A szőke fiú leereszkedett a sziklafok néhány utolsó méterén,
s elindult a lagúna felé. Noha levetette iskolai szvetterét, s a fél
kezével maga után húzta a földön, átizzadt, szürke inge a testéhez
ragadt, haja is homlokára tapadt. Körülötte a dzsungelbe benyúló
hosszú nyiladék forró volt, mint a gőzfürdő. Nehézkesen botladozott a
kúszónövények és a ledőlt fatörzsek között, amikor
boszorkánysivításszerű hangot hallatva hirtelen egy madár vágódott
fel előtte, mint egy vörössárga látomás; a sivításra egy másik hang
felelt.
– Hé! – hallatszott. – Várj egy percig!
A nyiladék egyik oldalán burjánzó bozót megrázkódott,
esőcsöppeket vágva szét maga körül.
– Várj egy percig – mondta a hang –, már megint elakadtam.
A szőke fiú megállt, s egy gépies mozdulattal, amelynek
hatására a dzsungel egy pillanatra átváltozott a hazai angol tájjá,
följebb rántotta harisnyáját.
A hang újra megszólalt.
– Nem bírok mozogni ezektől a kúszó micsodáktól mondta.
Rövidesen a beszélő is kifarolt a burgyingból, az ágak meg-
megreccsentek zsírfoltos viharkabátján, tüskék akaszkodtak bele
mindenfelől meztelen, gömbölyű térdkalácsába. Lehajolt, óvatosan
kihúzta a tüskéket bőréből, aztán megfordult. Kövér gyerek volt, s
jóval alacsonyabb a szőkehajúnál. Lábának valamennyire biztos
támasztékot keresve, lassan előrejött, majd vastag szemüvegén át
körülnézett.
– Hova lett az ember a szócsővel? A szőke fiú a fejét rázta.
– Ez sziget – mondta. – Legalábbis úgy vélem, hogy sziget…..
valamilyen korallszirt a tengerben. Az is lehet, hogy egyáltalán nincs isitt felnőtt ember. A kövér gyerek elképedve bámult rá.
– Volt egy pilótánk is – mondta. – Igaz, hogy nem az
utasfülkében, hanem fent az elülső kabinban.
A szőke hajú összecsípett szemmel a sziklafokot nézegette.
– S mi lett a többi gyerekkel? – folytatta a kövér. Azok közül
is csak kiszabadult egyik-másik! Mondd, nem gondolod, hogy
kiszabadultak?
A szőke fiú fagyos közömbösséget tettetve újra elindult a víz
felé. Fölényesnek igyekezett látszani, de azért nem elutasítóan
érdektelennek. A kövér gyerek azonban utánairamodott.
– Hogy itt ne volna egyetlen felnőtt se?
– Nem hiszem, hogy van.
A szőke fiú ezt ünnepélyesen mondta, de aztán egyszerre
erőt vett rajta a megvalósult ábránd boldogsága. A dzsungel kellős
közepén hirtelen tótágast állt, és alulról rávigyorgott a kövér gyerekre.
– Egy felnőtt se! – mondta.
A kövér egy pillanatig eltűnődött.
– S a pilóta?
A szőke leengedte a lábát, s leült a gőzölgő földre.
– Alighanem továbbrepült, miután kihajigált bennünket. Itt
nem bírt volna leszállói. Kerekes repülőgéppel itt nem lehet leszállni.
– De megtámadták!
– Majd csak visszajön.
A kövér gyerek á fejét rázta.
– Amikor leereszkedtünk, kinéztem az egyik ablakon. Láttam
a gépnek a. hátsó részét….. lángok csaptak ki belőle.
Végignézett a dzsungelbe tört nyiladékon.
– Ez maradt a nyomában – mondta. .
A szőke fiú kinyújtotta kezét, s megérintette egy fatönk
szilánkosra marcangolt szélét. Egy pillanatra mintha felébredt volna
benne az érdeklődés.
– Aztán mi történt a géppel? – kérdezte. – Hova lett?
– A vihar kisodorta a tengerre. Csuda veszélyes dologlehetett azzal a sok kidőlő fával. S alighanem voltak még benne srácok
is. Tétován nézett maga elé, aztán újra megszólalt.
– Mi a neved?
– Ralph.
A kövér nyilvánvalóan arra várt, hogy most viszonzásul
megkérdik az ő nevét is, de az ismerkedésnek ez a második lépése
nem következett be. A szőke Ralph bizonytalanul rámosolygott, majd
felállt, s újra elindult a lagúna felé. A kövér azonban állhatatosán a
sarkában maradt.
– Gondolom, hogy azért még lesznek itt jó néhányan
közülünk – mondta. – Elszórva, itt meg ott. Te nem láttál senkit?
Ralph csak a fejét rázta, s meggyorsította lépteit. Aztán
megbotlott egy ágban, s elvágódott. A kövér megállt mellette,
lihegett.
– A nénikém mindig azt mondja, hogy nem szabad
szaladnom – magyarázta. – Mivelhogy asztmám van.
– Micsodád?
– Asztmám. Tudniillik hamar kifulladok. Én voltam az
egyetlen gyerek az iskolában, akinek asztmája volt – mondta a kövér
egy csipetnyi büszkeséggel a hangjában. – S már hároméves korom
óta szemüveget viselek.
Levette a szemüvegét, s hunyorogva és mosolyogva Ralph
felé tartotta, majd többször végighúzogatta szutykos viharkabátján.
Most befelé figyelt, halvány arca fájdalmasan eltorzult. Lesimította
arcáról a verejtéket, s gyorsan orrára ültette a szemüveget.
– De az a gyümölcs ott….. – mondta. Újra körülnézett a
nyiladékban.
– Azt hiszem, az a gyümölcs…..
Megigazította a szemüvegét, hátat fordított Ralphnak, s
alábukott a sűrűn összegabalyodott burgyingba.
– Rögtön jövök – mondta.
Ralph óvatosan kibontakozott az indák közül, s nekivágott a
sűrűnek. De néhány pillanat múlva már újra a hátában érezte a kövér gyerek lihegését. A lagúnától még mindig széles függöny választotta
el. Aztán átmászott egy ledőlt fatörzsön, s egyszerre kikerült a
dzsungelból.
A partot ellepték a pálmafák. Álltak a fényben, nekidőltek a
sugaraknak, belekönyököltek, zöld tollazatúk száz láb magasan
meredezett a föld fölött. Alattuk a talajt vastag, durva fű fedte, a
fűben egymás hegyen-hátán kidőlt fák, rajtuk korhadó kókuszdiók és
fiatal hajtások. E mögött sötétedett a tulajdonképpeni erdő a beléje
vágott nyiladék sebhelyével. Ralph egyik kezét egy szürke fatörzsnek
támasztva mozdulatlanul állt, s hunyorogva nézte a csillogó
vízfelületet. Messzi kint, talán egy mérföldnyire, a hullámtörés fehér
vonala húzódott egy korallzátony mögött, azon túl sötétkéken
csillogott a nyílt tenger. A korallzátonyok szabálytalan ívén belül a
lagúna mozdulatlan volt, mint egy hegyi tó, a kéknek százféle
árnyalatában, sötétzöldek és ibolyaszínek változataival. A pálmaterasz
és a tenger között keskeny dongaformában szinte végeláthatatlanul
húzódott a homokos part; Ralph balján a pálmasor, a part és a víz csak
a láthatáron futott össze. De annál jelenlévőbb, szinte látható volt a
hőség.
Leugrott a teraszról. Fekete cipője belesüppedt a vastag
homokba, a hőség arcul vágta. Egyszerre tudatára ébredt annak,
milyen nehéz a ruhája, vadul lerúgta lábáról a cipőt, s egyetlen
mozdulattal lerántotta gumiszalagos harisnyáját. Aztán visszaugrott a
teraszra, lehúzta az ingét. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a
koponyaszerű kókuszdiók között, a pálmák s az- erdő zöld árnyéka
rákúszott a bőrére. Kiakasztotta övének kígyófej csatját, s kilépve
nadrágjából és gályájából, meztelenül, tágra nyílt szemmel bámult a
fövenypart és a tenger szemkápráztató csillogásába.
Tizenkét éves múlt néhány hónappal, tehát a gyerekkorra
jellemző kidudorodó has már leapadt róla, de a kamaszos
esetlenségnek nyoma sem volt még benne. Széles, erős vállával jó
bokszoló lehetne belőle, ha ugyan látszólagos harciasságát nem
hazudtolja meg ártatlanul szelíd szája és szeme. S miközben a pálmatörzset simogatta, hirtelen boldogan felnevetett, s újra tótágast
állt: a sziget valóságos volt, nem lehetett benne kételkedni. Ügyesen
visszaugrott a talpára, lehuppant a fövényre, letérdelt, két kitárt
karjával nagy rakás homokot ölelt a mellére, aztán leült, s izgatott,
fénylő szemmel a tengerre bámult.
– Ralph…..
A kövér gyerek lemászott a teraszról, majd óvatosan leült a
szélére.
– Ne haragudj, hogy olyan sokáig elmaradtam. De az a
gyümölcs…..
Megtörölgette szemüvegét, ráillesztette tömpe orrára. A
keret mély, rózsaszín, V alakú bevágást hagyott az orra nyergén. Bíráló
szemmel végigtekintett Ralph aranybarna testén, aztán a saját ruháját
vette szemügyre. Megfogta a cipzárat, mely egészen a köldökéig
szaladt le.
– A nénikém…..
Aztán egy elszánt mozdulattal kinyitotta a cipzárat, s a
viharkabátot áthúzta a fején.
– No! – mondta.
Ralph oldalról végigmérte, de nem szólt.
– Gondolom, meg kell tudnunk a nevüket – mondta a kövér
gyerek. – Aztán majd csinálunk egy listát. Össze kellene hívni egy
gyűlést.
Ralph, úgy látszik, nem akarta elérteni a célzást, a kövér
gyerek tehát kénytelen volt folytatni.
– Én nem bánom, hogy minek neveznek – mondta
bizalmasan –, feltéve, hogy nem úgy, ahogy az iskolában szoktak.
Ralphban valami kis érdeklődés ébredt.
– Ott minek hívtak?
A kövér oldalt pislantott, majd közel hajolt Ralphhoz.
Nagyon halkra fogta a hangját.
– Röfinek – súgta.
Ralph visított a nevetéstől. Felugrott.
– Röfi! Röfi!
– No de Ralph…..
Röfi szemrehányóan összekulcsolta kezét.
– Azt mondtam, nem szeretném…..
– Röfi! Röfi!
Ralph nagyot ugrott a part forró levegőjében, aztán
vadászrepülővé változva, hátracsapott szárnyakkal gépfegyverezni
kezdte Röfit.
– Zrrr ta-ta-ta…..
Bukórepülésben leszállt Röfi lába elé, hangosan kacagva
elvetette magát a homokban.
– Röfi!
Röfi kényszeredetten vigyorgott. Magának sem vallotta be,
hogy még ez a vékony elismerés is valamennyi elégtétellel tölti el.
– Ha nem mondod meg a többieknek…..
Ralph belekuncogott a homokba. Röfi arcára újra kiült a
fájdalmas elmélyültség kifejezése.
– Egy perc! – mondta.
Sietve visszakacsázott az erdő felé. Ralph is felállt, s jobb
felé iramodott.
A partot itt váratlanul félbeszakította a tájéknak egy
négyszögletes változata: rózsaszín gránit fennsík, amely kíméletlenül
félreszorította az erdőt, a teraszt, a fövenypartot, a lagúnát, s egy
négy láb magas, természetes mólót alkotott. Tetején, a vékony réteg
földben, ritkás fű nőtt, fiatal pálmafák árnyékolták. A talaj nem volt
elég vastag ahhoz, hogy a fák kifejlődjenek, így mire elérték a húsz láb
magasságot, kiszáradtak, kidőltek, egymáson keresztül-kasul vágódva,
bonyolult mintával hímezték ki a fennsíkot; de ülni kényelmesen
lehetett rajtuk. A még álló pálmák zöld tetőzetet vontak föléjük,
amelyet alulról, a lagúnáról felvetődő reszkető visszfény bélelt ki.
Ralph felhúzózkodott a fennsíkra, árnyékos volt és hűvös. Behunyta fél
szemét, s megállapította, hogy testén is zöldek az árnyékok. Aztán
átvágott a “móló” tenger felőli szélére, letekintett a vízre, mely olyan tiszta volt, hogy a fenekét is látni lehetett, korallok és tropikus
iszalagok fonták át meg át. Apró, síkos halak rajai csillantak fel itt-ott a
vízben. Ralph nagyot kiáltott: a boldogság húrjai rezegtek hangjában.
A mólón túl tovább folytatódott a varázs. Istennek
valamilyen mozdulata, talán egy tájfun vagy éppenséggel az a vihar,
amely a szigetre való érkeztüket kísérte, egy csomó homokot hordott
össze a lagúna belsejében, aminek következtében a parton hosszúkás,
mély medence keletkezett, magas, rózsaszín sziklapaddal a túlsó
végén. Ralphot már gyakran félrevezette a tengerpartokon keletkezett
belvizek szemre megtévesztő mélysége, s most is el volt rá készülve,
hogy csalódni fog. De ez a sziget betartotta ígéreteit, s a valószínűtlen
medence, melyet alighanem csak dagály idején árasztott el a tenger,
az egyik végén olyan mély volt, hogy vize sötétzölden csillogott. Ralph
gondosan végigvizsgálta egész harmincyardnyi hosszában, aztán
beleugrott. Vize melegebb volt teste hőmérsékleténél, úgy érezte
magát, mint aki egy óriási fürdőkádban úszik.
Röfi újra megjelent, leült a sziklapad szélére, s irigyen
figyelte Ralph zöld és fehér testét.
– Úszni, azt tudsz.
– Röfi!
Röfi levetette cipőjét, harisnyáját, gondosan elhelyezte a
sziklapadon, s egyik lábujjával kipróbálta a vizet.
– Forró!
– Hát mit gondoltál?
– Semmit sem gondoltam. A nénikém…..
– Fújd fel a nénikédet!
Ralph a víz felszínéről hirtelen alábukott, s nyitott szemmel
a víz alatt kezdett úszni; a medence homokos széle mint egy
domboldal emelkedett föléje. A hátára feküdt, orrát befogva, arany
fény táncolt, cikázott arca fölött. Röfi, úgy látszik, végleg elszánta
magát: leeresztette sortját. Meztelen volt, fehér bőrű és kövér.
Lábujjhegyen a medence homokos széle felé billegett, s büszkén
mosolyogva Ralphra, nyakig beült a vízbe. – Úszni nem fogsz? Röfi megrázta fejét.
– Nem tudok – mondta. – Nem engedtek. Az asztmám…..
– Fújd fel az asztmádat!
Röfi alázatos és türelmes volt, ezt is lenyelte.
– Te aztán tudsz úszni!
Ralph a hátán fekve leevezett a lejtőn, aztán száját a víz alá
buktatva vízsugarat fújt a levegőbe. Majd kiemelte állat a vízből.
– Én már ötéves koromban is tudtam úszni – mondta. –
Papa tanított meg. Fregattkapitány a haditengerészetnél. Ha majd
szabadságot kap, eljön s megment bennünket. Neked miféle a papád?
Röfi hirtelen elpirult.
– Meghalt – mondta gyorsan. – A mama pedig….. Levette a
szemüvegét, s nézte, hogy mibe törülhetné meg.
– Én a nénikémmel élek – mondta. – Cukorkaüzlete van. Sok
cukorkát kaptam mindig, amennyit csak akartam. Mikor fog a papád
bennünket megmenteni?
– Mihelyt teheti.
Röfi csöpögve kiemelkedett a vízből, s meztelenül állva a
fényben, a harisnyájával megtörölgette a szemüvegét. Semmilyen más
hang nem hallatszott most a reggeli hőségben, csak a sziklazátonyon
megtörő hullámok hosszú, egyhangú üvöltése.
– Honnét tudja, hogy hol vagyunk?
Ralph elterült a vízen. Elálmosodott a lagúna
szemkápráztató fényében, amely száz délibábot göngyölt ki magából.
– Honnét tudja, hogy mi itt vagyunk?
“Azért, mert – gondolta Ralph. – Azért, mert….. azért,
mert…..”
Most nagyon tisztán lehetett hallani a hullámtörés messzi
bőgését.
– Biztos megmondták neki a repülőtéren.
Röfi a fejét rázta, feltette csillogó szemüvegét, s lenézett
Ralphra.
– Azok ugyan nem. Nem hallottad, mit mondott a pilóta? Az atombombáról tudniillik. Azok mind meghaltak.
Ralph kilökte magát a vízből, és az új, szokatlan problémát
mérlegelve, szemügyre vette Röfit. De ez kitartott álláspontja mellett.
– Ez sziget, mondod?
– Felmásztam egy sziklára – felelte Ralph lassan –, s azt
hiszem, hogy sziget.
– Mind meghaltak – mondta Röfi –, ez pedig sziget. Senki
sem tudja, hogy mi itt vagyunk. A papád sem tudja, senki sem
tudja…..
Az ajka reszketett, szemüvegét pára futotta be.
– Lehet, hogy itt kell maradnunk, amíg meg nem halunk –
mondta.
Az elhangzott szótól hirtelen mintha még vastagabbá és
súlyosabbá vált volna a hőség, a lagúna újabb vakító fényhullámmal
támadt rájuk.
– Megyek a ruhámért – mormolta Ralph. – Arrébb van.
Átlábolt a homokon, az ellenségesen záporozó fényben,
keresztülment a mólón, felszedte szétszórt holmiját. Furcsamód
élvezetes dolog volt, hogy újra felhúzhatja szürke ingét. Aztán
felkapaszkodott a fennsík szélére, s a zöld árnyékban leült egy
fatörzsre. Röfi is felmászott a sziklára, holmija nagyobb részét a hóna
alatt cipelve. A kis szirtfok közelében, amely szembenézett a
lagúnával, óvatosan leült egy kidőlt fatörzsre; a víz bonyolult
visszfénye hangtalanul játszadozott rajta. Aztán megszólalt.
– Meg kell keresnünk a többieket. Csinálni kell valamit.
Ralph nem felelt. Egy korallszigeten voltak. A hűvös árnyék
oltalmában, meg sem hallva Röfi baljós jövendölését, boldogan
álmodozott.
De Röfi mondta a magáét.
– Hányan vagyunk itt?
Ralph előrejött, s megállt Röfi mellett.
– Nem tudom.
Itt is, ott is lenge kis szellők suhantak át a hőségen a víz csiszolt felszíne fölött. Amikor elérték a mólót, a pálmák legyezői
susogni kezdtek, apró napfényfoltok táncoltak át testükön, vagy
csillogó szárnyakkal átrepültek az árnyékon.
Röfi felnézett Ralphra. A szőke fiú arcán az árnyak a fejük
tetejére álltak: felül sötétzöldek voltak, alul kivilágosodtak a lagúna
visszfényében. Egy fényfolt mászott át a haján.
– Valamit kell csinálnunk – mondta Röfi.
Ralph átnézett rajta. Itt volt végre a rég megálmodott, de
soha eddig meg nem valósult ugrásnak a pillanata, amellyel
átszökhetik az igazi életbe. A szőke fiú szája boldog mosolyra nyílt, s
Röfi is, aki ezúttal magára vonatkoztatta az elismerő mosolyt,
jókedvűen vele nevetett.
– Ha valóban sziget…..
– Ez meg micsoda?
Ralph most már mosolytalan arccal a lagúna felé mutatott.
Valami tejfölszínű dolog hevert 'a vízben, a hínár között.
– Kő?
– Nem! Kagyló.
Röfit majd szétvetette a boldog izgalom.
– Az hát! Kagyló! Láttam már ilyet. Egy ház hátsó
kőkerítésén. A gazdája azt mondta, hogy kagyló. Ha belefújt, akkor
előjött a mamája. Nagyon értékes.
Közvetlenül Ralph mellett egy fiatal pálma hajolt a lagúna
fölé. Súlya már néhány jókora rögöt kiemelt a talaj vékony rétegéből,
rövidesen ki fog dőlni. Ralph kicsavarta a törzsét, s kotorászni kezdett
vele a vízben, villogó halak rebbentek szét a szélrózsa minden
irányában. Röfi veszélyesen előredőlt.
– Vigyázz, eltöröd!
– Fogd be a szád!
Ralph szórakozott volt. A kagyló szép és érdekes,
szórakoztató játék volt, de éberálmának eleven fantomjai még falként
álltak közte és Röfi között, akinek nem jutott szerepe a játékban. Egyik
kezét emelődaruként használva, a másikkal lenyomta a fát, míg végül a kagyló csöpögve ki nem emelkedett a vízből, s Röfi elkaphatta.
Most, hogy már nemcsak a szemével láthatta, de a kezével
is megérinthette, Ralph hirtelen felizgult. Röfi fecsegett.
–….. nagyon drága kagyló. Fogadok, hogy ha boltban
akarnád megvenni, hát isten tudja, mennyi fontot kellene fizetned
érte….. nála a kőkerítésre volt letéve, s a nénikém…..
Ralph kivette kezéből a kagylót, egy kevés víz folyt ki belőle
a karjára. Sötét vaj színe volt, itt-ott halvány rózsaszín foltokkal. Egy
kis lyukban végződött, majd fél méter hosszú volt, s a rózsaszín száj
résztől a hegyéig spirális alakban keskenyedett. A falán finom,
domborművű minta látszott. Ralph egy kis homokot rázott ki üreges
belsejéből.
–….. úgy bőgött, mint egy tehén – mondta Röfi. – Valamiféle
fehér kövei is voltak s egy madárkalitkája egy zöld papagájjal. A fehér
kövekbe persze nem fújt bele, s azt mondta…..
Megállt, hogy lélegzetet vegyen, s megsimogatta Ralph
kezében a csillogó kagylót.
– Ralph!
A szőke fiú ránézett.
– Ez jó lesz arra, hogy összehívjuk a többieket. Már úgy
értem, egy gyűlésre. Ha ezt meghallják, akkor idejönnek.
Ralphra bámult.
– Erre gondoltál te is, mi? – kérdezte. – Amikor kihalásztad a
kagylót a vízből?
Ralph hátrasimította szőke haját.
– A barátod hogy csinálta, amikor belefújt a kagylóba?
– Mintha bele akarna köpni – felelte Röfi. – Nekem a
nénikém nem engedte meg az asztmám miatt. Azt mondta, hogy
innét alulról kell fújni – tette hozzá, kidudorodó hasára mutatva. –
Próbáld meg, Ralph! Hívd ide a többieket!
Ralph bizonytalanul a szájához illesztette a kagyló
keskenyebb végét, s belefújt. Sziszegő hang jött ki a szájából, semmi
több. Ralph letörülte ajkáról a sós vizet, újra belefújt, de a kagyló hallgatott.
– Mondom, hogy úgy tett, mintha köpni akarna.
Ralph összecsücsörítette száját, s levegőt nyomott a
kagylóba, amely válaszképp egy halk altesti hangot eresztett ki. A két
gyerek ezen jól elszórakozott. Ralph újra és újra belenyomta a levegőt
a kagylóba, s közben mindketten nagyokat kacagtak.
– Mondom, hogy innét alulról fújta.
Ralph felkapta az ötletet, s ezúttal rekeszizmával fújtatta
bele a levegőt. A kagyló felbődült. Mély, harsány hang szólalt meg a
pálmák alatt, szétfutott az erdő útvesztőin, majd visszaverődött a
hegy rózsaszín gránitjáról. A fákról felhőszerűen sűrű madárrajok
röppentek fel, valami felvisított, és a bozótba menekült.
Ralph levette szájáról a kagylót.
– A kutya mindenit!
A kagyló harsogása után a hangja most úgy hatott, mintha
suttogna. Újra szájához emelte a kagylót, nagyot lélegzett, belefújt.
Ismét felharsant a kagyló, s amikor Ralph felerősítette a légnyomást, a
hang hirtelen egy oktávval magasabbra ugrott, s metsző
trombitahanggá vékonyodott, amely még áthatóbban szólt, mint az
előbb. Röfi örvendő arccal valamit ordított, a szemüvege felcsillant.
Madarak sivítottak, apró állatok menekültek a bozótba. Ralph
lélegzete kihagyott, a hang újra leszállt egy oktávval, sóhajtássá
halkult, csöndes fuvallattá.
A kagyló elhallgatott, csillogott, mint egy vaddisznóagyar.
Ralph lihegett, arca elsötétedett az erőfeszítéstől, a sziget fölött a
levegő megtelt madárkiáltásokkal és gyűrűző visszhangokkal.
– Fogadok, hogy ezt egy mérföldre is meghallani. Ralph újra
lélegzethez jutott, egy sorozat rövid trombitahangot hallatott.
– Ni, már ott az egyik! – kiáltotta Röfi.
Körülbelül százméternyire egy gyerek tűnt fel a
fövényparton, a pálmák alatt. Körülbelül hatéves, zömök, izmos kisfiú
volt, szőke hajú, rongyos ruhájú, arcára vastag foltokban ragadt az
elmázolt gyümölcsnedv. Látni való volt, hogy nemrég, érthető okokból, leeresztette a nadrágját, s utána csak félig húzta vissza. A
pálmateraszról leugrott a homokba, nadrágja lecsúszott a bokájára;
kilépett belőle, s a móló felé ügetett. Röfi felsegítette. Ezalatt Ralph
tovább fújta a kagylót, s az erdőből egyre több hang felelt rá. A kisfiú
megállt Ralph előtt, s ragyogó arcát hátravetve, felnézett rá. Miután
meggyőződött arról, hogy itt valami hasznos dolog történik, elégedett
kifejezéssel arcán, egyetlen tiszta ujját, rózsaszín hüvelykujját hirtelen
mozdulattal a szájába csúsztatta.
Röfi föléje hajolt.
– Mi a neved?
– Johnny.
Röfi halkan utánamormolta a nevét, majd hangosan
átkiáltott Ralph felé, akit azonban, trombitájával lévén elfoglalva,
szemlátomást nem érdekelt az ügy. A boldog élvezettől, hogy ekkora
lármát csaphat, az arca kivörösödött, szíve majd szétvetette mellét és
rajta feszülő ingét. Az erdőből a kiáltozás mind közelebb nyomult.
Most már a fövény is megelevenedett. A több mérföld
hosszú homokpart, amely' fölött láthatóan rezgett a hőség, leleplezte
rejtett életét: a vastag, süket homokon át apró gyerekalakok indultak
el a móló felé. Három csöpp gyerek, alig idősebbek Johnnynál,
meglepetésükre közvetlen közelből bukkantak fel az erdőben, ahol
eddig gyümölcsöt majszolgattak. Egy Röfivel egykorú, fekete hajú
kisfiú a burgyingból mászott elő, felkapaszkodott a mólóra, s vidám
mosollyal üdvözölte az egybegyűlteket. S egyre többen jöttek. Az
ártatlan Johnny példájára leültek a kidőlt pálmafatörzsekre, s vártak.
Ralph rövid, átható kürtszavakat hallatott kagylóján. 'Röfi ide-oda
járkált a tömegben, neveket kérdezett, s homlokráncolva
emlékezetébe véste őket. A gyerekek ugyanolyan szófogadóan
engedelmeskedtek neki, mint a szócsöves férfiaknak. Némelyek
közülük teljesen meztelenek voltak, s a kezükben hozták a ruhájukat,
mások félcsupaszon ültek, vagy különféle iskolai szürke, kék vagy
őzszínű zekékben, zubbonyokban. Némelyek jelvényeket vagy
feliratokat viseltek, harisnyájukban és pulóverükben színes sávokat. A zöld árnyékban, a kidőlt fatörzsek fölött mindenfelé fejek mozogtak,
barna, szőke, gesztenyeszín, fekete, dióbarna, homokszín, egérszürke
fejek, mocorgó, suttogó, gondolkodó fejek; csupa szem, mely Ralphot
figyelte. Valami történt.
Azok a gyerekek, akik a parton jöttek feléjük, egyenként
vagy párosával, akkor váltak láthatóvá, amikor átlépték a párás hőség
és a közelebbi fövenypart választóvonalát. A tekintet elsőnek
valamilyen fekete, denevérszerű tüneménybe ütközött, amely a
homokban táncolt, s csak aztán vette észre a fölötte haladó testet. A
denevér a gyerek árnyéka volt, amely a merőlegesen tűző nap alatt
kis folttá zsugorodott a siető lábak között. Ralphnak még trombitálás
közben sem kerülte el figyelmét az utolsó pár gyerektest, amely a
rezgő, fekete árnyék kíséretében a mólóra ért. A két kerek fejű,
szöszke fiú Ralph lába elé vetette magát, s mint két kutya rávigyorgott
és lihegett. Ikrek voltak, a szem csak vonakodva, hitetlenül vette
tudomásul a természetnek ezt a jókedvű dupla tréfáját. Egyszerre
szedték a levegőt, egyszerre vigyorogtak, zömökek voltak és
életerősek. Nedves ajkukat Ralph felé emelték; úgy tetszett, mintha
nem jutott volna elég bőr az arcukra, szájukat nyitva tartották,
vonásaik elmosódtak. Röfi feléjük hajtotta villogó szemüvegét, a rövid
trombitahangok között hallani lehetett, amint hangosan elismétli
nevüket.
– Sam, Eric, Sam, Eric.
Aztán megzavarodott, az ikrek a fejüket rázták, egymásra
mutogattak, a tömeg körülöttük nevetett.
Végül Ralph abbahagyta a trombitálást, leült, feje térdére
hanyatlott, a kagyló lecsüngő jobbjában pihent. A visszhanggal együtt
lassanként elhalt a nevetés is, csönd lett.
A part gyémántfényű ragyogásában valami feketeség
mozgott. Ralph pillantotta meg elsőnek, s figyelő tekintetének
állhatatossága végül is minden szemet a megjelölt irányba fordított.
Aztán a tünemény a fényjátékból kilépett a világos körvonalú
fövenypartra, s látni lehetett, hogy a feketeség nemcsak árnyékból, hanem ruhából is áll. Egy csapat fiú volt, két sorban, nagyjából
ütemesen meneteltek; már messziről feltűnt különleges öltözetük.
Ingüket, rövid nadrágjukat, egyéb ruhadarabjaikat a kezükben hozták,
de mindegyikük ezüst jelvénnyel ellátott, négyszögletes fekete sapkát
viselt. Testüket nyakuktól a bokájukig fekete köpeny takarta,
amelynek bal melle fölött hosszúkás, ezüst kereszt csillogott, a
nyakrész fodros gallérban végződött. A tropikus hőség, a leszállás, a
hajsza ennivaló után, s végül egy hosszú, izzasztó menetelés a fénytől
izzó parton oly sötétre festette bőrüket, hogy arcuk egy-egy frissen
mosott szilvára emlékeztetett. A csapat vezetője ugyanúgy volt
öltözve, mint a többiek, azzal a különbséggel, hogy sapkajelvénye
arany volt. Amikor csapata körülbelül tízméternyire ért a mólótól, egy
vezényszót kiáltott, a fiúk lihegve, izzadva, megmeginogva hirtelen
megálltak a vad fényáradatban. A vezér előrelépett, meg-meglibbenő
köpenyében felkapaszkodott a mólóra, s napfénytől elvakított
szemével belebámult az előtte elterülő áthatolhatatlan sötétségbe.
– Merre van az az ember a trombitával? Ralph megértette,
hogy a fiút elvakította a nap.
– Itt nincs ember – mondta. – Itt csak én vagyok.
A fiú közelebb lépett, s felvetett fejjel Ralphra bámult. Ügy
látszik, a szőke hajú fiú látványa, az ölében heverő kagylóval nem
elégítette ki. Köpenyét meglebbentve, hirtelen sarkon fordult.
– Egyszóval itt nincs hajó?
Meg-meglibbenő köpenye alatt a teste szikár, csontos volt,
fekete sapkája körül a haja vörös. Gyűrött, szeplős arca csúnya volt, de
okos. Világoskék szeme villogott az arcában, csalódottan, ingerülten,
kitörésre kész, lappangó dühvel.
– Itt nincs felnőtt? Ralph a hátának felelt.
– Nincs. Most itt gyűlés lesz. Gyertek, tartsatok velünk!
A köpenyeges fiúk kettős sora bomladozni kezdett. A magas
fiú rájuk förmedt.
– Kórus, állj!
A gyerekek fáradtan, de engedelmesen újra felsorakoztak, a két sor ide-oda ingadozott a fényben. De már néhány bátortalan
tiltakozó szó is felhangzott.
– De Merridew!….. Merridew, kérlek, nem lehetne…..
Aztán az egyik fiú hirtelen arccal előre a homokba bukott, s
a sor végképp felbomlott. Felcipelték az elesett fiút a mólóra, s ott a
földre fektették. Merridew beszűkült szemmel maga elé nézett, s jobb
híján belenyugodott a helyzetbe.
– Rendben van. Üljetek le! Hagyjátok békén!
– De Merridew!
– Ez mindig elájul, ha kell, ha nem – mondta Merridew. –
Elájult Gibraltárban meg Addisban, meg a hajnali zsolozsmán is a
főkántor szeme láttára.
Ez az utolsó emlék egy kis röhögést váltott ki az énekkarból,
amelynek tagjai, mint megannyi nagy fekete madár, már az
összevissza heverő rönkökön tollászkodtak, onnét figyelték
érdeklődve Ralphot. Röfi ezúttal nem érdeklődött a nevek után, az
egyenruhák lenyűgöző látványa, s az ellentmondást nem tűrő
tekintély Merridew hangjában szemlátomást megfélemlítette. Ralph
mellé húzódva, a szemüvegével foglalatoskodott.
Merridew Ralph felé fordult. – Nincsenek itt felnőttek?
– Nincsenek.
Merridew is leült egy fatörzsre, s körülhordozta tekintetét a
gyülekezeten.
– Akkor magunknak kell gondoskodnunk magunkról
mondta.
Röfi, aki Ralph mellett biztonságban érezte magát, félénken
megszólalt:
– Ralph azért hívta össze a gyűlést – mondta –, hogy
elhatározhassuk, mi a teendő. A neveket már tudjuk. Ez itt Johnny.
Azok ketten ott….. azok ikrek, Sam és Eric. Melyik is Eric?….. te? Nem,
te Sam vagy…..
– Én vagyok Sam…..
–….. én meg Eric.
– Jobb is volna – vélte Ralph –, ha mind megmondanók a
nevünket. Engem Ralphnak hívnak.
– Most gyűjtik össze a neveket – mondta Röfi. – Épp azon
voltunk…..
– Ez így gyerekesség – mondta Merridew. – Miért volnék én
Jack? Merridew vagyok.
Ralph gyorsan feléje fordult. Megérezte: ez a fiú tudja, hogy
mit akar.
– Aztán – folytatta Röfi – ez a fiú itt….. de ezt
elfelejtettem…..
– Sokat jár a szád, gömböc – mondta Jack Merridew. –
Csukd be!
Nevetés hallatszott.
– Nem Gömböc a neve! – kiáltotta Ralph. – Röfi az igazi
neve.
– Röfi!
– Röfi!
– Jaj, Röfi!
Viharos nevetés hallatszott, még a legkisebbek is
belesikoltoztak. Egy pillanatra a gyerekek a kölcsönös rokonszenv
szoros áramkörébe záródtak, amelyen Röfi kívül maradt;
pipacsvörösre válva lehajtotta fejét, s újra megtisztogatta szemüvegét.
Aztán a nevetés lassanként elhalkult. A gyerekek sorban
megmondták a nevüket. Az énekkar tagjai között nagyságban Jack
után közvetlenül Maurice következett, egy széles vállú, örökké
vigyorgó gyerek. Egy vékony, törékeny termetű, alamuszi fiú is volt
köztük, akit senki sem ismert, s aki szinte szenvedélyes hévvel
őrködött egyénisége benső titka fölött; Rogernek hívják, mormolta,
aztán újra elnémult. Bill, Robert, Harold, Henry….. Az imént elájult fiú
is felült, hátát egy pálmafának támasztva, halovány arccal Ralphra
mosolygott, s közölte, hogy Simonnak hívják.
Jack megszólalt.
– Most el kell határoznunk – mondta –, hogy miképp szabadulunk innét.
Zúgás támadt. Henry, az egyik kisebb gyerek közölte, hogy
haza akar menni.
– Csönd! – mondta Ralph szórakozottan. Felemelte a
kagylót. – Ügy vélem, első dolgunk az legyen, hogy vezért válasszunk,
aki elhatározza a tennivalókat.
– Vezért! Vezért!
– Nekem kell vezérnek lennem – mondta Jack egyszerű
gőggel –, mert én. vagyok a kórusvezető s az első énekes. A magas cet
is ki tudom vágni.
Újabb zúgás.
– Hát akkor….. – mondta Jack.
Egy pillanatig habozott. Roger, a sötét bőrű fiú, végre
megmozdult.
– Szavazzunk!
– Ügy van, szavazzunk!
– Szavazzunk, hogy ki legyen a vezér!
– Szavazzunk!
Ez a játék majd oly mulatságos volt, mint a kagyló. Jack épp
tiltakozni akart, amikor egyszerre kiderült, hogy a vezérválasztás
közhangulata időközben megfordult: a tömeg közfelkiáltással Ralphot
óhajtotta vezérének választani. A fiúk közül egyik sem tudta volna
megokolni elhatározását; ami értelmes dolog eddig történt, azt
Röfinek köszönhették, s vezérnek nyilvánvalóan Jack látszott a
legrátermettebbnek. De Ralph körül, ahogy a pálmafa tönkjén
üldögélt, valamilyen különös csönd sűrűsödött, amely kijelölte
szerepére; magas termete, vonzó arca is hozzájárult, s homályosan,
de annál behatóbban a kagyló! Az a lény, amely ezt megszólaltatta, s
aztán térdén himbálva a szép, kényes játékot, nyugodtan megvárta,
amíg valamennyien össze nem gyűlnek, ennek a különös lénynek
külön helye volt közöttük.
– Az, akinél a kagyló van!
– Ralph! Ralph!
– Az a trombitás legyen a vezér!
Ralph felemelt kezével csöndet parancsolt.
– Rendben van! Jacket meg ki akarja vezérnek?
Az énekkar tagjai tompa engedelmességgel felemelték
kezüket.
– S engem?
Az énekkar tagjain s Röfin kívül mindenkinek a keze azonnal
a magasba lendült. Aztán Röfi is kelletlenül felemelte a magáét.
Ralph számolt.
– Akkor én vagyok a vezér.
Körös-körül a fiúk egyszerre tapsolni kezdtek. Még a kórus is
tapsolt. Jacknek a megaláztatástól kigyulladt az arca, szeplői
elfakultak. Felugrott, majd hirtelen meggondolta magát, s újra leült,
körülötte még zúgott a levegő. Ralph ránézett. Szerette volna
valamivel megajándékozni.
– A kórus persze a tiéd.
– Az lesz a hadsereg…..
– Vagy vadászok…..
– Lehetnek…..
A vörösség leolvadt Jack arcáról. Ralph újra csöndet kért.
– Tehát Jack felelős az énekkarért, ők lesznek….. Te mit
akarsz, mik legyenek?
– Vadászok.
Jack és Ralph szemérmesen egymásra mosolygott, látni való
volt, hogy megkedvelték egymást. A többi fiú lármás, mohó
beszélgetésbe kezdett.
»Jack felállt.
– Kórus, figyelj! Le lehet vetni a cuccot.
Mintha az osztályteremből szabadulnának, az énekkarosok
felálltak, fecsegni kezdtek, köpenyeiket a fűre rakták, egymás fölé.
Jack a magáét a fatönkre fektette, Ralph mellé. Átizzadt, szürke sortja
a testére tapadt. Ralph elismerően nézte, s Jack, amikor elkapta
pillantását, rögtön meg is magyarázta:
– Fel akartam mászni a dombra, megnézni, hogy köröskörül
mindenütt víz van-e. De aztán a kagylód visszahívott.
Ralph elmosolyodott, majd annak jeléül, hogy csöndet kér,
felemelte a kagylót.
– Mindenki ide figyeljen! Időre van szükségem, hogy
kigondoljam, mik a tennivalók, ezt most itt kapásból nem tudom
eldönteni. Ha ez nem sziget, akkor lehet, hogy egyből ki tudnak
menteni, tehát most elsőnek azt kell eldönteni, hogy sziget-e vagy
nem. Mindenki maradjon itt, várjon türelmesen, senki el ne lógjon.
Hárman közülünk expedícióra indulunk….. azért csak hárman, mert ha
többen mennénk, az emberek elkeverednének s elveszítenék
egymást….. Egyszóval hárman nekiindulunk most, s megnézzük, mi a
helyzet. Én megyek, meg Jack, meg….. meg…..
Szemügyre vette a körben kínálkozó, mohó arcokat.
Választékban nem volt hiány.
– Meg Simon.
A Simon körül ülő fiúk kuncogtak, Simon felállt, ő is
elnevette magát. Most, hogy magához tért ájulásából, s arca
kiszínesedett, mozgékony, inas, eleven kis gyereknek látszott, a szeme
élénken villogott egyenes szálú, sima hajának sátra alatt, amely
vastagon, feketén lógott homlokába.
Ralph felé biccentett.
– Megyek.
– Én is…..
Jack egy jókora bicskát kattintott fel a háta mögött, s
belevágta egy fatörzsbe. A penge egy ideig zümmögött, majd
elhallgatott.
Röfi megrándult.
– Én is megyek. Ralph feléje fordult.
– Nem való vagy te erre a munkára – mondta.
– Mindegy…..
– Nincs szükségünk rád – mondta Jack határozottan. Elegen
vagyunk hárman.Röfinek megvillant a szemüvege.
– Vele voltam, amikor megtaláltuk a kagylót. Vele voltam,
amikor még senki sem volt itt.
De Jack és a többiek nem figyeltek rá. A fiúk szétszéledtek.
Ralph, Jack és Simon leugrott a mólóról, s a fürdőmedencét maga
mögött hagyva, elindult a parton. Röfi mögöttük baktatott.
– Ha közrefogjuk Simont – mondta Ralph Jacknek –, akkor
átbeszélhetünk a feje fölött.
Lépésben meneteltek. Ez annyit jelentett, hogy Simonnak
időnként duplát kellett lépnie, hogy egy sorban maradjon a másik
kettővel. Aztán Ralph hirtelen megállt, s hátrafordult Röfi felé.
– Figyelj csak ide! – mondta.
Jack és Simon úgy tett, mintha semmit sem venne észre,
továbbmentek.
– Nem jöhetsz velünk – mondta Ralph.
Röfi szemüvegét újra befutotta a pára, ezúttal a
megaláztatástól.
– Megmondtad nekik. Pedig megkértelek, hogy ne szólj.
Elpirult, a szája remegett.
– Megmondtam, hogy nem akarom…..
– Miről beszélsz, az ég áldjon meg? – kérdezte Ralph.
– Arról, hogy Röfinek hívjanak. Mondtam, hogy semmit sem
bánok, ha nem neveznek Röfinek, s megkértelek, hogy ne áruld el
nekik, s erre fogod magad, s egyből megmondod…..
Csönd lett. Ralph most megértette Röfit, s látta, hogy meg
van bántva, s meg van alázva. Egy ideig habozott, hogy
mentegetőzzék-e, vagy pedig tetézze meg a sértést.
– Röfi jobb, mint Gömböc – mondta végül is a született
vezér közvetlenségével. – Egyébként sajnálom, hogy megbántottalak.
Most pedig eriggy vissza, Röfi, és szedd listába a neveket, az most a
dolgod. Viszlát!
Megfordult s utánairamodott a másik kettőnek. Röfi állva
maradt, a méltatlankodás pírja lassan eltűnt arcáról. Aztán visszament a mólóra.
A három fiú vidáman menetelt a homokban. Apály volt, s a
part a felsodort hínárral lábuk alatt majd oly keményen kopogott,
mint egy kitaposott ösvény. A tájékot s vele együtt személyüket is
valamilyen varázslatos fény szórta be, amelyet minden ízükben
éreztek, és ez az érzés boldoggá tette őket. Egymás felé fordulva,
izgatottan nevetgéltek, fecsegtek, egyik sem hallgatott a másikra. A
levegő is ragyogott. Ralph, aki hirtelen szemben találta magát azzal a
feladattal, hogy mindezt lefordítsa valamilyen érthető magyarázatra,
tótágast állt, de felbukott. Mindannyian nevettek. Simon félénken
megsimogatta Ralph karját; erre újra nevetniük kellett.
– Gyerünk – mondta Jack –, mi most felfedező úton
vagyunk.
– Elmegyünk a sziget végére – mondta Ralph –, s ott
befordulunk a sarkon.
– Már ha ez sziget…..
Most, késő délután, a levegő délibábjátékai lassanként
megritkultak. A fiúk ki is jutottak a sziget végére, amelyet a varázslat
szemmel láthatóan megkímélt: közérthető formája és jelentése volt. A
megszokott összevissza dzsungelnégyszög nagy sziklafokban
végződött, amely messze kinyúlt a lagúnába. Tengeri madarak
fészkeltek rajta.
– Mint a cukordísz egy rózsaszín tortán – mondta Ralph.
– Nem lehet befordulni a sarkon – mondta Jack –, mert
nincs sarok. Csak ez a félkör alakú hajlat….. arrébb meg már sokkal
meredekebbek a sziklák.
Ralph tenyerével beárnyékolta szemét, s végigtekintett a
hegy felé emelkedő sziklák csipkés körvonalain. A partnak ez a része
közelebb volt a hegyhez, mint bármi, amit eddig láttak.
– Megpróbáljuk, s innét mászunk fel a hegyre – mondta. –
Gondolom, ez lesz a legkönnyebb út. Itt kevesebb a dzsungel, s több a
rózsaszín szikla. Gyerünk, fiúk!
A három gyerek nekiveselkedett. Valamilyen ismeretlen erő úgy dobálta s rakta fel a sziklatömböket, hogy rézsűt dűltek egymásra,
gyakran gúlaszerűen keskenyedve, ahogy' egymás hegyen-hátán
felfelé kapaszkodtak. A leggyakrabban megismétlődő ábra egy
rózsaszín szirt volt, rajta ferdén elhelyezett tömb, majd újra egy szirt s
azon újra egy tömb; a rózsaszín tömeg, mint valami kiegyensúlyozott
sziklákból álló óriási kazal emelkedett ki az erdő összevissza
csavarodó, egymásra hurkolódó futónövényeinek lidérces álmából.
Ott, ahol a rózsaszín szirtek kiemelkedtek a talajból, itt-ott
csigamenetben kanyarodó szűk ösvények futottak. Járni is lehetett
rajtuk, mélyen elmerülve a növénytengerben, arccal a sziklák felé.
– Ki csinálta ezeket az ösvényeket?
Jack lefékezett, az izzadságot törülgetve homlokáról. Ralph
lihegve megállt mellette.
– Emberek? Jack a fejét rázta.
– Állatok?
Ralph a fák közt lapuló sötétségbe bámult. Az erdő
megrezzent körülöttük.
– Gyerünk!
A kúszás a sziklák meredélyeire aránylag könnyebb volt,
mint amikor alá kellett bukniuk az őserdő bozótjába, hogy megtalálják
a legközelebbi ösvényt. A kúszónövények gyökerei és szárai itt úgy
összebogozódtak, hogy valósággal eleven, hajlékony varrótűvé kellett
válniuk, hogy átfűzzék magukat rajta. A barna talajon és a sűrű
lombozaton olykor áthulló fényfoltokon kívül csak a hegyoldal
emelkedő irányzata mutatta az utat: melyik indakábelekkel kitöltött
lyuk fekszik magasabban a másiknál.
Lassan bár, de azért csak előrejutottak.
A kúszónövények közé falazva, eddigi útjuk talán
legnehezebb pillanatában, Ralph csillogó szemmel társai felé fordult.
– Klassz – mondta.
– Boszorkányos.
– Óriási.
Boldogságuk oka éppenséggel nem volt kézenfekvő. Mind a hárman kimerültek, piszkosak voltak, lihegtek a hőségtől. Ralphot
csúnyán összekarmolták a tüskék. A combvastagságú indák csak
vékony alagutakat engedélyeztek a továbbjutásra. Ralph kísérletképp
elrikkantotta magát, némán hallgatták a tompa visszhangokat.
– Ez igazi felfedező út – mondta Jack. – Akármibe fogadok,
hogy itt még senki sem járt.
– Fel kellene térképezni a vidéket – mondta Ralph. Csakhogy
nincs papírunk.
– Fahéjba lehetne belekarcolni – mondta Simon –, aztán
valami feketét beledörzsölni.
A sötétségben újra felcsillant az egyetértő szemek
ünnepélyes boldogsága.
– Klassz!
– Óriási!
Sajnos, arra nem volt hely, hogy az ember tótágast álljon.
Ralph, hogy némiképp jelezze felindulásának hőfokát, úgy tett, mintha
le akarná ütni Simont; a két fiútest csakhamar ide-oda hullámzó,
boldog csomóvá gyűrődött a sűrű sötétben.
Amikor szétváltak, Ralph szólalt meg elsőnek.
– Most aztán gyerünk! – mondta.
A legközelebbi sziklaszirt rózsaszín gránitja valamivel
messzibb esett a dzsungel kúszónövényeitől és fáitól, úgyhogy
aránylag kényelmesen ügethettek a kanyarodó ösvényen. Ez egy
ritkább erdőbe vezetett, amelyből itt is, ott is már a nyílt tengerre is ki
lehetett látni. S ahogy ritkultak a fák, megjelent a nap, s néhány perc
alatt felszárította a sötét, párás hőségben átnedvesedett ruhájukat. A
fiúk hol süppedő vízmosásokon, hol éles kövekből álló görgetegeken
talpaltak keresztül.
– Oda nézz! Oda nézz!
A szigetnek ezen a végén az összezúzott sziklák magas
gúlákat és kéményeket emeltek az ég felé. Ahogy Jack önkéntelenül
nekitámaszkodott az egyiknek, ez halkan csikordulva megmozdult.
– Gyerünk!
De ez a “gyerünk” ezúttal nem azt jelentette, hogy “gyerünk
fel a csúcsra!” A hegy meghódítására még várni kellett, amíg a fiúk el
nem fogadják a szikla kihívását. Ez körülbelül akkora volt, mint egy
kisebbfajta autó.
– Nyomás!
Előre, hátra, egyenletes ütemben.
– Nyomás!
Tágítsd ki az inga mozgását, tágíts, tágíts!….. lódítsd ki az
egyensúlyból….. nyomd meg!….. tágíts!….. tágíts!
– Nyomás!
A nagy szikla megingott, szinte lábujj hegyen egyensúlyozott
egy pillanatig, aztán úgy határozott, hogy nem billen vissza,
megindult, elzuhant, megfordult a tengelye körül, és zúgva átbukott a
levegőn, mély lyukat vágva az erdő kupolájába. Madarak és
visszhangok szálltak fel nyomában, fehér és rózsaszín por csavarodott
fel a légbe, lejjebb az erdő megrázkódott, mintha valami szörnyeteg
vágtatott volna át rajta. Aztán a sziget újra elcsendesedett.
– Klassz!
– Mint egy bomba!
– Huj! Huj!
Teljes öt percig tartott, amíg meg tudtak válni diadaluk
színhelyétől. De végül is elindultak.
Ezek után már könnyű volt az út fel a csúcsra. Amikor az
utolsó szakaszhoz értek, Ralph megállt.
– A kutyafáját!
Egy kör alakú vagy félkör alakú völgykatlannak a peremén
álltak. A hegyoldalba vájt katlan tele volt kék virággal, valamilyen
virágba borult hegyi növénnyel, amelynek füzérei túlcsordultak a
katlan peremén, és bő áramlással lebukfenceztek az erdő kupolája
fölé. A levegő telítve volt fel-le szálló, ide-oda röpködő pillangókkal.
A katlanon túl emelkedett a hegy négyszögletes teteje.
Néhány perc múlva felértek.
Már előzőleg is sejtették, hogy szigeten vannak; a rózsaszín sziklák között kúszva, alattuk a tengerrel, fölöttük a levegő
kristálytömbjével, ösztönszerűen érezték, hogy a tenger teljesen
körülfogja őket. De az utolsó szó kimondásával illő volt várni, amíg fel
nem érnek a csúcsra, és meg nem pillantják maguk körül az óceán kör
alakú látóhatárát.
Ralph társai felé fordult. – Ez mind a miénk!
A szigetnek nagyjából csónak alakja volt, az innenső végén
egy kis púppal, amely mögött a dzsungel lejtősen ereszkedett a partig.
Mindkét oldalán sziklaszirtek, zátonyok, magas fák s egy meredek
omladék vonalai szegélyezték, arrébb, a csónak hosszában egy fákkal
benőtt szelídebb domboldal futott, itt-ott egy kis rózsaszín
márványmintával; e mögött terült el sötétzölden a sziget őserdővel
belepett síksága, amely megint csak egy rózsaszín farokban végződött.
Ott, ahol a sziget végképp beleolvadt a tengerbe, egy másik sziget
nézett vele farkasszemet, magányos szikla, amely mint egy merész,
rózsaszín erődítmény emelkedett ki a vízből.
A gyerekek ezt mind gondosan szemügyre vették, aztán a
nyílt tenger felé fordították tekintetüket. Magas hegycsúcson álltak, s
a késő délután fényében a légtükrözés már elvesztette erejét, éles
körvonalakkal váltak ki a tárgyak.
– Az ott zátony….. korallzátony. Láttam már ilyen képeket.
A zátony nemcsak a szigetnek azt az oldalát fogta körül,
mintegy mérföldnyi távolságban a parttól, amelyet a fiúk magukban
már a “mi partunk”-nak neveztek; úgy festett, mintha valamilyen
óriás meg akarta volna mintázni a szigetet, egy hajlékony krétavonalat
rajzolva körülötte a vízbe, de aztán elfáradt, s abbahagyta a munkát. A
korallon innét pávakék volt a víz, mindenféle vízinövényekkel és
sziklákkal, mint egy akvárium, a túloldalán sötétkéken ragyogott a
nyílt tenger. A nekiszaladó dagály hosszú tajtéksávokkal cifrázta körül
a zátonyt, az embernek az volt az, érzése, mint. ha a csónak lassan
hátrafelé siklana.
Jack lefelé mutatott.
– Ott szálltunk le. A szirteken és zátonyokon túl a fák között jól kivehető rés
nyílt, kidöntött, összezúzott fatörzsekkel, a nyiladék és a tenger között
egy keskeny pálmafaliget húzódott. S ott volt a lagúnába beékelődve a
móló is, rajta a hangyaszerű, apró, mozgó alakokkal.
A kopár hegycsúcsról, ahol álltak, Ralph kanyargó vonalat
húzott ujjával lefelé a lejtőn, egy vízmosás medrén, virágokon át
egészen a szikláig, ahol a nyiladék kezdődött.
– Ez a legrövidebb út vissza.
Csillogó szemmel, nyitott szájjal, diadalmasan élvezték a
birtoklás örömét. Szárnyaltak, barátok voltak.
– Nincs sehol füstölgő, falusi kémény, se csónak – mondta
Ralph bölcsen. – Később majd utánajárunk a dolognak, de azt hiszem,
a sziget lakatlan.
– S majd élelmiszert is szerzünk! – kiáltotta Jack. – Vadászni
fogunk….. mindenfélét, amíg csak el nem jönnek értünk.
Simon felváltva hol az egyikre, hol a másikra nézett; nem
szólt egy szót sem, de oly szenvedélyes helyesléssel bólintott, hogy a
hosszú haja előre-hátra lobogott, az arca sugárzott boldogságában.
Ralph most a sziget másik végét vette szemügyre, amelyet
nem kerített be zátony.
– Ez meredekebb – mondta Jack.
Ralph öblös, merítő mozdulatra gömbölyítette a tenyerét.
– Azt a kis ligetet ott – mondta –, azt a hegy emelte fel. A
hegynek minden kiszögellése fákat és virágokat emelt az ég felé.
Aztán hirtelen megrezzent az erdő, megvonaglott, megszólalt. A
sziklavirágok kiterített kék lepedői meglebbentek, hűvös szél vágott a
fiúk arcába. Ralph kitárta karjait.
– Ez mind a miénk.
Nevettek, ugráltak, kiáltoztak a hegyen.
– Éhes vagyok – mondta Simon.
Simon éhségéről a másik kettőnek is eszébe jutott, hogy
éhes.
– Gyerünk – mondta Ralph. – Most már tudjuk, amit meg akartunk tudni.
Lemásztak egy sziklás lejtőn, virágok közé jutottak, aztán fák
közé. Itt megállapodtak egy ideig, és kíváncsian szemügyre vették a
sűrű bozótost körülöttük.
Simon szólalt meg elsőnek.
– Mint a gyertyák – mondta. – Nagy köteg gyertyák.
Gyertyabimbók.
A bokrok sötétzöldek s illatosak voltak, bimbóikat mintha
zöld viaszból öntötték volna, egyenesen meredeztek a nap felé. Jack
késével belevágott az egyikbe, a leve rájuk fröcskölt.
– Gyertyabimbók!
– Azért nem lehetne meggyújtani őket – mondta Ralph –,
pedig olyanok, mint a gyertyák.
– Zöld gyertyák – mondta Jack megvetően. – Nem ehetők.
Gyerünk tovább!
A zöld erdőnek még az elején voltak. Fáradtan baktattak egy
keskeny ösvényen, amikor meghallották a zajt: valamilyen vékony
visítást, s utána paták kemény koppanását az ösvényen. S ahogy
továbbhaladtak, a visítás mindjobban felerősödött, őrjöngésében már
a dobhártyákat szaggatta. Egy kis malacra akadtak, amely
belegabalyodott a kúszónövények vastag függönyébe, s
vakrémületében eszeveszetten rángatózott a rugalmas indák között.
Vékony hangja volt, hegyes, mint a tű, s egy pillanatra sem hallgatott
el. A három fiú előrerohant, Jack egy széles mozdulattal újra
kirántotta kését. Karját magasra emelte. Aztán néhány pillanatnyi
szünet következett, keskeny rés az időben, a kis malac tovább
visítozott, az indák tovább rángatóztak, s a csontos kar végén tovább
villogott a kés. A szünet épp csak annyi ideig tartott, hogy
megérthessék, milyen szörnyűséget jelentene, ha a kar lesújtana.
Aztán a malac kiszabadult az indák közül, s alábukott a burgyingban. A
három fiú egymásra nézett, majd a rémület színpadára meredtek.
Jack arca mészfehér volt szeplői alatt. Észrevette, hogy felemelt
kezében még mindig ott a kés, gyorsan leejtette karját, s a kést visszakattintotta hüvelyébe. Aztán mind a hárman szégyenkezve
elnevették magukat, s visszakapaszkodtak az ösvényre.
– A helyet kerestem – mondta Jack –, azt néztem egy
pillanatig, hogy hol szúrjak bele.
– Disznót vágni kell – mondta Ralph vadul. – Ügy is szokták
mondani, hogy: disznóvágás.
– Az ember elvágja a torkát, hogy kiengedje a vérét
magyarázta Jack –, különben nem lehet megenni a húsát.
– Hát miért nem vágtad el?
Mind a hárman nagyon jól tudták, hogy miért nem vágta el:
mert elképzelhetetlenül szörnyű dolog lett volna lesújtani a késsel, s
élő húsba vágni vele….. elképzelhetetlenül szörnyű lett volna a vér
látványa.
– Már készültem rá – mondta Jack. A másik kettő előtt járt,
tehát nem láthatták az arcát. – Csak az alkalmas helyet kerestem.
Legközelebb…..
Újra felkattintotta kését, s belevágta egy fatörzsbe.
Legközelebb már nem ismer könyörületet. Vadul szétnézett maga
körül: van-e, aki ellent mer mondani? Aztán újra kijutottak a
napfényre, s most egy ideig azzal voltak elfoglalva, hogy gyümölcsöt
szedtek, buzgón eszegették; közben elérték a nyiladékot, s mentek
tovább a móló és a rajta összegyűlt nép fele.
