Mysterious lycantroph

part 1-Origins

-Várni fogok rád a halálom napjáig..-mondtam a sírással küszködve.
Szorosan ölelt,mint aki soha nem akarna elengedni,de meghallva mondatomat megfogott vállaimnál fogta és eltolt magától.Ez nem volt az ínyemre.Ölelni és bújni akartam hozzá.Beszívni az illatát,ami a fenyőerdőkre emlékeztetett.Kiélvezni a melegséget és a közelséget miközben ölelkezünk.Érezni akarom az ajkát az ajkaimon.A kezére a derekam körül.Azt akarom,hogy suttogjon a fülembe,olyan bolondságokat,amikkel megnevetett,de most...elhidegülten nézett rám.A csillogás már nem volt a szemébe,mint ezelőtt.Megijedtem,minek hatására egy könnycsepp szántotta végig arcom kipirosodott bőrét,ami a hidegtől és a heves érzelmektől volt.
-Akkor kezd el most ásni a sírodat.-mondta egy gúnyos mosoly kíséretében,ezzel a válaszával,pedig át is változott egy barnás farkassá és ott hagyott az erdőszélén.
Meredten bámultam magam elé.Fel sem tudtam fogni mi történt.Egyik napról a másikra megváltozott.Pedig a kapcsolatunk nem olyan volt,mint egy melegben hagyott alma.Nem rothadt belülről,még csak egy karcolás sem volt a héján...úgy látszik tévedtem.
Lehet nem vettem észre az apró jeleket...lehet nem is voltak...de én ezt nem tudtam elfogadni.Túl fájdalmas volt ez a búcsú..
A szél hirtelen támadt fel,megrázva az örökzöldek ágait.Normális esetben hallottam volna a tobozok leesését,a hó lehullását a növényekről vagy éppen az erdő kisebb-nagyobb lakóinak neszét,de most nem hallottam ezeket,csak a fülzúgásomat és a fülemben lüktető vért.A  másodpercek ezred töredéke alatt suhant át a fejemen minden,hogy hol ronthattam el.
-Lehet csak rosszul hallottam..-motyogtam magam elé.Nem szoktam magamban beszélni,de most meg kellett magam győznöm,hogy nem az én hibámból ment el...nem ezt mondta és...igazából nem is ment el,csak álmodom az egészet és ha hazatérek ugyanolyan meleg öleléssel és széles mosollyal üdvözöl,mint ahogy szokott.
Biztos voltam benne,hogy álmodok.Hiszen már a végtagjaimat sem érzem.
Kellett pár perc mire rájöttem,soha nem fogom újralátni...
Összerogytam és a hóban ülve néztem ki a fejemből egy ideig miután könnyeim ismét utat törtek maguknak.
Keserves bőgésem után lassan rám jött a fáradtság,elernyedtem és hagytam,hogy a szállingózó hó betakarjon,mint a legpuhább,de legfagyosabb dunyha.Nem bírtam nyitva tartani szemeimet sokáig,bele sem tudtam gondolni,hogy mi fog történni,ha most elalszok...Álmosan néztem az elém táruló képet.A kép,amit a mai napig úgy imádtam.A fenyvesek felhőkarcolóként nyúltak az égbe,ahol az élőlények egymással és a természettel elvívtak harcot a túlélésért,az eget nem láthattam,túl sűrű volt a rengeteg,meg is vakulhattam volna a nagy fehérségtől,ha a fák sötétzöld tűlevelei meg nem törik a fehér árnyalat 'tisztaságát',a vékony,de mindent belepő hótakarón,pedig láttam a cipőtalp nyomokat amik pár méterrel odébb mancsnyomokká váltak.A párom nyomai..Még mindig érzem illatát..miután lehunytam szemem,még akkor is ő tekintett vissza rám...

*

Kitárta felém karjait és vigyorogva várta,hogy bújjak hozzá.Egy pillanatig haboztam,mintha valami nem stimmelt volna vele. Tüzetesebben meg akartam nézni,de észrevéve reakciómat lebiggyesztette ajkát szomorúan majd düh rohant át az arcán.Ingerülten nézett rám,ökölbe szorította kezét majd hátat fordított nekem és elindult beljebb a lakásban.Én indultam volna utána kétségbeesetten az ajtóból,de nem ment.Mintha odaragadtam volna,próbálkozásom miatt pedig elestem,de mikor ez megtörtént,már nem volt talaj vagy padló alattam.Zuhantam.
Hirtelen összerezzenve felébredtem.Hevesen zihálva ültem fel,ami miatt kissé megszédültem,de muszáj volt magam mellé tekintenem,meg kellett bizonyosodnom róla,hogy ez csak álom volt és partnerem itt van mellettem.Békésen alszik,kócos hajjal és kicsit nyáladzva..de nem.Nem volt mellettem senki,a helye hideg volt és...nem a saját ágyamban voltam.
Gyomrom összeugrott erre a felismerésre.
Kipattantam az azúrkék színű huzatos ágyból,szétnézve megkerestem az ajtót.Ha jól láttam a szoba színe fakó kapucsínó volt és a padló egy sötétkék színű,durva szövésű szőnyeggel volt leborítva.Egy képkeret lógott a jobb oldali fal közepén,ám kép nem volt benne,balra tőle pedig egy szekrény,ami valószínűleg diófából volt,a repedések rajta,pedig arra engedtek következtetni,hogy nem mai darab.
Szemem hirtelen megakadt valamin.A szekrény mellett,a másik falon helyezkedett el az ajtó.Rögtön oda is rohantam és mikor már nyitottam volna már ki,hirtelen kinyílt az ajtó nagy nyikorgások közepette.Egy pillanat alatt védekezőállást vettem fel,nem tudhattam ki jön be,mondhatom nem kicsit lepődtem meg,mikor egy maffiozó bandavezér helyett egy kedvesnek tűnő(soha ne bízz az idegenekben!)anyóka lépett be.Valamelyest lazítottam állásomon,de döbbenetemre megszólalni alig bírtam.
Lágy mosolyt engedett el.Szája szélén mély ráncok húzódtak meg,íriszei már-már feketék,szemei szarkalábasak voltak.Ősz haját rendezett kontyba fogatta.Ruhája,csak épp mint hajkoronája,tiszta és szép,bordó,bokáig érő,hosszú ujjú volt.
-Hát felébredtél?Kérsz egy kis levest?-kérdezte lágy hangon és a tálcát,amit eddig kezében tartott felém tolta kissé.
Farkas ösztöneim azt sugallták,meg ne mozduljak.Ha megmozdulok rám támadnak és szétcincálnak.Idegen helyen vagyok,bármi megtörténhet...Nem is értem,hogy a sok régi népmesékben(még a mai napig is) a lányok,hogy tudnak másnál aludni és ételt elfogadni!Szerintem ők befogott füllel és letakart szemmel járkáltak!Borzasztóan naivak,nem minden ember jó szándékú..
Egy kis idő után felocsúdva kihúztam magam és határozott pillantással néztem az asszonyra,habár az adrenalin szintem már kezdett növekedni..
-Nem,köszönöm-próbáltam udvarias maradni-hol vagyok?Miért és hogyan hozott el ide?És...ki maga..?-özönlöttem el a kérdésekkel.*
Az asszony meglepetten nézett rám egy pillanatig a heves viselkedésem miatt,de mintha számított volna erre.Beljebb lépdelt kecsesen majd lerakta a tálcát az éjjeliszekrényre.Felém fordulva lehervadt a mosoly az arcáról,komolyan és egyben sajnálkozva nézett rám.Elmondta tartózkodási helyünket,hogyan talált meg az ajtója előtt kora reggel,mikor vitte volna ki a kommunális hulladékot a kukába.
-..és nem utolsó sorban özvegy Mrs.Charles Sue volnék,ennek a háznak a birtokosa.-mosolygott boldogan.
Csendben állt és mintha várt volna valamit..Elég nagyot koppant,mire rájöttem,hogy bemutatkozásomat várja.
Na,itt akadtam meg.Bemutatkozás...ha megteszem akkor később fel is használhatja ellenem..
-Missy vagyok-mondtam el becenevemet a nőnek.Ez tűnt a leglogikusabbnak,azon kívül,hogy ott hagyom a picsába.Kicsit úgy érzem magam,mintha az Öreg néne őzikéjében lennék..csak a patás állat helyett most mancsos van,aki egy hálátlan,bizonytalan dög..
-Hogy kerültél az ajtó elé?-kezdte el feltenni a saját kérdéseit,nyugodt hangnemben.
-Nem tudom.-válaszoltam őszintén miközben megráztam kicsit a fejem.
Mélyet sóhajtott,mintha azt gondolná,tudom a választ,de nem akarok felelni.Téved.
-Hol vannak a szüleid?
-Nekem...nekem...-a torkomra forradt a szó.Ez volt az egyetlen dolog,amivel el lehetett némítani és a földbe döngölni lelkileg. Akárhányszor felemlegetik,képet látok róluk,beszélnek róluk..nekem ismét eszembe jut az..."mi lett volna ha,...?"
Mi lett volna,ha akkor nincsenek otthon?Mi lett volna,ha nem lenne fehér a hajam?Mi lett volna,ha az emberek jószívűek?Ez a sok 'mi lett volna...'
Ezért utálok ígérni.Mi van,ha holnapra már nem élek?Mi van,ha elmegyek innen,de lent már várnak rám?Mi van,ha...Brock soha nem jön vissza...?
-Értem..-vágott közbe,valószínűleg nem akart valamit felszakítani,mégis sikerült.