Vigyázz rám!

I.

Szerettem a munkámat, minden egyes nap örömmel indultam be dolgozni a Michael's pultjába, hiszen legalább tizenhét éves korom óta egy saját bárról álmodoztam. Imádtam a pörgését, a kihívásait és a hangulatát. Amit már kevésbé szerettem az a zárás közben felvetülő esetleges problémák halmaza volt és itt most nem a kassza hiányosságait értem, hiszen minden alkalmazottam nagyon jól tudta, hogy mi történne velük, ha ne adj' isten pénzt vennének ki maguknak, amiről én beszéltem az a vendégek hazaküldése volt. Mivel hivatalosan a bár hajnali négyig van nyitva, azt hinné az ember, hogy az elég a bulizó tömegeknek, hogy kiszórakozzák magukat, de mindig akad egy-két elkeseredett flótás, aki szívesen terpeszkedne még a pult mellett egy sörrel a kezében és elemezné szerencsétlen helyzetét. Habár ilyenkor néha-néha meglágyul a szívem irántuk, gondolnom kell arra is, hogy nekem és az alkalmazottaimnak a másnap is munkanap lesz így mindenképp a bejáraton kívülre kell őket tenni amilyen hamar csak lehetséges.

A mai este is így alakult, az enapi ilyen vendégünk Paul volt, aki tőzsde ügynökként dolgozott, de nem rég elbocsátották a munkahelyéről és most úgy érezte tönkre ment az egész élete, nem beszélve a házasságáról, ami még azelőtt rossz vágányra tévedt, hogy ez a hír kiderült volna. Az üzletvezető helyettesem Gavin segített zárás után húsz perccel kitessékelni a negyvenes éveiben járó Pault a báron kívülre, mivel én magam nem voltam rá képes. Hívtunk neki taxit és egy cetlit hagytunk a nadrágja zsebében mi szerint átveheti a kocsikulcsot holnap a bárban, ha kijózanodott. Miután Paul elindult mi is összeszedtük a cuccainkat és bezártuk a helyet, majd haza indultunk. Az én lakásom elég közel volt a bárhoz, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg a hajnali órákban támadás érhetne, persze a Seattle-ben történtek után jóval paranoiásabbá válik az ember, de ki ne értené ezt meg. Volt időm feldolgozni a helyzetet, mármint míg ott voltam Olivia mellett is sikerült valóban feldolgoznom egy részét, de most az esküvő után két hónappal már sokkal biztosabban állíthatom, hogy túl vagyok a megrázkódtatáson. Nem beszélve arról, hogy az Őrzők telefonszáma gyorshívón van a telefonomban és tudom, hogy ha felhívnám őket azonnal a segítségemre sietnének és minden követ megmozgatnának azért, hogy megmentsenek. Azonban a legjobb az lenne természetesen, ha Seattle-ből csupán Oliviát kellene felhívnom, hogy mennyire eseménytelen is az életem. Habár nincs problémám azzal, hogy ő milyen életet választott magának - jó, szigorúan véve nem választotta azt, hiszen elrabolták és akarata ellenére átváltoztatták, - mégis én jobb szeretem a kiszámítható, biztonságos életemet, amelyet én irányíthatok. Legalábbis egy részét, a másik részét pedig annyira próbáltam elnyomni magamban, amennyire csak fizikailag lehetséges volt.

A lakásom csupán néhány háztömbnyire volt a bártól így mindössze tíz perc alatt haza sétáltam. Egy modern társasház harmadik emeletén volt a lakásom, amit nagyon szerettem. Persze az Őrzők komplexumához képest nem nagy szám, de én minden négyzetméterét imádtam. A két tágas szobát a saját ízlésemnek megfelelően rendeztem be Olivia segítségével, a nappaliban kényelmes U-alakú szürke kanapé volt amire ledobtam a táskám és azonnal a fürdőszoba felé oldalaztam. Szükségem volt egy gyors és forró zuhanyra ugyanis ma legalább két vendégem döntött úgy, hogy az itala jobban nézne ki rajtam, mint a poharukban, még ha csak a véletlen folytán is.

A fürdőbe érve gyorsan lemostam az arcomról a sminket, majd ledobáltam a ruháimat és beléptem az üvegfalú zuhanykabinba aztán megnyitottam a forró vizet. Mikor végeztem magam köré tekertem a törölközőmet és gyorsan fogat mostam, majd összeszedtem a padlón lévő ruháim és a szennyesbe dobtam őket, megállapítva, hogy a napokban mindenképp mosnom kellene. Átsétáltam a fürdővel szembeni hálószobába és a szekrényemhez lépve kiválasztottam egy hosszú pólót és egy sortot pizsamának, majd átöltöztem. A hálószobám volt a kedvenc helyiségem az egész lakásban. A hosszú vörös tölgy könyvespolcom a padlótól a plafonig beborított egy egész falat, tele a kedvenc, már olvasott könyveimmel. Mivel még volt rajta néhány üres polc nem aggódtam a bővítés miatt, de tudtam, hogy hamarosan eljön az ideje, ha továbbra is ilyen tempóban terveztem olvasni a romantikus regényeket. A polc és az éjjeliszekrényem között egy kényelmes, fotel állt, ami pont az ablaknak háttal helyezkedett el, hogy a lehető legtöbbször természetes fény mellett tudjak olvasni. A szobám másik szépsége - a falakon sorakozó képek és a szintén vörös tölgy komód mellett- a hatalmas méretű ágyam volt.

Mivel évekig egy egyszemélyes ágyon aludtunk én is és Olivia is az Új Remény árvaházban, mind a ketten kompenzálni akartuk ezt azzal, hogy méretben behemótoknak szánt ágyakat vásároltunk az otthonainkba. Bemásztam hát a takaróm alá és próbáltam elaludni, persze sejtettem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Tizenhat éves korom óta nem volt az.

Elmosódott képek villantak fel a szemem előtt, a legtöbb ezek közül ártatlan volt. Láttam Gavin vigyorát, láttam ahogy a bárban dolgozunk és nevetünk, ott volt Olivia is, aki a pultnál ülve kacagott erre pedig én is elmosolyodtam. De aztán a látomás megváltozott, továbbra is homályos néha kivehetetlen képek úsztak a szemem előtt, de ezek már sötétebbek voltak, nem csak a színük változott, de a hangulatuk is sokkal negatívabb lett. Az egyik képen a híradó egy részletét láttam, a főcím szerint kilenc ember tűnt el a városban rövid idő alatt. A következő képen egy a báromból kitántorgó húsz év körüli srácot láttam, akinek pillanatokkal később nyoma veszett.

Izzadság folyt végig a homlokomon, de tudtam, hogy ez még nem a látomásom vége. Azt mindig pontosan tudom, hogy mikor következik be, ugyanis általában olyankor apró szúrásokat érzek a halántékomnál. Legtöbbször egy egy aprócska kép tűnik fel és ezzel vége, amikor pedig a valóságban is bekövetkezik rá tudok a tényre, hogy megtörtént. Időnként azonban előfordul, hogy percekig sorakoznak fel a jelenetek a szemeim előtt és abból bontakozik ki a jövő, akárcsak most. Az agyamat elözönlötték a képek én pedig a lehető legtöbbet akartam felfogni belőlük. Láttam újságcikkeket, szalagcímeket különös eltűnésekkel kapcsolatban, volt olyan is, ahol mindössze egy vértócsa díszelgett és még egy Seattle-i repülőjegy is szerepet kapott benne. Azonban az utolsó kocka volt az, amitől a vér is megfagyott bennem, egyetlen arcot láttam, amely vérmocskosan, dühtől szikrázó szemekkel nézett az pedig Sainté volt.

Verejtékben úszva ültem fel az ágyamon, teljesen megrázott az, amit láttam és éreztem. Saint és én hónapokkal ezelőtt elváltunk egymástól, de tény, hogy közel kerültünk egymáshoz és most szörnyen hiányzott, ezek után pedig iszonyatos aggodalom lett úrrá rajtam. Percekig ültem ott, hogy kissé megnyugodjak. Próbáltam arra gondolni, hogy Saint és a többiek még mind rendben vannak és hogy sajnos én magam nem sok mindent tehettem, hogy ez így is maradjon. Várnom kellett, hogy a folyamat elkezdődjön csak akkor léphetek valamit az ügy érdekében, ha most ezen kezdek aggódni akkor rövid úton beleőrülök az aggodalomba. Visszafeküdtem és mélyeket lélegezve nyugtattam magam.

- Minden rendben lesz! - mantráztam magamban és már csak arra vártam, hogy a szörnyű fáradtság, ami régóta kisértett végre elnyomjon majd. Úgy fél órával később szerencsére így is lett és én elaludtam a hajnali napfény első sugarainak érintésében.