Outlaw [Befejezett]

***

Lugasban heverve pihegek lelkem legkedvesebb dallamát dudorászva. Emlékeim egy apró megmaradt morzsájába kapaszkodom, hogy kiűzzem fájó aggodalmamat, ami napok óta gyötör. A világosszürke égre tekintek, a korhadó fák fekete ágai nyújtózkodnak felettem borzongatóan baljós keretet varázsolva a fakó telihold udvarának. Félelmetes, és gyönyörű, akárcsak ez a birodalom, és annak úrnője. Fejem felé nyújtózkodom, ujjaimmal a száradt fűszálakkal játszadozom, korhadó kis testük szúrják csupasz bőrömet, míg a föld zavaróan poshadt szaga lassan az orromba kúszik.

Lehunyom pilláim. Elképzelem, hogy otthoni tisztáson heverészem egy kellemes nyári zápor után, a nyirkos füvön, finoman illatozó csarabok közt, aminek nyíló virágai nektárban gazdag méhlegelőt nyújtanak a kis szorgoskodó szőrös apróságoknak.

Azt hittem mikor a tudatlanság köde ellepi majd az elmém könnyebb lesz, de épp ellenkezőleg. Minden felejtésemet újabb fájdalom kíséri. Ezúttal is csillapíthatatlan hiányérzet gyötör, jobban kínoz az éhségnél, a szomjúságnál. A tudat, hogy valami fontosat engedtem el, de emlékezni sem vagyok képes rá.

Elenyésző, kusza emlékeim nyomán csak árnyéka vagyok valós önmagamnak, alig rémlenek pillanatfoszlányok földi létezésem zavaros mozzanataiból. Minden eltelt nappal egyre többet veszítek belőlük, és velük együtt magamból is. Rettegek a naptól, mikor bekövetkezik a vég, a teljes elmúlás, és minden mi én voltam örök semmivé foszlik. Egy üres porhüvelyé korcsosul majd megfáradt testem. Jobban félek megfosztott önmagamtól, mint a teljes megsemmisüléstől. Rettegek a naptól, mikortól azon szolgák közé tartozom majd, kik a palota termeiben szorgoskodnak, mert nem csak holtak, de emléktelenek is. Épp olyan élettelenek, ahogy azt a túlvilágiakról hiszik. Rán úrnő csakis rájuk mer eféle munkákat bízni, egyedül őket engedi a rezidenciájába lépni. Ámbár, mintha nem is jártam volna a külső kertekben, főztem volna a konyhai szolgák mellett.

Igen! Ez bizonyos, hiszen emlékszem. Jártam odalent a pincészetben, és a konyhában is. De miért? Főztem volna? Tudok olyat? De kinek?

Pillanatképek sorai peregnek végig lelki szemeim előtt. A sziklás tengerpart zúgó morajlásáról, a barlangi börtöncellák közt húzódó nyirkos körfolyosóról és a szenvedő, üvöltő holtakról odabent. Szegény gyötrődő, lélektelen testek. Elfog a reszketés, ha rátok gondolok.

Aznap ismét elfelejtettem valami fontosat, valami szeretetteljest, bárcsak tudnám mi volt az...

Halkan danolgatok. Félve kapaszkodom a dallamba, aminek néhány napja még a szövegét is tudtam, de mára csak ennyi maradt. Pedig fontos a számomra, tudom, hogy az. Annak idején sokszor énekeltem valakinek, és már nem is emlékszem rá, mindössze édeskés, tiszta illatára és a hiányára. Sóvárgom utána, az érintésére, hogy magamhoz ölelhessem. Bárcsak tudnám ki is volt ő.

Gondolataimban újra a cellák folyosóira tévednek, felrémlik egy rekedtes orgánum, amihez pimasz mosoly, és egy dacos méregzöld szempár tartozik. Felülök. Loki! Hogy is feledkezhettem meg róla?

Felpattanok, futásnak eredek, ki a ligetből át a legrövidebb ösvényen át, a sűrűn növő ágas-bogas fák között. Kusza tincseimet húzzák az elszáradt kis gallyak, bele-bele marnak, kapkodva tépem ki a megfakult szőke szálaim közül a megkorhadt darabokat.

Rohanok a pincébe. Friss bort töltök, de nem találom meg a ládát a szokásos alapanyagokkal. Sebaj. Átmegyek a konyhába. Kerítek néhány egyszerű zöldséget és gyümölcsöt, összeütöm egy kevéske tojással. Kapkodok, mert bűntudatom van, úgy érzem, mintha egy kis időre megfeledkeztem volna rólna. Fogalmam sincs hogyan történhetett.

A parthoz érve már szaladok. Szúrós a homok, és az éles sziklák most is fájdalmat okoznak, de csak arra gondolok, hogy ki ne borítsam az étket. A barlangba érve, elsietek az óriások mellett, egy pillantást se vetek rájuk, ők viszont rám üvöltenek, hogy álljak meg.