Én, a Cadillac és a munkatársam George

Fehér pelyhekben szállingózott a hó, én pedig kezdtem megbánni, hogy lemondtam a sapkámról, azt gondolva; a kulcsom a zsebemben van. Azonban már tíz perce álltam az autóm mellett, a Cadillac kulcsait keresve, könyékig merülve a táskámban.

- Daniel! - amint meghallottam a nevem, gyorsítottam mozdulataimon, reménykedve abban a lehetetlenben, hogy George talán megbotlik valamiben, a kocsi ajtaja magától kinyílik esetleg csak képzelődtem az egyre hangosabban kiabáló férfit. - Daniel, azt hittem már elmentél. - fékezett le mellettem, kicsit megcsúszva a tükörjégen, amit muszáj voltam megmosolyogni. Néha kifejezetten szórakoztató volt a jelenléte, de többségében inkább távolabbra kívántam.

- El akartam.

- De megvártál. - fordult felém hálásan, tenyereit dörzsölgetve. - Oh. Miért nincs rajtad sapka? Hideg van!

- Nem fázom.

- Irigyellek. Én nagyon fázós vagyok. Képzeld, a múltkor is... - és ismét elkezdte. George az az ember volt, aki bármelyik pillanatban el tudott regélni egy háromszáz oldalas kalandregényt olyan kis dolgokról, mint például a volt felesége idegesítő szokásai vagy a nővére eltűnt kesztyűje, amit aztán mégis megtaláltak. Egy szóval; fárasztó volt. Reggelente dupla adag kávét kellett innom miatta, éjszakánként pedig hamarabb aludtam el.

- Szállj be. - sóhajtottam ahogy a frissen megtalált kulcsot elfordítottam a zárban, de mire végig mondtam, ő már az ülésről nézett vissza rám. - Semmi baj, Daniel! Semmi baj!

A főútra kanyarodtam ki, mikor bekapcsolta a rádiót.

- Gondolkodtál már a rákokon?

- Mh.

- Teljesen körbe tudják forgatni a szemeiket, viszonyt felfelé nem tudnak nézni, így könnyű prédák a madaraknak. Ezért is vonulnak éjszakánként.

- Mh.

- Körülbelül 40 000 fajuk ismert, és ezek közé soroljuk a...

- Teszünk egy kis kitérőt. - szóltam közbe, megunva a témát. Hétfőn a lepkékről, kedden az aligátorokról, szerdán a farkasokról, ma pedig a rákokról beszélt. Felvételiznem sem kellett a természettudományi karra, George ingyen és kérés nélkül a fejembe tuszkolt minden számomra felesleges tudást.

- Talán meg akarsz ölni? - viccelődött, az anyósülésen terpeszkedve; a héten már negyedjére. Mikor komolyan felé fordítottam fejem, lazán rácsapott a vállamra, hiába tudta, hogy haptefóbiám van. Kezem megrándult, ahogy rászorítottam a kormányra, de George csak felnevetett. Elmosolyodtam. - Egyébként hova megyünk?

- Szép ilyenkor az erdő. Sétálni szeretnék.

Ezután valahogy csend volt. A rádió jele szakadozni kezdett, ahogy letértem az útról, inkább kikapcsoltam. George az ujjaival játszott. Észrevettem, általában akkor tette, mikor valamit nagyon mondani akart, de nem tudta hogyan tegye. Különös, hogy általában odafigyeltem rá, nem csak halkan léteztem mellette.

Túl harsány személyisége volt. Túl harsány számomra. Emlékszem, a feleségem halála után ismertem meg. Új tanár volt az egyetemen, és mellettem kapott irodai szobát. Rendszeresen bekopogott hozzám és próbált velem barátkozni, ez pedig idegesített és átkértem magam egy másik folyosóra. Nem mintha sok változott volna, ott is megtalált.

Meglátta a képet Emmáról, aztán addig találgatott, amíg rá nem hibázott. Megállíthatatlan volt, délutánonként elvitt - a tulajdon kocsimmal, úgy hogy én vezettem, -
mindig valahová és rengeteget dumált, hogy ne gondolkodjak.

Megtorpantam, ahogy egy mókus elszaladt előttem. Az erdő elején jártunk még, George tartalék sapkájával a fejemen, az egyre lecsendesülő hóeséssel.

- Mókus! - kiáltott fel izgatottan. - Érdekes tény a mókusokról, hogy akár 30 km/ órás sebességgel tudnak futni, 30 méteres zuhanást is képesek túlélni és agyuk majdnem akkora mint egy dió.

- Köszi.

- Szívesen! - vigyorgott. Néha úgy megkérdeztem volna tőle, hogy valóban harminc múlt -e, vagy csak hazudott a koráról.

...

- Megint az erdőbe megyünk? - csukta be maga után az ajtót, és már ösztönösen feljebb tekerte a fűtést, miután megszabadult sáljától. - Köszi, hogy elém jöttél, az egész várost tükörjég borítja.

- Mhm.

- Milyen napod volt?

- Szar.

- Oh, hallottam, hogy összevesztél Pennyvel. Azt üzeni, hogy sajnálja.

- Mh.

- Tudom, én is azt mondtam neki, hogy ezt neked mondja, ne nekem. - bólintott.

Egy év kellett hozzá, hogy megszokjam a jelenlétét, aztán még egy fél, hogy elkezdjem megkedvelni. Fájt bevallanom magamnak, de jólesett az a pörgés és pozitivitás, amit magából árasztott.

...

George az ujjaival játszott. Ez volt a hetedik alkalom. Nem direkt számoltam, valahogy a tudatalattim megjegyezte.

- Mi... - sóhajtottam - Milyen napod volt, George?

- Jó.

Egyetlen egy szóval válaszolt. A mindig fecsegő, csendet nem ismerő férfi egyetlen egy szót szólt nem egészen negyed óra alatt.

Az erdő szélén félrehúzódtam és leállítottam a motort. George nem mozdult, nem pattant ki olyan izgatottan, mint ahogyan azt megszoktam tőle, s aztán mindig halványan mosolyogva figyeltem, ahogy örül.

Megvárta amíg én nyitottam ki először az ajtómat, aztán lassan megtette ezt ő is. Olyan volt, mint akit valami hatalmas nagy csalódás ért, de még jutott el odáig, hogy elmondja.

Ez ment még egy hétig, aztán az egyik nap csak azt vettem észre, hogy nem várt a kocsim mellett, aztán a bejáratnál sem.

Másnap csak délutánra jött be, de egyszer sem láttam sem a folyosón, sem az ebédlőben, ahol mindig a leghangosabb asztalnál foglalt helyet, és a legközelebbi előadóba is behallatszott a nevetése.

- George, szállj be. Haza viszlek.

- Menjünk az erdőbe. - mikor nem indultam el, felém fordult, már az ülésről. - Kérlek!

- Rendben.

Megint csend. Elgondolkodtató volt, hogy mikor végre megkaptam azt, amire vágytam, el akartam dobni az egészet. A picsába! Hiányzott George lepcses szája. Azt, hogy valami újat tanuljak. Az, hogy ne tudjak feleslegesen gondolkodni, mert George már megint beszél. Azt akartam, hogy George dumáljon. Hogy nevessen.

A hó ropogása volt az egyetlen hangforrás. Halk és csendes volt az erdő. George az ujjait piszkálta, én pedig mondani szerettem volna neki valamit, de nem tudtam mit mondhattam volna. A mellettem sétáló férfi megállt, s csak akkor vettem észre a szemeiből némán csordogáló könnycseppeket, mikor felé fordultam.

És akkor végre megszólalt.

- Rákos vagyok, Daniel.

——
fáj a szívem
btw örülnék néhány véleménynek...