FireBug és Black Cat kalandjai Jack the Ripperrel

Bevezető - Londoni kwami parádé

London utcáin a gázlámpákat kapcsolta fel egy idősebb úr. Járta a házak mellett a macskaköveket, és a botjával gyújtotta lángra a fényforrásokat jelentő póznák tetejét.

Minden csendes volt. A köd halvány tejként folyt végig a járókelők lábai között. Belőlük persze nem volt sok, tekintve, hogy már este hét felé járt és ilyenkor már a diákok is haza szállingóztak, hogy meleg ételhez jussanak.

Egy fiatal fiú sötétbarna hajába túrt és megtorpant az iskola előtti kapunál. Táskájában kezdett kutakodni. Ősz volt és hideg, ezért szokásos uniformisa fölé felvett egy vékony kabátot. Maga a nadrág és zakó sötétkék volt, míg a kabát fekete, elegáns hajtókával. Ebből sejteni lehetett, hogy a fiú tehetősebb korabeli társainál. Nem is csoda, a szülei ügyvédek voltak és nem titkolt szándékuk volt erre az útra terelni egy szem csemetéjüket is.

Kibokszolt cipője hangosan kopogott a macskaköveken, miközben szitkozódva kutatott fáradhatatlanul valami után a táskája legalján.

- Nem hiszem el, hogy nincs meg – morogta az orra alatt. Ugyanis a szemüvegét kereste. Utálta használni, ugyanis ormótlan volt a kerete és gyakran vált emiatt céltáblává az osztály többi hímnemű egyede között. Ezért rejtette el minden reggel a tankönyvei között. Azonban most nem volt meg.

- Tikki – suttogta megtorpanva, mivel kis barátnőjét sem lelte meg. – Nem létezik, hogy bent hagytam őket... - bámult előre döbbenten, majd hátraarcot vett, azonban amire nem számított, hogy egyenesen beleütközik magasabbik osztálytársába. Hunyorogva emelte fel tekintetét, miközben orrát dörzsölte, hogy elmulassza a fájdalmat rajta. – Alex?

- Noah – mosolygott le rá bocsánatkérőn a kissé túl göndör, sötétszőke hajú.

- Sajnálom, hogy beléd gyalogoltam. Csak sietnem kéne, hogy visszaszerezzem a szemüvegem. Bent felejtettem a padban.

- Nem kéne azt mindig viselned? – kérdezte értetlenül izmosabbik egyedünk, mire a vékony és kissé talán véznának tetsző fél elpirult szégyenében.

- Gyűlölöm azt a szemüveget, ezért inkább nem veszem fel az iskolához, nehogy több inzultushoz jussak a többiek jóvoltából.

- Jobban kéne magadra vigyáznod, ugyanis nem véletlenül kell az okuláré – dorgálta meg fejcsóválva a fiú, majd kikerülve osztálytársát indult el hazafelé. – Holnap reggel nem látom rajtad a szemüveged, biztos, hogy addig túrom a táskád, míg meg nem találom. Vagy szólok, Mr. Millernek, hogy mit csinálsz. Viszlát, holnap! – intett vissza még, majd befordult az egyik kisebb utca felé.

Noah teljesen megsemmisülve érezte magát. Elmúlt már 15 éves és képes volt magára vigyázni. Ő volna FireBug, London hőse, vagyis az egyik hőse. Csak képes önálló döntéseket hozni. Az orra alatt dohogva sétált be a terembe, majd a padja előtt térdre rogyott.

- Tikki, ugye itt vagy? – nézett be a kis rekeszbe.

- Természetesen, Noah, ne aggódj – lebbent elő a kis piros lény. Nagy fejénél csak a mosolya volt nagyobb, ahogy a látást javító lencséket tartotta. – Miért vagy ennyire ideges? Bántott valaki?

- Nem, én csak azon gondolkodtam... - kezdte akadozva, miközben megvakarta tarkóját és félre nézett. Azt sem tudta, hogyan kéne magában megfogalmazni a gondolatait és érzéseit, hát még ki is mondani és szavakká formálni őket.

- Nekem bármit elmondhatsz! A társam vagy – mosolyodott el bíztató módon, miközben odadörgölte magát a fiú arcának. Ez halvány mosolyra késztette a fiút, majd nagyot sóhajtva nyitotta szét kabátját.