Never know

Prológus

,,Ami a türelem igazi csodája, hogy mi minden lehetséges, ha hajlandóak vagyunk tíz évet beletenni valamibe."

-Hazel ne feledd, minden csak elszántság és akarat kérdése.-vígasztalt az edzőm miután negyedjére sem sikerült a tripla axelt megcsinálnom.
- Tudom, de egyszerűen képtelen vagyok erre.-néztem rá miközben a szememből kibuggyanó könnycseppek elhomályosították látásom.
-Na jó ebből elég!-kiabált rám. Annyira meglepett, hiszen még sosem tette korábban, hogy még a sírás is abba maradt egy pillanatra.- Most szépen bemész, átöltözöl, elmész sétálsz egyet, hogy kiszellőztesd a fejed és ha újra profi műkorcsolyázónak érzed magad felhívsz!
Egyedül maradtam a jégen s pár percig az elhangzottakon rágódtam majd elindultam az öltözők felé.

...

Céltalanul bolyongtam a közeli parkban miközben azon gondolkodtam vajon C mit csinálhat. -Ő az egyik legjobb barátom bár még sosem találkoztunk személyesen- Míg agyaltam, hogy írjak e neki, nem is vettem észre, hogy a kedvenc kávézóm ajtaja előtt haladtam el.

Corbyn:

Fáradtan estem be (majdnem szó szerint, hála Zachnek) az ajtón. A hely ahova a napi koffein adagunkért jöttünk most sem volt zsúfolásig tele és éppen ezért szeretünk ide járni a srácokkal.
-Mondd hogy megjegyezted kinek mit kell vinnünk mert én nem figyeltem.-ért mellém végre legfiatalabb tagunk.
-Valamiért nem csodálkozom.-veregettem hátba majd kezébe nyomtam a telefonom ahová felírtam a leadott rendeléseket.

Mivel tudtam milyen sokáig fog tartani amíg mindent elkészítenek, így addig leültem egy sarokban lévő boxba. Zachnek vissza kellett mennie a stúdióba így rám várt a feladat, hogy a hadseregnyi kaját és kávét ,,házhoz" szállítsam.

Várakozás közben teljesen elmerültem a gondolataimban és valószínűleg ezért nem vettem észre amikor leült velem szemben egy lány. Magamban imádkoztam, hogy ne egy rajongó legyen, mert akkor elterjeszti az itt létem és soha többé nem jöhetünk ide, másik olyan helyet meg nehéz találni ami nem annyira forgalmas. De még csak rám sem pillantott. Barna hullámos haja eltakarta arcát miközben halkan sírdogált.

-Jól vagy?- érintettem meg a vállát átnyúlva az asztal felett mire lassan felemelte a fejét és rám szegezte tekintet. Várjunk csak...Hazel? A fenébe nem bukhatok le előtte.

Hazel:

Egy teljesen ismeretlen srác ült velem szemben akit észre sem vettem eddig.
-Ne haragudj nem láttam hogy itt ülsz. Már megyek is-álltam fel de megragadta a karom és visszahúzott így újra ülőhelyzetbe kerültem.
-Várj! Maradj még.-engedett el végre.- Minden rendben? Nem nézel ki valami jól.
-Köszi ezt eddig is tudtam-jegyeztem meg szarkasztikusan
-Akarsz beszélni róla?
-Egy idegennek? Inkább nem szeretnélek a problémáimmal traktálni biztos neked is van elég.- álltam fel, hogy ezúttal tényleg ott hagyjam, de utánam jött.
-Nem tudom hallottad e már, hogy egy ismeretlennek jobb elmondani mint egy ismerősnek a problémáinkat. Meg aztán kitudja, valószínűleg úgy sem fogunk soha többé találkozni- vonta meg a vállát
-De ez akkor is őrültség- tiltakoztam továbbra is
-Az egész világ őrült...na gyere- fogta meg a kezem majd visszavezetett a boxhoz ahol ültünk, ám ezuttal már mellém ült. Kezdett elég abszurdnak tűnni a helyzet. Mármint egy vadidegen srác pont az én (mások szerint aprónak tűnő) bajaimat akarja hallani, azért ez elég érdekes helyzet.
-Na most pedig kezdj el mesélni.-biztatott amire csak egy nemleges fejrázás volt a válaszom- akarod hogy esküt tegyek?
-Milyen e...-de meg sem várta míg befejezem már bele is kezdett.
-Ha kell barátod leszek, ha kell a társad vagy csak egy idegen aki meghallgat- nézett rám kedvesen mosolyogva.
-De hisz nem is ismerlek.
-Ezen azt hittem már túl vagyunk. -sóhajtott.-Épp ezért vagyok a megfelelő ember jelenleg neked.
-Még mindig nem értem miért érdekelne pont az én problémám.
-Nehéz eset vagy ugye tudod?- fordult felém teljesen s immáron sokadjára éreztem azt, hogy soha sem tudhatom mikor és ki hoz változást az életembe.