan pedig a blézerrel takart vállára, egészen le a kép széléig.
Felemelte az asztalon pihenő vezetékes telefon kagylóját, ujja körül csavargatni kezdte a piros zsinórt, miközben tárcsázta Sebastiant.
A vonal sokáig szaggatottan búgott. Kicsengett, sokáig váratva a feszült nőt, aztán Sebastian halkan beleszólt a kattanás után és Dorothy hallotta, hogy tele van a szája.
– Ne haragudj, nem tudtam, hogy eszel... – a férfi nem felelt, csak miután lenyelte a falatot, de a hangja nem volt bosszús. Sőt!
– Nem haragszom, nem zavarsz! – a hangján hallani lehetett, hogy elvigyorodik. – Megtaláltad a mappát, igaz?
– Nahát, Tigris, neked napról-napra élesebben vág az eszed! – Dorothy hátradőlt a széken, a húsra pillantott, majd nyelvet nyújtott a konyhaablaknak.
– Megnézted a pendrive-ot is? – a nő igyekezett úgy tenni, mintha a hangja biztosan csengene, aztán nyelt egy kisebbet és fölényesen visszakérdezett.
– Nem, kellett volna? – amikor nem érkezett válasz, Dorothy óvatosan megnyalta az ajkait és egyszeriben megalázkodóvá és kíváncsivá vált. – Miért, mi van rajta?
Sebastian halkan felnevetett és válasz nélkül hagyta őt, letette a telefont és visszatért a túlsózott sültcsirkéhez. Világ életében gyűlölte a gyorséttermeket.
Dorothy hirtelen pattant fel, takarékra vette a gázt és a hálószobába szaladt a laptopért, kihurcolta az ebédlőbe és miközben az öreg gépezet halkan zümmögve elindult, a pendrive-ot kezdte forgatni az ujjai közt. Nehezen tudta csak megkeresni rajta a neki szánt mappát, de amit a ott talált, attól pipacsvörös arccal összehúzta magát és óvatosan keresztbe tette a lábait, miközben a gerincén végigszaladt a fagyos borzongás, majd a bizsergés egészen a hasa aljáig.
Egy kép volt. A nő az önéletrajzról ezúttal fáradt szemekkel bámult a kamerába, arca vörös volt, a haja csapzott. Nem viselt ruhát, lila felsőjét úgy tartotta maga előtt, hogy épp csak takarjon belőle valamit, az ajkait félig elnyitotta és a szája szélén vékony csíkban vér folyt lefelé az arcának ugyanazon oldalán, ahol egy könnycsepp ugyanarra haladt éppen: a fojtásnyomokkal tarkított sápadt nyaka felé.