Vigyázz rám!

Prológus

26 évvel ezelőtt

- Papi, papi bácsik jöttek! - szaladt fel kiáltozva a hároméves kislány az ősrégi, korhadt lépcsőfokokon. Minden lépésénél megnyikordult az öreg fa szerkezet, de úgy szelte a távolságot apró, rövid lábaival mintha repülne. A kislány nem nagyon szerette a látogatókat, mert mindig úgy néztek rá: úgy mintha sajnálnák őt amiért a papájával maradt egyedül, persze akkor még nem tudhatta, hogy emiatt lesik olyan szomorú tekintettel. Többször még el is akarták magukkal vinni őt, még a szomszéd Mrs. Peterson is azt akarta, hogy inkább nála aludjon esténként pedig Mrs. Peterson házában csak egy hálószoba volt. A papával egy kisebb kúriában éltek, habár idős építmény volt a kislány úgy érezte, hogy egy hatalmas kastélyban él, ahol ő királylány az apukája pedig a nagy és erős király maga. Ezért is nem értette, hogy miért nézik az apukáját olyan gonoszan az emberek és miért neheztel rá mindenki a közelében. A papi szeleburdi, ahogy a mami mondta mindig, de nem gonosz. Sokat kiabál, de soha nem vele, vele mindig kedves és soha nem ijesztené meg őt. Nem értette miért van itt három fehér ruhás bácsi, még soha nem látta őket, de amikor csengettek kinyitotta az ajtót nekik. A mami azt mondta nem szabad idegeneknek kinyitni az ajtót, de az apukája fent volt az emeleten és tudta, hogy vigyáz rá. Nem volt egyedül. A három magas ember Mr. Winchestert kereste és a lány tudta, hogy az apukáját így hívják, de nagyon megijedt amikor a mögöttük parkoló fehér autóból kivettek egy ágyat, szíjakkal. Nem értette, hogy miért keresik ők a papát mert biztos, hogy nem orvosok, az ő autójuk piros. Emlékezett rá, hogy anyukájának is ők segítettek, amikor beteg lett. De ezeket a bácsikat nem ismerte, ezért hátat fordított és az emeletre szaladt fel az apukája szobájához. Tudta, hogy kopognia kell, ez volt a papa szabálya: bármikor bemehet, de előtte kopognia kellett kettőt, aprócska ökleivel.

Hallotta édesapja rekedt hangját az ajtó másik oldaláról és hallotta, hogy apukája bebocsátást engedett a szobájába.

- Mondd csak kicsim! - szólalt meg továbbra is rekedten és fáradtan amikor belépett.

A szoba tele volt régi és új könyvekkel, a papi nem tudott rendet tartani és még a tegnap előtti ruhája volt rajta. Emlékezett rá, mert ő segített kiválasztani a nyakkendőt a kék ingjéhez, ami most gyűrötten lógott rajta. Az asztalánál ült, a lába idegesen rángott és egy könyvet olvasott, nem nézett fel belőle.

- Papi, van lent néhány bácsi! - mondta izgatottan a kislány, mire az apukája értetlenül kapta fel a fejét.

-Beengedted őket kicsim?

A kislány bólintott, mire az apukája felpattant a székről és idegesen járkálni kezdett.

- Ez biztosan Steve műve. -motyogta maga elé halkan, de a kislány értette. Steve a bácsikája volt, az apukája testvére, aki mindig hangosan kiabált amikor itt volt. Steve bácsi nem szerette őt, de a lány sem szerette a nagybátyját, amikor meglátogatta őket a papa mindig ideges volt és hiába próbálta felvidítani szinte soha nem járt sikerrel. Már háromévesen tudta, hogy nem jó ember, érezte, pont ezért amikor legutóbb csengetett be hozzájuk ő ki sem nyitotta neki az ajtót, nem akarta, hogy felzaklassa ismét az édesapját.

A papája ide oda sétálgatott és össze vissza motyogott a szobában. Valamilyen álomról és zubbonyról beszélt, de ezt már nem értette csak félve nézte az apukáját. Így még nem látta őt, lerítt róla, hogy ő maga is retteg valamitől. Pedig a papa nem félt, akkor sem amikor az anyukája itt hagyta őket örökre.

- Gyere ide Tamara! - mondta halkan kislánynak, ő pedig azonnal hozzá szaladt. Az apukája felkapta az ölébe és az ágyra ült vele, úgy kezdett beszélni.