Emilia 19 éves létére nagyon elfoglalt fiatal. Minden napja be van táblázva és annak szenteli a szabadidejét, hogy az álmai megvalósításán dolgozik.
Sok mindent szeretne elérni az életben és minden tökéletesen halad. Ám egyik nap szörnyű dolog üti...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Szaladok az utcán, eszetlenül és fogalmam sincs hová menjek. A barátnőm az első gondolat, de félek ha arról kezdek mesélni, hogy meg kellett szöknöm, minden másról is be kell számolnom. Az orvos, orrvérzés, rosszullétek... Mindenki megtudná, hogy valami bajom van és félek csődöt mond a karrierem. Megijednének, hogy nem már nem vagyok 100%-os támasz és felmondanak velem mindent. Megrémülök és szédülni kezdek. Az eső cseperegni kezd és lassan sötétedik. Egyedül vagyok. Ilyet még nem éreztem. Nincs telefonom, nincsenek emberek... Hol a civilizáció? És mi van velem? Miért fordult fejre az életem? Sírni kezdek. Az esőcseppek végig simogatják az arcomat és lemossák a könnyeim. Mintha tudatná velem az Isten, hogy sajnál. -Nem hiszek neked! Nincs semmi bajom!!! Elüvöltöm magam és szaladni kezdek a park felé. Erdőt akartam. Sok fát és sötétséget, ahol senki nem lát. Senki nem keres és senki sem szól hozzám. De csak egy hatalmas parkot látok, világító, vidám szökőkúttal. Félek. Reszketek. Nem magamat, nem az egészségemet féltem, hanem az álmaimat. Ez olyan hülyeség tudom, de mégis hiszek abban, hogy ezt az életet nem véletlenül kaptam. Nekem feladataim vannak, küldetéseim. El kell végeznem őket. -Jobban vagyok. - vallom be magamnak halk suttogással. -Az jó ha jól vagy. - szólal meg egy hang a hátam mögött. Hirtelen megrémülök és hátrafordulok. Egy srác volt az. Nem ismertem, de tetszik a bátorsága, hogy megszólított, a pimasz mosoly a szája sarkánál és a ragyogó kék szemei. Eltűröm zavaromban a hajamat a fülem mögé és azután szólítom meg. -Ki vagy te? - kérdezem. -Senki, de látom nálad nincs ernyő. Gondoltam adok egyet. Feleli pajkosan vidáman és átnyújt egy esernyőt. -Nem is ismersz. - suttogom. -A térről követtelek. Menekülsz? Csak nem szobafogságból? -De. Pont onnan menekülök. - megrántom a vállamat. Valójában ez életem első szobafogsága. -Sejtettem. Ismerős volt az a settenkedő mozdulat. -Az meg milyen? -Tudod, hogy bűnös vagy és megérdemled a fogságot. - pimaszul rám kacsint. Hát ebben most nincs igaza, de egyetértően bólogatok. -Kösz az ernyőt. Menekülök tovább ha nem bánod. - pajkoskodok én is tovább. Tetszett neki és nekem is jobb kedvem lett ettől a pár másodperctől. De miért is? Hiszem nem is beszéltünk sokat, és nem is ismerem. -De ugye vissza kapom majd az ernyőt? - szól utánam mikor már épp indulnék. Hát persze! Találkozni akar még. Talán tetszem neki? -Mikor jössz erre ismét? - kérdezem. -Akár holnap ilyenkor is! -Itt leszek. - mosolygok és tovább indulok. Nem tudom miért de azóta nem tudom abbahagyni a mosolygást. Ez pont olyan találkozás volt mint amilyenről gyerekként álmodtam. Lesz elég erőm, és időm, hogy kitartsak? Első lépésnek máris elindulok haza.
