Átlagos tinédzserfiú szoba volt. A helyiségen látszott, hogy rendezett káosz uralkodik. Az ajtótól balra egy bevetetlen ágy állt, rajta egy-két hanyagul ottfelejtett alsónadrággal és zoknival. Mellette egy régi íróasztal helyezkedett el, roskadásig megpakolva tankönyvekkel. Némelyik csakúgy hevert egymás hegyén-hátán, de volt, amelyik nyitva feküdt az asztalon, várva, hogy gazdája továbblapozza. Felette a parafatáblára egy órarend, oklevelek és egy megtépázott családi fotó volt kitűzve. A képen egy aranyos fekete fiú és valószínűleg édesanyja mosolygott. Gyűrött széle arra engedett következtetni, hogy tulajdonosa gyakran levette és nézegette a kezében. A szoba másik oldalán, egy hatalmas polc állt, még több könyvvel. Tőle jobbra egy tévé és díjak.
Juliette nem értette, hogy mégis mit keres itt. Tudta ugyan, hogy álmodik, és ismerős is volt neki a helyszín, mégsem jött rá a miértjére. Ismét körbepillantott, de semmi sem változott.
- Brie! - kiáltott fel, de hangja, mintha elveszett volna a szoba falai között. - Brie te vagy az? - próbálkozott ismét, de régi barátnője továbbra sem tűnt fel.
Na ne szórakozzatok már velem... - gondolta Julie, és egyre dühösebb lett. Légszomj kínozta és körülötte a levegő vibrálni kezdett.
Brie miért űzne vele ilyen rossz tréfát? Régebben is volt, hogy meglátogatta őt az álmaiban, ám pont ezért nem értette, hogy most miért nincs jelen.
Megpróbálta kinyitni a mögötte lévő ajtót, de az meg sem moccant.
- Brie! - kiáltott fel indulatosan, de ismét semmi.
Egyedül lenne itt? - bizonytalanodott el.
- Az nem lehet... - motyogta maga elé. Fel sem tűnt neki, hogy mindeközben tagjai reszketni kezdenek. Nem félt és nem is volt hideg a szobában, mégis mintha belülről szépen lassan kezdett volna megfagyni. Csak meredt maga elé és a benne tomboló ürességre koncentrált, ha már az picivel kisebb volt, mint a körülötte levő.
Érezte, hogy álma nagyon messze van a valóságtól, mégis, mintha csak egy hajszál választotta volna el a kettőt. Talán valamiféle paralízisem van... - törte a fejét. Ez volt a legésszerűbb megoldás.
- Ilyen lenne? - motyogta maga elé.
Julie szépen lassan elveszette az időérzékét. A szobában lévő egyetlen óra 17:43-kor megállt, bár ha működött volna, se vehette egy álomban hasznát. Talán órák, napok vagy esetleg percek peregtek le mindez idő alatt, mégis alig érzékelt belőle valamit. Tehetetlenségében felfedezte a szoba összes zegzugát. Az ágy alatt lévő társasjátékokat, egy rossz laptopot, egy megtépázott plüssnyulat és annak nyakörvét. Hogy minek egy nyúlnak nyakörv? Fogalma sem volt, de így legalább megtudta egyetlen bajtársa nevét. Jack Sparrow végül inkább visszakerült az ágy alá. Julie nem érezte magát még elég őrültnek, hogy egy plüssnyúllal társalogjon, pláne nem egy kalózzal.
Áttúrta a polcon és az asztalon heverő könyvek halmát, de szomorúan tapasztalta, hogy nagyon nem egyezett az ízlésük. Talált még egy szórólapot, amelyen egy nyári jótékonysági út állt Sokóviába.
Fáradtan huppant le az alsók mellé az ágyban.
Mikor lesz már vége? - tette fel a kérdést magában.
- Egyáltalán vége lesz valaha? - nyögött fel, majd feküdt hanyatt az ágyon. Kedve lett volna kipihenni mindezt és ledőlni egy picit aludni.
- Álom az álomban? Ez abszurd... - nevetett fel keserűen. Lehunyta szemeit és mélyet szippantott a levegőből.
- Gyerünk! - suttogta valaki. Julie szemei egyből kipattantak és a félelmetes hang tulajdonosát kezdte el kutatni.
- Már nincs visszaút! - tartott kisebb szünetet - Ugorj!
Suttogás volt csupán, mégis a hang sikolyként hasított a levegőben. Hasonlított Briere, de közbe merőben más volt. Sokkal drámaibb és a szavak mögött érezhetően más is megbújt. Valami rémisztő.
- Tedd meg! Gyerünk! - mondta tovább és Julienak most először terelődött a figyelme az ablak irányába. Egyenest az ajtóval szemben állt, mégsem érzékelte eddig. Sem az ablakot, sem a személyt, aki fél lábbal már kint is volt rajta. Rövid fekete haja és bőre, szürke melegítője és fehér pólója volt. Határozottan a fiú a képről. Teste reszketett és így meredt le a mélybe. Kezeivel az ablakkeretet markolta és látszott rajta, hogy nem akarja megtenni.
Julie egyből megindult, hogy visszarántsa, de abban a pillanatban a fiú hátrakapta a tekintetét és egyenesen az ő szemeibe meredt. Az eddig is rémült fiú, mostmár egyenest rettegett a lány látványától és talán ez volt az a bizonyos löket. Sebesen elengedte, majd kivetette magát az ablakon, mintha csak előle menekülne. Julie még érezhette fehér pólójának puha anyagát kicsúszni kezei közül.
- Ne! - sikoltotta és csak meredt a fekete mélységbe. A mélységbe, amelybe az előbb egy ember ugrott. Teljesen elfelejtette, hogy mindez csupán egy álom és zokogva markolászta tovább a semmit.
Hirtelen mintha a víz legmélyéről egy sűrűn pityegő hangot hallott volna. Teste rázkódni kezdett és vele együtt a szoba is. Szúrni kezdett a szeme és egy pillanatra minden aranyszínben izzott fel. Sűrűn kapkodni kezdte a levegőt, mivel úgy érezte, hogy hideg kezek fonódnak a torkára és kezdik fojtogatni. Az ájulás szélén rettegve összeszorította szemeit és amikor legközelebb kinyitotta, már ébren feküdt egy kórházi szobában.
