Négyes fogat | Befejezett | [18+]

1. fejezet

Colin:
Összerezzent, mikor meghallotta az ajtó nyitódását. Visszafojtott lélegzettel kilesett az arca elé tartott újság mögül, és... Nem, nem Ő volt. Kifújta a visszatartott levegőt, és belekortyolt a kávéjába. Még vár egy kicsit - mondjuk negyedórát -, utána pedig elmegy, máskülönben elkésik a munkahelyéről. Erre a hétre már elfogyasztotta az összes megengedett késési lehetőségét, az öreg Mr. Vecker nem fog elnézni többet.
Ránézett a karórájára. Igen, még tizenöt perc, aztán... Ebben a pillanatban nyílt az kávézó ajtaja, és belépett Ő.
A hatás azonnali volt. Mintha a kávézó helyisége összement volna, az öltönyös férfi alakja olyan nagynak tűnt. Barna haját hátrafésülte, arca frissen borotvált volt. Sietős léptekkel a pulthoz ment, hogy leadja a rendelését. Colinnak nem kellett közel lennie ahhoz, hogy hallja, mint mond a férfi. Már kívülről fújta. „ Jó reggelt! Egy feketekávét kérnék elvitelre." Mindig ezt mondta. És most is biztos ezt mondta. Colin csak azt sajnálta, hogy nem hallhatja a hangját. Mikor először hallotta, a térdei elgyengültek tőle.
De muszáj volt ezt a távolabbi, sarokban lévő helyet választania, hogy tökéletes legyen a rálátása az ajtóra. Így egész alakjában csodálhatta meg Őt, mikor bejött, mikor megállt a pultnál, s mikor távozott.
Halkan felsóhajtott, mikor az ajtó becsukódott mögötte. Bárcsak lenne bátorsága szóba állni vele! Bárcsak elmondhatná, hogy mennyire tetszik neki! Érezte, hogy nagyon sok közös vonásuk lehet. Kezdve azzal, hogy ugyanazt a kávézót szerették. A legtöbb modern ember egy Starbucksban állt sorban azért, hogy kávéhoz jusson, csak mert az volt a menő, és figyelmen kívül hagyták azokat a kellemes hangulatú, régies, de barátságos kávéházakat, mint amiben most Colin is üldögélt. Két éve talált rá a helyre, és imádta. Minden hétköznap reggel itt fogyasztotta a kávéját, szóval már igazi törzsvendégnek számított. Szerette a karcsú lábakon álló székeket és kerek asztalokat, a fekete-fehér fényképeket a falon, a színes kis csészéket. Azóta pedig különösen szerette ezt a helyet, mióta feltűnt Ő. Azonnal megtetszett neki a férfi, de nem volt bátorsága kezdeményezni. Hisz akármennyire szerette volna, igazából semmit sem tudott róla. Valószínűleg heteroszexuális volt, és Colin nem az a fajta volt, aki le akart téríteni bárkit is az „egyenes útról". Így csak távolról imádta. Közben pedig szörnyen érezte magát, amiért megles egy rendes embert. Többször megfogadta magában, hogy nem csinálja tovább, de képtelen volt megállni. Úgy érezte, ezek a meglesett pillanatok sivár életének fénypontjai. És tényleg. Valahogy máris jobban érezte magát.
Levette vastag keretes szemüvegét, és elrakta a bőrtáskájába, amit a hátára vett. Egyik kezében az újsággal, a másikban megkezdett pogácsájával felállt. Mivel előre fizetett, nem kellett várnia immár semmi többre. Elköszönt, és elindult a munkahelyére.

Ryan:
Nem akart felkelni. Képtelennek érezte magát arra, hogy felkeljen. Különben is, a takaró alatt jó meleg volt. Odakint pedig hideg. Nagyon hideg. A testét azonban ez nem érdekelte. A hasa hangosan korogva követelt magának ételt, a hólyagja pedig azzal fenyegette, hogy menten szétdurran, ha nem könnyít magán sürgősen. És mivel már nem tudott tovább nemet mondani nekik, lerúgta magáról a takarót, és felült. A szoba azonnal a feje tetejére állt, a fejébe éles fájdalom hasított. Káromkodni kezdett, de ettől nem lett jobb. Csak a torka is fájni kezdett.
Miután a látása némiképp kitisztult, összeszedte magát, és felállt. Félig lehunyt szemmel, szédelegve megindult a fürdőszoba irányába. Útközben többször majdnem elesett a földön heverő üres sörösüvegekben és az eldobált ruhákban. Végül azonban minden gond nélkül elérte a célját. Megtámaszkodott a falon, miközben azon igyekezett, hogy a WC-be sikerüljön céloznia. Hangosan felnyögött, mikor érezte, hogy odalent enyhül a nyomás. Mikor végzett, nem is vesztegette az idejét olyasmire, hogy kézmosás, arra pedig pláne nem, hogy megálljon a tükör előtt. Anélkül is tudta, hogy milyen szarul néz ki.
Amint baj nélkül elérte a konyhát, a hűtőhöz támolygott, hogy meglesse a tartalmát. Természetesen a nagy büdös semmi fogadta. Még egy rohadt penészes sajt sem volt benne. Mondjuk, ne várjon sokat az ember, ha öt napja nem volt vásárolni...
Dühödten becsapta a hűtő ajtaját, és morgolódva beletúrt a hajába. Most mi a fenét csináljon?! Semmi kedve sem volt kimozdulni, és emberek közé menni. De kénytelen lesz, ha nem akar éhen halni. Éhen halni... Nem is hangzott olyan rosszul. Ez a halálnem tökéletesen illene hozzá, úgyis mindig remekül tudott szenvedni.
Ó, Jesszus!!! Mégis miken jár az esze?! Oké, hogy eddig hagyta magát lesüllyedni, de azért ennél tovább nem kéne mennie, csak azért, mert... mert...
Sóhajtva leült, és rákönyökölt az asztalra. Amit nagyon nem kellett volna. Mert megérezte, hogy valami van a könyöke alatt. Lenézett, és egy vastag borítékot pillantott meg. Csak ezt ne... Egyszerre tört rá a hányinger és a sírhatnék. És az utóbbi győzött.
Azt hitte, az elmúlt négy napban sikerült egy életre kisírnia magát. Tévedett. Ahogy oly sok mindenben. Felnőtt férfi volt, mégis úgy záporoztak a könnyei, mint egy idegbajos nőnek. Ráadásul a taknya is folyni kezdett. De nem vette a fáradságot, hogy letörölje. Helyette felállt, visszamasírozott a szobájába, az ágyra vetette magát, és ismét a fejére húzta a takarót.
Jöjjön akkor az éhhalál.