A fiú az erdőből / Souichi X Reader LEMON /

A kedvenc hangom

Régen ismertem egy fiút. Egy fiút a kinek minden mozdulata érdekes és különleges volt. Amikor megszólalt minden éles szava egyenesen a lelkem mélyébe hatolt. És az a mosoly, még soha nem láttam embert így mosolyogni. Nyugtalanító volt, nem tudom szavakkal kifejezni azt az érzést amit a mosolya kelltett bennem. Talán ezért nem tudtam soha ōszintén visszamosolyogni rá. Amikor a közelében voltam az osztályomban vagy az erdōben vagy a házamban minden egyes alkalommal rettentōen fáztam. Az aurája miatt volt, esküdni mernék rá. Olyan hangulatott árasztott ami bizarr érzelmeket teremtett bennem. Talán még mindig bennem maradt némelyik. Többek között a rettegés az undor és.. a vonzalom az a furcsa vonzalom ami miatt mesélek most róla.
Minden ami hozzá kapcsolódott vészharangot kongatva arra utasított hogy minnél messzebbre rohanjak tōle. A kinézete, a vékony, érdes hangja, ahogy velem beszélt. Mágnesként vonzottak még is ezek mind. A mai napig emlékszek. idestova 10 éve történt. Az indok már homályos valószínüleg szerelmi bánat lehetett....szóval egy elutasítás után kifejezetten ramaty hangulatban indultam el hazafelé. Az otthonom az iskolától nem messze lévō erdō szélén volt. Akkoriban sok fúrcsa dolog történt. Az erdō egy zsémes öregúr tulajdonában állt. Szerintem meg volt tébojodva.
Azon a héten több olyan eset is történt amikor megszólított engem és egy osztálytársamról panaszkodott nekem. Azt állította, hogy több alkalommal is bábokat talált felszögezve a cédrusfáira, és egyéb hátborzongató dolgokat mondott. Nem fordítottam ezeknek nagy figyelmet egészen addig a napig. Az erdō mellett húzódó ösvényen sétáltam, amikor a csendet egy erdōt teljesen végigjáró viszhang törte meg. Egy hangos kalapálás viszhangja volt. Minden testrészem beleremegett. Azonnal elkeztem szedni a lábam, hogy mihamarabb hazaérjek miközben újjabb hasonló hangok járták át a területet. De mindig kíváncsi ember voltam. Talán ezokból vagy csak vakmerōségbōl, de elindultam egyenesen a hangok irányába. Talán azt mondják erre, hogy ōrültséget tettem és tudják mit? Egyetértek. De...De ha nem tettem volna meg akkor biztosan nem itt lennék. Valószínüleg egy unalmas emrré váltam volna. És tudják mit? Ha meghallanám az életem folyamán bármikor azt a hangot kezemet, lábamat kitörve rohannék felé. Mert ilyen vagyok. Jobban mondva ilyen lettem. Bolond, beteg, groteszk, szerelmes. Abba a fiúba akit megláttam tíz éve abban az erdōben. Biztos vagyok hogy tudják, hogy ki volt ō. Szinte érzem ahogy a neve ismétlōdik mindannyiuk agyában. Ahogy látják lelki szemeik elōtt vékogy sápadt testének az egészét. Ahogy fülükbe cseng a szögei csörgése, nyavajgó vékony hangja. Igen ō volt az. Souichi Tsujii