Állapot: összetörve

A temetőben

November 1.
Mindenszentek...
November 2.
Halottak napja...

Hát igen, itt tartok én. Itt állok, teljesen összetörve, teljesen reménytelenül. Mellettem emberek haladnak el. Oldalra pillantva mindenhol halvány fényecskék, amik az égő mecsések lángjait szimbolizálják. Beszédfoszlányok, egy-egy újabb lángocska, egy-egy újabb alak, árny.
Az éppen érkező családra pillantottam. A két kisgyerek,  körülbelül öt éves lehetett, izgatottan ugrálták körül szüleiket. Az anyuka lenézett rájuk, és a kezükbe nyomott egy-egy szív alakú mécsest. A gyerekek elvették, és apjuk körül kezdtek ugrálni. Az apuka lenézett rájuk, és megcsóválta a fejét. Elővette a zsebéből a gyufát, leszedte a mécsesek tetejét, és elkezdte meggyújtotgani őket. Egyet, kettőt, négyet, hetetet... Az egyik kisgyerek bedurcázott, és leült háttal a szüleinek a sír mellé. Elkezdte tépkedni a füvet, és a tekintete rámtévedt. Érdeklődve nézett végig rajtam, mintha azt kérdezné: Hol van a családod?
A tekintete letévedt az előttem lévő sírra. Kis szemével hosszasan nézte a síron árválkodó egy darab mécsesemet. Majd hátrafodult és végigpásztázta a mögötte lévő sírra kitett lángokat. Visszafordult és kérdőn nézett rám. Szomorú mosolyra húztam a számat, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. A kislány szomorúan nézett rám, majd hátrafodult a szülei felé. A szülei háttal álltak neki, és a síron lévő tárgyakat rendezgették, minnél jobb kinézetűvé. A gyermek visszafordult, felállt, és odafutott hozzám. Kis kezeivel átölelte a lábamat, majd vissza futott a szülei és a testvére mellé, megfogta az anyukája szabad kezét, és elindultak a kikövezett úton. Csodálkozva néztem a család után. Mintha a kislány a gondolataimban olvasott volna. De vajon mit gondolhatott, amikor meglátott engem, egyedül. Nem tudom, hogy mennyire értette át a helyzetemet. De lehet, hogy a fejében végigszaladt a gondolat, hogy neki sokkal, de sokkal jobb. Mert neki ott volt az egész családja. És ha nem is látta, tudta, hogy nekem nehéz lehet. Tudta, hogy nehéz időszakon vagyok túl. Lehet, hogy látta is rajtam, mert nem titkoltam, igen megviselt az elmúlt két hónap. És talán ettől a kislánytól több figyelmet kaptam csak ebben az egy ölelésben, mint az elmúlt időben bárkitől.
Anya totál idegroncsként járkált otthon, bármin elkezdett sírni, nem is nagyon mozdult ki otthonról, a munkáját is otthon elvégzendőre alakította, de amikor voltak olyan röpke pillanatok, hogy esetleg kitéblábolt a lakásból, az az út is csak a sarkon lévő ABC-be vezetett. A húgom, aki négy évvel volt fiatalabb nálam stílust váltott. A színes, élettel teli ruhái elvándoroltak a szekrénye mélyére, és helyette beköltöztek a korom fekete darabok. Haját befestette, és az arca elborult. Nem is tudom mikor láttam utoljára mosolyogni. Talán akkor,  amikor Apa mondott egy nagyon rossz viccet. Ő nevetett mindig a leghangosabban. De most... Most már mosolyra sem áll a szája. Már lehet, hogy a mosolygás pompás művészetét is elfelejtette. Iskolába jár, csak úgy mint én. Az osztálytársainkat sikeresen elhárítottuk magunktól, és bezártkóztunk a saját körünkbe. Én, igaz nem váltottam stílust, de meg kell mondjam jó kedvem is elég régen volt. Hárítottam minden beszélgetést, folyton igyekeztem haza a saját szobámba, kerültem minden szemkontaktust, a jegyeim néha meginogtak, és ez ellen senki semmit nem tudott tenni. Ami fájt a szívemnek. Fájt a lelkemnek. A testemnek. Fájt az egész környezetemnek. És most itt állva, éreztem, hogy a kislánynak is fáj. Ha nem is tudta kiről van szó, teljesen átérezte a helyzetemet. És most először az óta a nap óta melegség töltötte el a szívemet. Kicsit szomorkás melegség, de éreztem, hogy elönt mégha csak egy pillanatra is, a boldogság.

A család mellett egy fiatal fiú lépkedett felém. Magas volt, vékony alkatú, sötét haját a szemébe fújta a szél. Amikor elért hozzám, befordult mögöttem, és a hozzám közelebb eső sírhoz lépett. Leguggolt, és elővett zsebéből egy mécsest. Egy öngyújtó segítségével meggyújtotta, és rátette a tetejét. Gondosan elhelyezte, felegyenesedett, és megállt a sír előtt. Üres tekintettel, némán bámult rá. Egy kis idő elteltével a zsebében kezdett matatni. Valamit nagyon keresett. Amikor megtalálta a keresett tárgyat, óvatosan a szájába illesztette. Oldalra lestem. Egy szál cigaretta volt az. Éreztem, hogy elöntötte a szememet a könny. Utáltam azt, ha valaki dohányzik. Apa is mindig dohányzott. Mindig mondta nekünk, hogy egészségtelen, de ő naponta egyre többet szívott. Végül függővé vált.
Egyik este éppen a munkából tartott hazafelé. A sarkon lévő zebránál akart átmenni. Sötét volt. És minden áron rá akart gyújtani egyre. Így kilépett a zebrára. És a buszos nem vette észre...

Az arcomon legördült egy könnycsepp. Oldalra léptem, és kivertem a fiú szájából a cigarettát. Kicsit összerezzent, nem volt felkészülve erre. Én visszaléptem, és könnyes szemmel meredtem magam elé. A fiú rám nézett, majd lehajolt a káros szálért, és fölvette. Megint rámnézett, mintha magyarázatot várt volna tőlem.
- Ne itt - suttogtam, de magam sem voltam benne biztos, hogy hallotta.
- Bocsánat - jött a felelet a lágy hangtól.
Eltette a szálat, és néma csendben álltunk.
- Miért dohányzol? - suttogtam a szélbe.
- Családi öröklődés... - felelte, majd elgondolkodott. - Tudod, bele tudom folytani a szomorúságom.
Felé fordultam.
- Arra más megoldás is van - mondtam könnyes szemmel.
- Kár, hogy te azt nem látod! - suttogtam, majd megfordultam és elindultam a kikövezett úton.