Levegő

I.

- Sziasztok, Jessie vagyok! Azért vagyok itt, hogy megküzdjek végre a démonjaimmal, a depressziómmal, a pánikrohamaimmal.

- Üdvözlünk Jessie! – szólt Dr. kedvesen. – Remélem, hogy tudunk neked segíteni ebben. – nézett szelíden.

- Én is. – mosolyogtam félve.

Ahogy ültünk ott a kis körben, végig néztem a többieken és azt gondoltam, hogy milyen mások vagyunk. Mindenki másért van itt. Van, aki depressziós, van akinek PTSD-je van, van szorongásos és borderline-os is. Én pedig akkora mázlista vagyok, hogy nekem a legtöbből jutott. Huszonegy éves vagyok, a helyi egyetemen tanulok, kollégiumban lakom és angol nyelvészetet és kultúrát tanulok és - itt jön a jó rész – szabadidőmet a pszichológusomnál töltöm a feloldatlan gyermekkori traumáim miatt. Nem, nem amúgy, sokat vagyok Dr. Carmichaels-el, de azért nem vele töltöm minden időmet. Sok szar van, hogy őszinte legyek, de végtére is azért vagyunk itt, hogy meghallgassuk és támogassuk egymást.

Néha én is nagyon szomorúnak és szürkének látom a világot, mint egy diagnosztizált depressziós, néha rettegek a bőrömben és elbújnék bárhova, hogy megbaszabaduljak a problémáimtól, mint egy szorongásos ember és néha rettenetesen nehéz ezt elviselni. Itt ebben a csoportban – a doktornő szerint nincs igazán súlyos eset, de hát ki tudja, a legboldogabb ember is kiugorhat az ablakon.

- Elnézést a késésért Dr. Carmichaels! – nyitott a kis terembe hirtelen, loholva egy lány. Szőke haja csapzottan hullott a vállára, piros volt az arca, látszott, hogy kb. rohant idáig. A szeme alatt karikák voltak, eléggé kialvatlannak tűnt.

- Gyere csak Cammie! – mosolygott bátorítón a doktornő. – Épp csak, hogy belekezdtünk. Ott egy szék! – mutatott a hátam mögé. Odafordultam egy másodpercre, hogy én is láthassam, de nagy csalódásomra tényleg csak egy átlagos szék volt. – Hozd csak ide és csatlakozz hozzánk! – Cammie odalépett, megemelte a széket és leült a kis kör végére. – Akár be is mutatkozhatnál! – pillantott rá megint. Cammie kifújta magát és szemkontaktust kerülve belekezdett.

- Sziasztok, a nevem Cammie, 20 éves vagyok és PTSD-m van. – ahogy kimondta ezt, összerándult a gyomrom. Anyukámnak is volt PTSD-je egy időben. Rettenetes dologként írta le, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ezzel élni 20 évesen.

- Üdvözlünk Cammie! Remélem, hogy az itt levőkkel együtt sikerül majd dolgoznotok a problémáitokon. Van esetleg valakinek valamilyen története az elmúlt hétről, amit szeretne megosztani a többiekkel? – körbenézett a termen, megakadt a szeme egy mosolygós fiún. – ! Mesélj nekünk!

- Hát Doktornő, nekem nagyon fasza hetem volt. – vigyorgott. – Előbújtam a családnak, mint transznemű. Lehetséges, hogy nemsokára elkezdem a hormonterápiát. – hihetetlenül boldognak a tűnt, a termet pedig csettintgetés és taps töltötte be.

- Ez fantasztikus! – örült szívből Leila (a doktornő) is. – Mi volt édesanyádék reakciója?

- Azt mondták, hogy tudták. Már vagy 10 éve. – lefolyt egy könnycsepp az arcán.

Cammie és én összenéztünk egy pillanatra. Láttam a szemében egy enyhe megkönnyebbülést, amit először nem tudtam hova tenni, aztán láttam a csuklóján egy pici szivárvány tetoválást. „Áhh!" – szólott a hang a fejemben. Félmosolyra húztam a számat és rákacsintottam.

- Anyukám nagyon várja, hogy lássa az igazi énemet. – könnyezett tovább.

- You go girl! – vigyorogtam rá és pacsira nyújtottam a kezem. Nem kellett volna, Dr. Carmichaels egyből meglátta a lehetőséget.