A falu szélén élő, bolond vénember

144 16 1
                                    


Senki sem tudta, hogy pontosan hány éves is lehet. Bár a hallása nem volt már a régi, s egyre nehezebben mozgott. Ám, ha az időjárás engedte, még mindig kijárt a tóhoz, illetve örömmel tett-vett a kertben. Jól lehet, a gyomokkal vívott harcban egyre inkább alulmaradt.
Azonban nem ez volt az egyetlen dolog, amivel meg kellett küzdenie. Ugyanis a helyi fiatalok körében egyre inkább elterjedt vált, hogy kövekkel dobálják meg a vénember házának ablakát. Miközben rendszeresen gördeszka pályának nézték az udvari felhajtóját, összetaposva ezzel a gondosan nyírt pázsitot. Sőt néhanapján – pusztán a kihívás kedvéért – még be is törtek hozzá!
Ő pedig ilyenkor, amikor már tényleg kijött a sodrából, előkapta a göcsörtös sétabotját – amely egykor szebb napokat is látott –, s mivel használni már nem tudta (legalábbis nem úgy, ahogy szerette volna), jobb híján azzal hadonászva, próbálta meg elűzni onnan a betolakodókat. Akik csupán egy jót röhögtek rajta, miközben gúnyolódva nézték, ahogy az öreg valami ősi, érthetetlen nyelven gagyogva, dühösen feléjük sántikál.


Ezen az éjszakán sem volt ez másképp, most is a fájós lába ébresztette fel. Mert, ahogy teltek az évek (tizedek és századok), bizony egyre többet bajlódott vele. Nehezen, de feltápászkodott hát, majd lassan lebicegett a konyhába, hogy igyon egy pohárkával, és hideg vizes borogatást kerítsen a kerti munkában megdagadt bokájára.
Már éppen készült volna megnyitni a vízcsapot, amikor is a szeme sarkából egyszer csak észrevette, hogy odakint, a pince ablakából fény szüremlik ki. Ő pedig rögtön tudni vélte, mi történik: – Újabb betörés!
Bár tisztában volt vele, hogy az lenne a lehető legjobb, ha azonnal értesítené a rendőrséget, de mobilja persze nem volt (ki nem állhatta az efféle modern készülékeket). Meg aztán amúgy sem volt oda a rendőrökért (gyakran mondogatta is – többnyire egy-két feles után –, hogy: bizony, utoljára Arthur király idején volt csak igazán rend ebben az országban, mert az ő lovagjai aztán tudták, mi is az a fegyelem).
Ennek ellenére egy percig sem habozott: gyorsan ledobta hát a mosdókagylóba a borogatásnak szánt kendőt, majd sietve – már amennyire a lába engedte – visszabotorkált a szobába, és ott – magára terítve a kifakult köntösét – előkereste az íróasztala fiókjából a rozsdamarta pincekulcsot. Végül pedig felkapta a botját, kilépett az ajtón, s keresztülvágott a sötét udvaron.
Ahogy odaért, először óvatosan körüljárta a málladozó melléképületet. Rövid vizsgálódás után azt is megállapította, hogy az ajtót erőszakkal felfeszítették, az ablakot pedig betörték, s még a falon futó borostyánt is leszaggatták egy darabon. Egy hang nélkül helyezte be a kulcsot a zárba, elfordította, majd finoman lenyomta a kilincset, mire enyhén dohos levegő csapta meg az orrát, az ajtó ugyanis egy tágas előtérre nyílt.
Bár már évek óta nem járt erre, mégis pontosan tudta, hogy merre is keresse a lefelé vivő lépcsőt. A legfelső fokokat szerencsére még az ablakon át besütő hold fénye is megvilágította, így egyenesen arra vette az irányt. Miközben görcsösen magához szorította a botját, és persze fülelt, hátha elcsíp valami kis beszédfoszlányt vagy némi halk motoszkálást odalentről, amiből rájöhet, hogy pontosan hol is tartózkodnak a nem kívánt vendégei.
Ő maga pedig igyekezett a lehető leghangtalanabbul mozogni, miközben elkezdett leereszkedni az erősen megkopott lépcsőfokokon. Gondolatban el is rebegett magában egy hálaimát az évek során lassan felhalmozódott porrétegért, amely így jelentősen csökkentette a lépteinek visszhangját és a botja ütemes kopogását.

Azon már meg sem lepődött, hogy lépcső alján lévő fém, rácsos ajtót félig nyitva találta. A betörők persze ezt is megrongálták: a rúdjait meghajlították, a zsanérját pedig elgörbítették, mondhatni, már csak a szentlélek tartotta a helyén. Ahogy belépett rajta, egy hatalmas föld alatti csarnokba ért, ahol egyből jobbra fordult. Itt már gondosan csiszolt terméskő lapok fedték a földet, a falak mentén pedig óvatosan egymásra helyezett borospalackállványok emelkedtek több sorban. Ugyanis az öreg borgyűjteményénél csupán a pincéje mérete volt nagyobb. Így hát nem csoda, hogy a dongaboltozatú mennyezetet több oszlop is tartotta, amelyek öt méterenként sorakoztak előtte. A falak mellett található hosszú állványok egy óriási katedrális padsoraira hasonlítottak. Amelynek a végén zseblámpák fénye táncolt, mintha csak neki akarnának jelezni, hogy merre is lebzselnek a mihaszna gazdáik.
– Szóval, a hordók mögé bújtatok el, hm... Fogadjunk, hogy még megmukkanni is alig mertetek! – állapította meg magában zsörtölődve. Majd ügyesen kihasználva, hogy csupán a zseblámpák fénye az egyetlen fényforrás a helyiségben – amitől a sarkokban megbúvó árnyékok csak még baljósabbnak hatottak –, és persze ügyelve rá, hogy végig a hordók takarásában maradjon, lassan közelebb húzódott.
S mikor már csak pár méter választotta el tőlük, megállt, és a fejét kissé oldalra döntve hallgatózni kezdett. (A bal fülével ugyanis jobban hallott.) Majd pedig óvatosan kikémlelt a rejtekéről, s tőle alig egy kőhajításnyira egy szálfatermetű férfit vett észre.
Amin persze rendkívül meglepődött, ugyanis az illető valamilyen rejtélyes oknál fogva ismerősnek tűnt a számára. De akárhogy is gondolkozott – erősen ráncolva közben a homlokát –, fogalma sem volt róla, hogy honnan is ismerhetné. Nem is értette, miért töri a fejét ezen ennyire, hiszen az ő ismerősei között nem sok bűnöző akadt. (Sőt, ha teljesen őszinte akart lenni önmagához, mostanra már ismerőse is alig maradt.)
Mivel egy szó nem sok, annyit sem értett a fiatalok beszélgetéséből, így végül még a fülébe is beletúrt, hátha ez által majd tisztábban hallja őket. Mialatt a másik kezével egyre erősebben markolta a botját, ami az utóbbi pár másodpercben mintha önálló életre kelt volna, úgy remegett. De ez közel sem volt egyszerű a feladat, hiszen a tenyere mostanra már csakúgy csúszott az izzadtságtól.
Ám olybá tűnt, hogy itt a fültisztogatás sem segít... S bár tudta jól, hogy még mindig kiosonhatna a faluba segítségért, esetleg kereshetne egy telefonfülkét, hogy riaszthassa a helyi rendőrőrsöt. Mindezek ellenére mégis úgy döntött, hogy inkább ott marad, és egy kicsit közelebb merészkedik! Amikor is egyszer csak közeledő léptek hangját vélte hallani, de már esélye sem volt elrejtőzni.
– Van ott valaki? – akarta kérdezni, ám inkább meggondolta magát, s felé fordult, hogy szembenézzen az illetővel, akárki is legyen az. Ám még be sem fejezte a mozdulatot, amikor is hirtelen kővé dermedt... Hiszen megtörtént a csoda: ugyanis megpillantotta Őt!
Vagyis először csak egy már jól ismert árnyék bontakozott ki előtte a sötétségből, majd pedig ahogy egyre közelebb ért, lassan a gazdája is megjelent mögötte. Méghozzá az imént látott magas, majdnem két méteres, széles vállú, szőke srác!
Mire az öreg botja rögtön kiesett a kezéből, és hatalmasat koppanva hullott le a földre. Ő maga pedig tátott szájjal, kábán nézett fel a fiúra. Ugyanis fogalma sem volt róla, hogy most mihez is kellene kezdenie. A homlokáról patakokban csorgott le a veríték, a keze remegett, a lábai pedig egész egyszerűen nem engedelmeskedtek neki. Jól lehet, egyetlen vágya volt csupán... ám mielőtt bármit is tehetett volna ennek érdekében – mármint azon kívül, hogy minden erejével igyekezett úrrá lenni a bénultságán –, a srác már oda is lépett hozzá.


Az apró termetű, hajlott hátú, kék szemű, elálló fülű, ősz szakállú öregember láttán a fiú ugyancsak meglepődött. Egészen mostanáig ugyanis azon töprengett, hogy mit is keres ő itt egyáltalán, hiszen neki már a legelején ellenére volt ez az egész. Bár ezt azért igyekezett eltitkolni a társai elől...
Így aztán hirtelenjében még megszólalni is képtelen volt, nemhogy cselekedni, amikor egyszer csak felfedezte a hordók mögött kuporgó öreget. Mire az válaszul azon nyomban felbátorodott, és így szólt: – Nahát, mégis miféle modor ez, fiacskám?!
Amire a srác is rögtön észbe kapott (e rendkívül meglepő és egyben nagyon is ismerős stílus hallatán), és így válaszolt: – Öhm, bocsánat, de... Mi ismerjük egymást?
– Nem – tagadta le a vénember a nyilvánvalót (szinte már rutinosan). – Arcokat sohasem felejtek.
– De a szemed... – szállt vele vitába az ifjú. – Valahol már biztosan láttalak!
Ám ugyanekkor a srác barátai is kiáltozni kezdtek: – Gyerünk már, Andrew! Meddig kell még várnunk? Hozd elénk a vendéget!
Bár az öreg onnan, ahol állt, nem láthatta őket, a beszédük alapján rögtön sejtette, hogy mifélék lehetnek. Ahogy azt is nyomban észrevette, hogy Andrewnak bizony nehezére esik engedelmeskednie nekik. De végül – a vénember nagy bánatára – mégiscsak megtette, hiába meredt rá könnybe lábadt szemmel...
– Hallottad – tessékelte őt előrébb Andrew lassan és vonakodva. – Indulj el, kérlek...
– Ó, látom már, hogy tévedtem az előbb. Hiszen ez mégiscsak jó modorra vall! – kezdeményezett könnyed csevegést az öreg. – Szeretem, ha egy férfi kimeri mondani, hogy kérlek. Ez már szinte mesébe illő, nem gondolod?
– Igazán? – kérdezett vissza meglepetten a srác.
– Igen. Mondjuk, az illem nem éppen az erőssége... a hozzád hasonlóaknak.
– Tényleg?
– Tudod, szerintem ti, fiatalok valójában fel sem fogjátok, hogy mások milyen keményen dolgoznak értetek – lovalta bele magát a témába a vénember. – Pedig néha ti is megcsinálhatnátok ezt-azt, mintegy gesztusként. Tiszteletből.
– Sajnálom, hogy csalódást okozok, de... Gyerünk előre, most! – váltott hirtelen parancsoló hangnemre a srác. Nehogy a többiek véletlenül is meghallják, hogy mit összefecsegnek itt az öreggel, és megint megszólják, illetve bénának nevezzék.

Szerencsére mostanra már a vénember lábai is engedelmeskedtek az akaratának. Óvatosan felemelte hát a botját, majd erősen rámarkolt, és kilépett a fénybe. Aztán ismét csak a torkára fagyott a szó... Ugyanis ott álltak előtte mind! Egytől egyig... Azonban sajnos akadt köztük olyan is, akit nem szívesen látott viszont.
A többi fiú közül talán, ha kettő magasodhatott Andrew fölé, viszont egyikük sem bírt olyan „királyi" megjelenéssel, mint ő. (Hát igen, erre mégiscsak születni kell!)
– Hú, de ronda vagy! – szólalt meg az egyikük laza, nemtörődöm stílusban, mintha csak megérezte volna a vénember felé sugárzó ellenszenvét. Úgy tűnt, hogy (valami rejtélyes oknál fogva) ő lehet a bandavezér. Biztos, a betörést is ő tervelte ki.
A többiek persze mind felnevettek a humorosnak szánt beszóláson. Még Andrew is velük nevetett, bár ő azt egy kicsit sem találta viccesnek. Pár másodperccel később az öreg azt is észrevette, ahogy a fiú arcáról szépen lassan lehervad a mosoly...
(Jó, lehet, hogy egy kicsit tényleg furcsán festett ebben a régi köntösben. De hát Istenem! Már idős volt, és különben is, évek óta egyedül élt.)

Ideje volt hát visszavágni: – Á, drága uraim! Minő kellemes meglepetés...
– Bárcsak ezt mi is elmondhatnánk! – szakította félbe a mondandóját csúnyán a bandavezér. – Te, ostoba vénember...
– Bocsáss meg... de félek, rosszul hallottalak. Minek neveztél? Figyelmeztetlek, jól vigyázz, mit válaszolsz! – szólt az öreg immár sokkal harciasabban. Ugyanis a srác megvető pillantását látva, rögtön visszatért egykori, legendás bátorsága. (Annak idején is mindig így volt...)
Mire a többiek mind ijedten nyögtek fel. Azonban a vezérük egy pillanatig sem zavartatta magát miatta, csak fintorgott egyet, és szemrebbenés nélkül így felelt: – Jól hallottad, ostobának neveztelek.
– Ez kedves... Tetszik. Hát nincs rá valami szabály, hogy hogyan kell bánni egy ilyen megfáradt és védtelen öregemberrel? Mert meg kell, mondjam, hogy te és a barátaid nem viselkedtek velem valami szívélyesen.
– Csakhogy te nem is vagy egyszerű vénember... Igazam van? – eresztett meg egy ravaszkás félmosolyt feléje a srác. – A faluban ugyanis azt rebesgetik rólad, hogy varázsló vagy.
– Ha hozzám beszélsz, légy szíves, nézz a szemembe! – kapta fel a vizet az öregember. – Mi van, talán nem hallottad?
– Most meg mit heveskedsz? Hisz senki sem tudja, hogy itt vagy. Jól mondom? S bár lehet, hogy Andrew beveszi rólad ezt a maszlagot, de én kizárt dolognak tartom. Sőt mi több, egyenesen őrültségnek!
Andrew e vád hallatán megpróbált közbevágni, és megvédeni magát, de a bandavezér szóhoz sem hagyta jutni. Helyette inkább csak keresztülnézett rajta, mintha ott sem lenne. Ami persze rendkívül rosszul esett a srácnak.
Ráadásul még a tervéből is kihagyta őt: – Vagy javíts ki, ha tévednék, de szerintem ez azt jelenti, hogy mi gyakorlatilag bármit megtehetünk veled! Amit csak akarunk... Rajta, fiúk! Peyton, Grant, vegyétek el tőle azt a nyavalyás botot! Mi pedig Leoval, Evannel és Lucasszal együtt elintézzük az öreget.
Mire Peyton és Grant azon nyomban engedelmeskedtek, s a vénember botja felé kaptak, de az a legnagyobb megrökönyödésükre önként átadta azt nekik: – Tessék, fogjátok! Bár látom, ha kell, kiszolgáljátok magatokat – bökött a másik kezével a fiúk által megrongált boros hordók és palackok felé. – Remélem, nem volt túl savanyú borom. Attól tartok, nem éppen olyan, mint amihez szokva vagytok. Igazi óbor! Szinte már majdnem olyan öreg, mint én...
– Mi pont így szeretjük – próbált neki továbbra is ellentmondani a vezér.
De ekkorra már ő is érezte, hogy ha így folytatja, szépen lassan kicsúszik a kezéből az irányítás. Így hát sietve odaugrott, és egy gyors mozdulattal földre lökte az öreget. Aki erre rögtön kétrét görnyedt, majd pedig a kezét-lábát szétvetve hátra esett. A rátörő fájdalom pedig olyan iszonyatos volt, hogy ordítani kezdett... Olyan volt, mintha egészen váratlanul egy vödör jeges vizet zúdítottak volna reá. Fehéren izzó fájdalom hatolt a bőre alá. A fejében pedig mintha bomba robbant volna... úgy üvöltött, mint még soha életében.
Csak feküdt ott rettenetes kínok közt, és érezte, ahogy az elméjéből lassan elszivárognak a gondolatok, s nem marad más, csak a mindent elsöprő fájdalom. Egy jó darabig még a szemét sem tudta kinyitni, mert attól félt, hogyha megteszi, menten széthasad a feje.
Azonban a kiáltásai hamarosan prüszkölésbe fulladtak, ugyanis a bandavezér egy egész palack bort öntött a képébe. A kín pedig lassan olyan iszonyatossá fokozódott, hogy az öreg öklendezni kezdett. Ráadásul, ahogy kapálódzott, az egyik lába beszorult a ripityára tört hordók közé, és az égnek meredt. (Vagyis egész pontosan Andrew felé, aki egyszer csak azon kapta magát, hogy egyenesen az öreg bugyogóját bámulja.)

– Rajta, átkozódj csak! – hajította neki az egyik falnak az üres palackot a vezér.
– NEM FOGOK! – szólalt meg ekkor váratlanul valahol az öreg lelke mélyén egy erős, messzire zengő hang.
Mire a vénember azonnal elhallgatott, mert egyszer csak a tudatára ébredt, hogy hol van, és mit csinál. Majd pedig kinyitotta fájdalomtól égő szemét, s bár a kín egy pillanatra sem csitult a tagjaiban, nagy nehezen kiszabadította a lábát. Lassan felhúzta magát, és a könyökére támaszkodott. Miközben a pillantása találkozott Andrewéval: egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak nézték egymást, mígnem a srác szemében váratlan felismerés csillant...
Sajnos, az öreg azt már nem hallhatta, hogy mit mond neki a fiú, amikor felemeli őt. Ám azt immár biztosan tudta, hogy jó kezekben van, s nem okozhat neki fájdalmat többé senki...

Még Mordred sem. Hiszen mellette áll az egykori legendás Arthur király és vele együtt a lovagjai...



Vége

A falu szélén élő, bolond vénemberTahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon