Állapot: összetörve

A parkban

A házunk a temető főbejáratától 20 pernyi buszozásra van, amit valljuk be, mindig gyűlölködve teszek meg. Nem szeretek a temetőbe járni, azért, mert tudom, hogy amikor oda megyek, akkor az életem nincs jól. Akkor tudom, hogy nem így kellett volna történnie, tudom, hogy megváltoztathattuk volna, de azt is tudom, hogy ez a kegyetlen valóság. Mert amíg mások talán trécselni mennek ki a temetőbe, addig én könnyes szemmel, nehéz fejjel, és fájó szívvel vonszolom ki magam oda. És ezt sem csak úgy kedvtelésből teszem. Nem. Erre is vagy egy hetet készültem. A szobámban járkáltam, lerogytam az ágyamra, elsírtam magam, fölálltam, járkáltam, újra sírtam, és ezt egész álló nap. Próbáltam emberien viselkedni, de valljuk be őszintén, nem nagyon sikerült. Anya és a húgom ezért sem jött. A húgom azért nem jött, mert Anya nem akarta elengedni, mert még szerinte túl fiatal ahhoz, hogy velem együtt buszozzon estefelé. Anya pedig azért nem jött, mert reggeltől a szobájában volt, és vagy sírt, vagy ha nem sírt akkor csak könnyezett. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezt a lépést megtegye, de elmondtam neki, hogy ha bármi segítség kellene, akkor ránk nyugodtan támaszkodhat. Anya csak könnyes szemmel bólintott, és tette tovább a dolgát, azaz bevonult a szobájába, és sírt. És én teljes mértékben elhiszem neki, hogy borzasztóan kínozza a szomorúság. Mert én is ugyan ezt érzem. Az apukámat vesztettem el, és ennek az egy mondatnak borzasztó nagy súlya van. Éppen ezért nem hagyhattam, hogy senki ne látogassa meg Apát. Én úgyis tudtam, hogy kijövök, csak Anya azt mondta, hogy ők is jönnek velem, hogy legyen teljes a család. De nem jöttek. És ez nekem is nagyon fájt.

Úgy döntöttem, hogy kicsit kiszellőztetem a fejemet, mert már a fejem is fájt az állandó könnyezéstől. Nem mondanám, hogy nem éri meg, de kifejezetten jól esett leülni a park nagy lombú fái alá egy padra, és behunyt szemmel az orromon át érezni a késői szellő illatát. Az emberek néha el-elmentek előttem, de én csukott szemmel hallgattam a szél zúgását, a madarak halk búgását, és az úton néha-néha elhúzó kocsik hangját. Már egy ideje ültem ott a padon lehunyt szemmel, amikor éreztem, hogy a pad ülő része megsüllyed egy leheletnyit, és aztán újból visszaáll eredeti állapotába. Valaki leült.
Csukott szemmel érdeklődve hallgatóztam, és hallottam valakinek a lélegzését. Ám a szél felerősödött, így kizárt engem a külvilág zajaiból. Viszont a szél hozott felém egy finom illatot. Lágy volt, és émelyítő. A hasam beleremegett. Kinyitottam a szemem és érdeklődve pillantottam oldalra. A fiú volt az, a temetőből. Barna haját, ami kilógott a sapkája alól, a tréfás szét összekócolta, így szétállva állt homlokán. Barna szeme csillogva meredt a távolba, valamit nagyon figyelve. Bal bokáját jobb térdére helyezte, és zsebét kabátja zsebébe dugta. Óvatosan beleszagoltam a levegőbe. Kétségtelen, tőle jött az illat.
Mintha megérezte volna, hogy figyelem, elszakította tekintetét a távolról, és a cipőjét kezdte el bámulni. Én újra behunytam a szememet. Mintha éreztem volna a tekintetét magamon, de nem voltam biztos benne. Újra kinyitottam a szememet, és a szemem sarkából láttam, hogy a feje visszafordul eredeti testartásba. Magam elé néztem, és mindketten szótlanul ültünk ott.
- Itt már cigizhetnék? - kérdezte hirtelen.
Kicsit meglepődve megköszörültem a torkomat, és rekedtes hangon válaszoltam neki.
- Persze, de... - köhitettem egyet, és féltápászkodtam. - Akkor én megyek - szóltam és elindultam előtte.
- Maradhatsz, nem fogok - jelentette ki, mire elmosolyodtam, úgy, hogy ő azt ne vegye észre.
- Rendben - feleltem és visszaültem a pad szélére. Megint csendben bámultunk magunk elé, majd elkezdett kotorászni a zsebében. Megtalálta amit keresett, és felém nyújtotta.
- Kidobnád kérlek? - kérdezte, és mellém pillantott tekintetével. Egy szál cigarettát nyújtott felém. Követtem a tekintetét, és magam mellett egy kukát találtam.
- Szívesen - mondtam, majd átvettem tőle és a kuka fölé tartottam. - Biztos vagy benne?
- Teljesen - hangzott az őszinte válasz, így beleejtettem a cigarettát a kukába.
Mikor visszafordultam felé, már egy egész doboz cigarettát tartott felém.
- Ha megkérhetnélek, ezt is kidobnám nekem? - kérdezte, és én pedig a kezemet nyújtottam neki. Belehelyezte, és ujjhegyeink összetalálkoztak. A gyomron újra feléledt, és szaporább lett a szívverésem is. Újra a kuka fölé nyújtottam a kezemet.
- Biztos? - néztem mélyen a szemébe.
- Ennél biztosabb még nem voltam soha semmiben! - válaszolta szinte suttogva, és mélyen belefúrta tekintetét az enyémbe.
- Még valami? - érdeklődtem.
- Nem, köszönöm, ennyi lenne, mosolyodott el halványan.
Nem tudom miért csinálta ezt az egészet. De ha én akkor bármilyen közeli kapcsolatban álltam volna vele, akkor biztos, hogy nagyon büszke lettem volna rá. Bár csak Apával is ennyire egyszerű lett volna...

- Hogy hívnak? - kérdezte hirtelen, még mindig a szemembe nézve.
- Honnan tudjam, hogy te ki vagy? - kérdezte vissza a kérdésére. - Nem ismerlek, bárki lehetsz - suttogtam.
- Akkor már rég előálltam volna az igazi énemmel - nézett rám szórakozottan. - De hidd el, az vagyok körülbelül, akit most itt látsz magad előtt. Barta Kelemen. Se több, se kevesebb - mondta, és épphogy egy centivel, de közelebb csúszott a padon felém.
- Lakatos Kalipszó - feleltem és előre féltem a válaszától. Mert alsóban nem egy kiröhögést kaptam a nevemért. Nem egyszer mentem sírva haza az iskolából. És nem azért, mert nekem bajom lett volna a nevemmel. De a többieknek annál több kivetni valót hordozott ez a név magával. Furcsán csengett, nem volt egy vérbeli Anna, Csenge, vagy Erzsébet. Ez Kalipszó volt.
- Érdekes név, de szerintem szép is. Olyan... Különleges - töprengett, mire elöntötte a lelkemet a megkönnyebbülés. Emberien reagálta le a nevem hangzását. Nem kezdett el kiröhögni, vagy fújjolni. Sőt, még le is szépezte. És ez igazán tetszett benne.
- A Kelemen se rossz - válaszoltam - sőt, talán hasonlít is egy kicsit a Kalipszóra.
- Megeshet - biccentett, és egy újabb centit tett felém.
- És amúgy, mi járatban vagy erre felé? - döntötte oldalra a fejét.
- Haza készülök menni - feleltem. - Csak összeszedem magam...
- Miért? Meg akarnak enni otthon?- próbált viccelődni, de én szomorú mosolyra húztam a számat.
- Nem, vissza kell térnem az életembe - sóhajtottam, és éreztem, ahogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon.
A fiú megmerevedett, és az arcáról eltűnt a mosoly.
- Bocsánat, nem akartam rossz helyen kutakodni.. - nyögte ki végül, és a cipője orrát vizslatta.
- Semmi baj, nem tehetsz róla - szipogtam, majd vettem egy nagy levegőt. - Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.
- Én sajnálom, nem akartam belenyúlni - suttogta. Teljesen megmerevedett, és csak bambán bámult maga elé.
- Hé, nem történt semmi - mondtam és most én csúsztam felé egy picit. - Te nem tehetsz róla, szóval ne terheljen téged.
Rámnézett és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- Merre van az a ,,haza"? - kérdezte egy kis félelemmel a hangjában.
- A temető másik kijáratától 20 perc buszozásra. Nem olyan sok. És neked?
- Nekem csak tíz - mosolyodott el halványan és egy újabb centit araszolt felém. Néma csönd támadt közöttünk. Majd megszólalt.
- Kalipszó.. - nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.
- Szép név, csak kicsit hosszú...
Értetlenül néztem rá, hogy ezzel mégis mit akar kifejezni.
- Mit szólnál egy becenévhez? Kalip? Nem... Akkor Lipszó? Kali? Vagy Kaszó? - töprengett ,,komolyan" , és kérdőn nézett rám.
- Te most azt mondod.. Te most komolyan.. Jól vagy? - néztem rá elkerekedett szemmel.
- Én lusta vagyok, ezért becézgetek - mosolyodott el.
És nem tudom, hogy csak e miatt a megszólalása miatt, vagy az egész lénye miatt, de kitört belőlem a röhögés. Ami igen furcsa volt, mert idejét sem tudom mikor nevettem utoljára ennyire jól. Kelemen mosolyogva nézett, majd én is megszólaltam.
- Akkor neked is kell egy becenév, Kele - nevettem, mire Kelemen felháborodva nézett rám.
- Én még csak nem is válaszhatok? - játszotta a sértettet.
- Akkor mondj jobbat - duzzogtam én is. Csodálatos. Két kábé 17 éves majdnem felnőtt ember fura beceneveken vitatkozik. Kell ennél több?
- Jó, beleegyezem abba, hogy Kelének hívj, de akkor én meg Kaszónak foglak becézni! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Kaszó? Komolyan? - húztam a számat. Kaszó. Még furább becenév egy amúgy is furcsán csengő névhez. Hát.. Furcsa lesz,  az biztos.
- Teljesen komolyan - nézett a szemembe elszánt arckifejezéssel.
- Hány éves vagy? - kérdeztem hirtelen, majd beharaptam a számat. Kelemen, jó, Kele lazán válaszolt.
- 18 múltam nemrég. És te?
- 18 leszek hamarosan.
Belül gyűlöltem a tizennyolcas számot. Ez lett volna az első szülinapom Apa nélkül. És pont az tizennyolcadik. Az ember lánya végre felnőtt korba lép, és talán kicsit szabadabb kezet kap a szüleitől. Apa hogy örült volna neki. Mindig mondta, hogy annyira szeretné a kicsi lányát felnőttnek látni. És én mennyit bizonygattam neki, hogy én már igenis felnőtt vagyok. Erre Apa mindig felemelt, és azt mondta, hogy én mindig az ő kicsi babája maradok. Aztán megforgatott, és pedig szakadtam a nevetéstől. Istenem ha még egyszer hallhatnám a hangját, megölelhetném, vagy csak melléülhetnék. De itt eddig mindig közbeszólt a feltételes mód...
A szemem megtelt könnyel, de nem akartam elsírni magam, mert nem akartam Kelét újból zavart helyzetbe hozni, ezért nagyokat pislogtam, és kicsit megdörzsöltem a szemem.
- És amúgy... - kezdtem, de a hangom egy borzasztóan nagy hang vágta el.
Dörgött egyet.