Röfi szerencsétlen ábrázattal tekintett fel a halványan
virradó fövényről a sötét hegyre.
– Bizonyos vagy benne?….. Egészen bizonyos?
– Most már tizedszer ismétlem el neked – mondta Ralph –,
hogy a saját szemünkkel láttuk.
– Mit gondolsz, itt lent biztonságban vagyunk?
– Honnét a csudából tudhatnám?
Ralph elfordult, és néhány lépést tett a parton. Jack a földön
térdelt, és mutatóujjával egy kör alakú mintát rajzolt a homokba. Röfi
hangja suttogva ért el hozzájuk.
– Tényleg bizonyos vagy benne?
– Nézd meg magad – mondta Jack megvetően –, akkor talán
megszabadulunk tőled.
– Attól ne félj!
– Foga van az állatnak – mondta Ralph –, s nagy fekete
szeme.
Hevesen megrázkódott. Röfi levette szeméről az egy
lencséjét, s megtisztogatta.
– Most mihez kezdünk?
Ralph a móló felé fordult. A fák között fehér folt csillogott: a
kagyló. Épp fölötte fog felkelni a nap. Ralph hátravetette tincsét.
– Nem tudom.
Eszébe jutott rémült menekülésük a hegyoldalon.
– Hát én becsületesen megmondom – folytatta –, hogy
ekkora állattal nem bírunk szembeszállni. Az lehet, hogy beszélünk
meg fogadkozunk, de egy tigrist mégsem támadnánk meg. Elbújnánk
előle….. még Jack is.
Jack még mindig a homokra bámult.
– Hát a vadászaim?
Simon lábujj hegyen kilopakodott a kunyhók árnyékai közül.
Ralph nem figyelt Jack kérdésére. A tenger fölött világosodó kis sárga
foltra mutatott.
– Amíg világos van, nagyon bátrak vagyunk. De aztán? S
most az az izé ott gubbaszt a tűz mellett, mintha meg akarná
akadályozni, hogy megmentsenek bennünket…..
Észre sem vette, hogy a kezét tördeli. A hangja
megvékonyodott.
– Nem tudunk tüzet gyújtani….. Sakk-mattok vagyunk. Egy
arany pont villant fel a tenger fölött, s az ég egyszerre kivilágosodott.
– Hát a vadászaim?
– Gyerekek….. botokkal felfegyverkezve.
Jack felállt. Az arca kivörösödött, ahogy hátat fordított
nekik, és elment. Röfi feltette a fél szemüvegét, és Ralphra nézett.
– Ezt elrontottad! Megbántottad a vadászait.
– Fogd be a szád!
A váratlanul megszólaltatott kagyló hangja szakította őket
félbe. Mintha szerenádot adna a felkelő napnak, Jack addig fújta,
amíg a kunyhók körül nyüzsögni nem kezdett a nép, a vadászok
felléptek a mólóra, az apróságok pedig, ez volt legújabb szokásuk,
nyöszörögtek és sírva fakadtak. Ralph engedelmesen felkelt, és Röfivel
együtt felkapaszkodott a mólóra.
– Beszélj – mondta keserűen –, beszélj, beszélj….. Elvette
Jacktől a kagylót.
– Ezt a gyűlést….. Jack félbeszakította.
. –….. én hívtam össze.
– Ha nem te hívod, akkor én! Te csak a kagylót fújtad meg.
– Az a fontos.
– Hát akkor vedd el!….. Gyerünk….. beszélj!
Ralph odadobta Jacknek a kagylót, és leült a fatönkre.
– Azért hívtam össze ezt a gyűlést – mondta Jack –, mert
egy csomó megbeszélnivalónk van. Hát legelőször is….. azt tudjátok, hogy láttuk az állatot. Felmásztunk a hegyre. Csak néhány méter
választott el tőle. Az állat felült, és ránk nézett. Nem tudom, hogy mit
keres ott. Azt sem tudom, hogy micsoda…..
– A tengerből jött…..
– A sötétből…..
– Fák közül. .
v
.
– Csönd legyen! – kiáltotta Jack. – Figyeljetek! Az állat ott
fent ül….. akármiféle is, ott ül…..
– Vár valamire…..
– Vadászni akar…..
– Lehet – mondta Jack. Eszébe jutott, hogy régen – de régen
is volt! – milyen rémület fogta el, ha erdőben járt. Igen….. vadászni
akar….. Hallgassatok!….. Arról van szó, hogy mi állítólag nem bírjuk
megölni. Meg arról, hogy Ralph azt mondta, a vadászaim semmit sem
érnek.
– Azt sohasem mondtam!
– Nálam van a kagyló! Ralph azt tartja, hogy gyávák vagytok,
s hogy megfutamodnátok az állat meg a vadkan elől. De még ez nem
minden!
Valamiféle sóhajtás hallatszott a mólón, mintha mindenki
előre tudná, mi következik. És Jack tovább beszélt, kissé reszkető, de
határozott hangját nekifuttatva a nyomasztó csöndnek.
– Egészen olyan, mint Röfi. Ugyanazokat is mondja. Nem
igazi vezér.
Magához szorította a kagylót.
– Ő a gyáva!
Egy pillanatig szünetet tartott, aztán folytatta.
– Fent a hegyen, amikor Roger és én felmásztunk a csúcsra,
ő hátramaradt.
– Én is felmásztam.
– Csak később!
A két fiú arcába lógó hajfüggönyén át egymásra meredt.
– Én is felmásztam – mondta Ralph –, de aztán elfutottam.
Te is csak azt tetted.
– Mered mondani, hogy gyáva vagyok? Jack a vadászok felé
fordult.
– Nem vadászik, sohasem szerzett nekünk húst. Az iskolában
sem volt felügyelő, semmit sem tudunk róla. Csak osztogatja a
parancsokat, és elvárja, hogy az emberek vakon engedelmeskedjenek
neki. S ez a sok beszéd…..
– Miféle sok beszéd? – ordította Ralph. – Ki akart beszélni?
Ki hívta össze ezt a gyűlést?
Jack hátrafordult, arca kivörösödött, leszegte az állat.
Ellenségesen izzó szemmel nézett Ralphra.
– Rendben van – mondta sokat sejtetőn, fenyegetőzve. –
Rendben van!
Egyik kezével mellére szorította a kagylót, s a mutatóujjával
a levegőbe bökött.
– Ki van azon a véleményen, hogy Ralph nem való vezérnek?
Várakozón tekintett szét a körben ülő fiúkra, akik egyszerre
megdermedtek. Halotti csönd lett a pálmák alatt.
– Emelje fel a kezét – mondta Jack keményen –, aki azt
gondolja, hogy Ralph nem való vezérnek.
A csönd, a súlyos, szégyenkező, levegőtlen csönd tovább
tartott. A vér lassanként kihúzódott Jack arcából, majd fájdalmas
hullámmal újra a fejébe szökött. Megnyalta ajkát, s elfordította fejét,
hogy elkerülje azt a szégyenteljes pillanatot, amikor valakinek a
tekintetével találkozhatnék.
– Hányan vannak azon a véleményen…..
Hangja elcsuklott, a kagylót tartó kezei megreszkettek.
Megreszelte a torkát.
– Hát rendben van – mondta nagyon hangosan. Lassan,
gondosan a lába elé fektette a kagylót, a fűbe.
Milyen megalázó volt, hogy mindkét szeméből potyogtak a
könnyek!
– Nem játszom tovább! Veletek nem!
A legtöbb fiú most a földre sütötte szemét, a lába elé nézett.
Jack újra megreszelte torkát.
– Én nem veszek részt többé Ralph bandájában!
Végigjártatta szemét a jobb oldali tönkökön, számba vette a
vadászokat, a kórus egykori tagjait.
– Elmegyek, akár egyedül is. Ha malac kell neki, fogjon
maga! Aki velem akar vadászni, az mind jöhet.
Kilépett a háromszögből, s elindult a fövény felé.
– Jack!
Jack megfordult, és Ralphra nézett. Egy pillanatig tétovázott,
aztán éles, dühös kiáltás szakadt ki torkából:
– Soha!
Leugrott a mólóról, és ügyet sem vetve a szeméből csurgó
könnyekre, végigfutott a parton. Ralph szemmel követte, amíg el nem
nyelte az erdő.
Röfi méltatlankodott.
– Beszélek hozzád, Ralph, s te csak állsz, mintha…..
Ralph szelíden Röfi felé fordította fejét, de átnézett rajta.
– Vissza fog jönni – mondta önmagának. – Ha lemegy a nap,
visszajön. – Meglátta a kagylót Röfi kezében.
– Mi az?
– Hát…..
Röfi végleg lemondott arról, hogy folytassa
szemrehányásait. Újra megtisztogatta szemüvegét, s a tárgyra tért.
– Megvagyunk mi Jack Merridew nélkül is, van rajta kívül
még más ember is itt a szigeten. De most, hogy itt van ez az állat, bár
még alig tudom elhinni, úgyis itt kell maradnunk a móló közelében, s
akkor még kevésbé lesz szükségünk rá meg arra, hogy vadásszon.
Most aztán tényleg megvizsgálhatjuk, hogy mi micsoda.
– Nincs segítség, Röfi! Nincs mit tenni!
Csüggedten, némán ültek egy darabig. Aztán Simon felállt, s
elvette Röfitől a kagylót. A kövér gyerek úgy elcsodálkozott, hogy állva
maradt. Ralph Simonra nézett.
– S te mit akarsz, Simon?
Egy kis fojtott gúnynevetés szaladt körbe, Simon
megrettent.
– Gondolom, azért volna tennivalónk. Valami, amit….. A
gyülekezet láthatatlan ellenállása újra elfojtotta a hangját. Segítséget,
rokonszenvet keresett valahol….. s Röfit választotta. Félig feléje
fordult, a kagylót barna melléhez szorítva.
– Azt gondolom, fel kellene másznunk a hegyre.
A nép hátán végigfutott a hideg. Simon elhallgatott, s
végképp Röfi felé fordult, aki gúnyos értetlenséggel bámult rá.
– Mi haszna volna annak, hogy felmásszunk ahhoz az
állathoz, ha Ralph és a másik kettő nem tudott vele elbánni?
Simon súgva válaszolt.
– Mi egyebet tehetnénk?
Miután ilyenképp befejezte beszédét, átengedte Röfinek a
kagylót. Aztán hátralépett, s a többiektől messzire újra leült.
Röfi most már határozottabban beszélt; ha a helyzet
komolysága megengedi, a gyülekezet talán még valamennyi elégtételt
is kiérzett volna a hangjából.
– Azt mondtam, hogy egy bizonyos illető nélkül is
boldogulhatunk. Most pedig el kell határoznunk, hogy mi a teendő. S
azt hiszem, előre meg tudom mondani, hogy Ralphnak mi lesz a
véleménye. A legfontosabb dolog a szigeten a füst, márpedig tűz
nélkül nincs füst sem.
Ralph türelmetlen mozdulatot tett.
– Ugyan, eriggy, Röfi! Nincs tűzünk. Az az izé….. ott fent ül a
hegytetőn, tehát nekünk lent kell maradnunk.
Röfi felemelte a kagylót, mintha ezzel nagyobb súlyt s
hatalmat akarna adni a szavának.
– A hegyen nem gyújthatunk tüzet, igaz – mondta. De miért
ne gyújthatnánk itt lent? Azokon a sziklákon ott jó kis tüzet lehetne
rakni, sőt még a homokon is. Az is ugyanúgy füstölne.
– Az igaz!
– Füst!
– A fürdőmedence mellett!
A fiúk összevissza fecsegtek. Csak Röfiben lehetett annyi
szellemi bátorság, hogy a tűz leköltöztetését javasolja a hegyről.
– Helyes, akkor itt lent fogunk tüzet gyújtani – mondta
Ralph. – Emitt, a fürdőmedence és a móló között. Persze…..
Elhallgatott, homlokát ráncolta, s a körmét rágcsálva,
hosszan elgondolkodott.
– Persze a füst nem lesz olyan mutatós….. nem látszik majd
olyan messzire. De hát nem mehetünk oda…..
A többiek teljes egyetértésben rábólintottak. Persze hogy
nem mehetnek oda…..
– A legjobb, ha most mindjárt megrakjuk.
– A legnagyobb gondolatok mindig egyszerűek. Most végre
volt valami tennivalójuk, hát lelkesen nekifogtak. Röfit Jack
elmenetele óta úgy eltöltötte az öröm, szabadságának boldog tudata,
s oly büszke volt arra, hogy a közösség hasznára lehetett, hogy még
maga is segített fát hordani. Csak a legközelebb kézbe eső fát
szállította, egy kidőlt pálmát a mólón, amelyre a gyülekezetnek nem
volt szüksége; de a többiek annyira tisztelték a háromszög szentélyét,
hogy még ahhoz sem mertek hozzányúlni, ami nyilvánvalóan
fölösleges volt. Aztán az ikreknek eszébe jutott, milyen vigasztaló lesz
éjszaka a közvetlen közelben égő tűz, s erre a felfedezésre az
apróságok közül néhányan tapsolni és táncolni kezdtek.
A fa itt nem volt olyan száraz, mint az, amelyet fent a
hegyen használtak. Nagy része nedvesen rohadozott, rengeteg rovar
nyüzsgött benne, egy-egy rönköt csak nagy körültekintéssel lehetett
felemelni a földről, különben ízzé-porrá mállott volna. Ezenfelül a fiúk
viszolyogtak attól, hogy az erdő mélyébe kerüljenek, s így inkább a
kezük ügyébe eső kidőlt fatörzsekkel bajlódtak, még akkor is, ha
benőtte a gaz. Az erdő pereme és a nyiladék ismerős, meghitt helyek
voltak, bármikor el lehetett érni a kagylót és a kunyhókat, nappali
fényben eléggé barátságos környezet volt. Persze azzal senki sem gondolt, hogy sötétben milyenné válhatik. Mindenki vidáman,
erélyesen dolgozott tehát, bár ahogy múlt az idő, a vidámságba egy
adag hisztéria, az erélyes munkakedvbe egy csipetnyi rémület
lopózott. A móló homokján gúlát építettek levelekből, gallyakból,
ágakból és rönkökből, s Röfi, első ízben, amióta a szigetre értek, maga
vette kezelésbe a szemüvegét, letérdelt, és a gyújtósra irányította a
nagyítóüveg sugarait. S néhány perc elteltével már füstmennyezet
borult a fiúk feje fölé, lábuknál meg egy bokor tűz nőtt a magasba.
Az apróságokon, akik az első katasztrófa óta még csak kevés
tüzet láttak, hirtelen vad izgalom lett úrrá. Táncoltak és énekeltek,
már-már úgy festett az egész, mint egy kiránduló csoport játéka.
Végül Ralph abbahagyta a munkát, s piszkos karjával
letörülve arcáról a verejtéket, felállt.
– Ezután már csak kisebb tüzet fogunk gyújtani – mondta. –
Ez túl nagy ahhoz, hogy ébren tarthassuk.
Röfi kényelmesen leült a homokba, s megtisztogatta
szemüvegét.
– Kísérleteznünk kell majd – mondta. – Meg kell találnunk a
módját, hogy apró tüzet rakjunk, és friss, zöld ágakkal fejlesszünk
füstöt. A levelek között bizonyára van alkalmasabb s kevésbé alkalmas
erre a célra.
Ahogy a tűz lassanként összezsugorodott, az izgalom is
megcsappant. Az apróságok abbahagyták a táncot és az éneklést, és
eltotyogtak a part felé, a gyümölcsfákhoz és a kunyhókba.
Ralph levetette magát a homokba.
– Majd újabb listát kell készítenünk azokról – mondta –, akik
a tüzet fogják őrizni.
– Csak találjunk hozzávaló embert – mondta Röfi. Ralph
körülnézett. Csak most vette észre, hogy milyen kevés nagyfiú van
velük, s egyszeriben megértette, hogy miért kellett olyan keményen
dolgozniuk.
– Hol van Maurice?
Röfi újra megtörülte szemüvegét.
– Azt hiszem….. De nem, egymagában csak nem
merészkedik be az erdőbe.
Ralph hirtelen felugrott, megkerülte a tüzet, s haját
hátrasimítva, megállt Röfi mellett.
– De lista mégis kell. Hát itt vagy te és én meg Samseric
és…..
Nem nézett Röfire, közömbösséget tettetve, félvállról
megkérdezte.
– Hol van Bili és Roger?
Röfi előrehajolt, s egy darab fát tett a tűzre.
– Attól tartok, hogy meglógtak. Attól tartok, hogy ők sem
játszanak tovább.
Ralph leült, s apró lyukakat vájt a homokba. Meglepetten
látta, hogy az egyikben egy vércsöpp ragyog. Közelről megvizsgálta
agyonrágcsált körmeit, s figyelte, mint gyülekezik a kis vércsöpp ott,
ahol foga már az eleven húsba vágott.
Röfi tovább beszélt.
– Láttam őket eloldalogni, amikor a fát gyűjtöttük. Arrafelé
mentek. Ugyanabban az irányban, amerre ő ment.
Ralph abbahagyta körmei vizsgálatát, a magasba nézett. Az
ég, mintegy rokonszenvből a bekövetkezett nagy változások iránt,
maga is elváltozott, helyenként olyan párás volt, hogy a forró levegő
szinte fehérnek tetszett. A nap korongja sötétezüstre sápadt, mintha
közelebb hajolt volna a földhöz, nem is tetszett olyan forrónak, holott
a levegő fülledt volt.
– Amúgy is mindig csak baj volt velük, igaz?
A hang közelebb húzódott hozzá, aggodalom csendült ki
belőle.
– Megleszünk nélkülük is. S most boldogabbak is vagyunk,
igaz?
Ralph felült. Az ikrek megérkeztek, egy nagy rönköt húzva
maguk után, diadalmasan, büszkén vigyorogtak. A parázsra ejtették a
rönköt, a szikrák szétszálltak a magasba.
– Megvagyunk mi a magunk erejéből is, igaz? Sokáig tartott,
amíg a rönk megszáradt, tüzet fogott és vörösen felizzott; Ralph ez idő
alatt mozdulatlanul ült a homokban, s egyszer sem szólalt meg. Azt
sem vette észre, hogy Röfi az ikrekhez lép, összesúg velük, majd
mindhárman elindulnak az erdő felé.
– Hát itt volnánk!
Összerezzent, magához tért. Röfi s a másik kettő mellette
állt. Meg volt rakva gyümölccsel.
– Arra gondoltam – mondta Röfi –, hogy valamiféle
ünnepséget kellene ülni.
A három fiú leült. Rengeteg gyümölcsöt hoztak, s mind szép
érett volt. Ralphra mosolyogtak, amikor ez belemarkolt a gyümölcsbe,
és enni kezdett.
– Köszönöm – mondta. Aztán újra, ezúttal hálásan és
meglepetve: – Köszönöm.
– Megvagyunk mi magunkban is – mondta Röfi. – Itt a
szigeten csak azok csinálnak bajt, akiknek elment a józan eszük. Majd
rakunk egy szép kis tüzet…..
Ralphnak eszébe jutott, hogy mi bántotta egész idő alatt.
– Hol van Simon?
– Nem tudom.
– Azt hiszed, hogy felmászott a hegyre?
Röfi hangosan elnevette magát, s újabb gyümölcsért nyúlt.
– Lehet. – Lenyelte, ami a szájában volt. – Amilyen bolond!
Simon áthaladt azon a területen, ahol a gyümölcsfák nőttek,
de az apróságok ezúttal túlságosan el voltak foglalva a tűzrakással,
hogysem üldözőbe vették volna. Utat tört magának a kúszónövények
között, amíg el nem érte azt a nagy indafonadékot, amely a kis tisztást
körülvette. Átmászott alatta. A levélmennyezeten túl zuhogott a
napfény, a középen a pillangók végeérhetetlen táncukat járták.
Letérdelt, a nap nyilai most őt is elérték. Máskor a levegő itt rezgett a
hőségtől, most fenyegetőn izzott. Hosszú, durva haja alól patakokban
folyt a verejték. Nyugtalanul fészkelődött, de nem volt mód rá, hogy kikerülje a napot. Szomjas volt, egyre szomjasabb. Ülve maradt.
Jó messzire innét, a parton, Jack egy kis csoport fiú előtt
állt. Sugárzón boldognak látszott.
– Vadászat!
Még egyszer jól szemügyre vette, lemérte őket.
Mindegyiknek fején egy fekete sapka maradványai sötétlettek; időtlen
idők előtt azt viselték, két egyenletes sorban állva előtte, hangjuk az
angyalok kórusára hasonlított.
– Vadászni fogunk. Én leszek a vezér. Bólintottak. Túljutott a
válságon.
– Ami pedig az állatot illeti….. Fészkelődtek, az erdő felé
tekingettek.
– A következő a véleményem: nem törődünk vele. Feléjük
bólintott.
– Elfelejtjük, hogy van.
– Helyes!
– Ügy van!
– Nem törődünk vele!
Lehet, hogy lelkesedésük meghökkentette Jacket, de nem
mutatta.
– S még valami. Itt lent nem lesz annyi rossz álmunk. Ez már
majdnem a szigetnek a vége.
Gyötrelmes egyéni életük mélyéből szenvedélyesen
helyeseltek.
– Figyeljetek ide! Később esetleg elmegyünk a sziklavárba.
Egyelőre azonban azon vagyok, hogy a nagyok közül minél többet
elhozzak onnét, a kagyló meg a többi szamárság mellől. Megölünk egy
malacot, és nagy ünnepséget rendezünk. – Szünetet tartott, aztán
halkabban folytatta. Ami pedig az állatot illeti: ha majd leöltük a
malacot, a zsákmányból neki is juttatunk valamit. Lehet, hogy akkor
békén fog hagyni. Hirtelen felugrott.
– Most pedig az erdőbe megyünk és vadászunk. Megfordult,
eliramodott, egy pillanat múlva a többiek is engedelmesen követték.
Szétszéledtek az erdőben, idegesek voltak. Jack szinte
azonnal talált feltúrt, széthányt gyökereket, a malacok hátrahagyott
nyomait, s rövidesen friss csapásra is bukkant. Csöndre utasította a
többieket, s egymaga követte a nyomot. Boldog volt. Az erdő nedves
sötétsége oly meghitten tapadt rá, mint egykor a ruhája. Egy lejtőn
mászott alá, a tenger felé, sziklák és szétszórtan álldogáló fák között.
A malacok, dagadt zsírcsomók, a fák alatt feküdtek, érzékien
élvezve az árnyékot. Szél nem fújt, gyanútlanok voltak, s Jacket a
hosszú gyakorlat megtanította arra, hogy oly nesztelenül kússzék,
mint az árnyék. Visszatért elrejtőzött vadászaihoz, utasításokat adott.
Most valamennyien elindultak, lépésről lépésre, a csöndben és
hőségben ömlött róluk az izzadság. A fák alatt lustán meglebbent egy
fül. A többiektől kissé távolabb, boldog anyai nyugalomban egy koca
feküdt. Fekete és rózsaszínű volt a bőre, hasának nagy hólyagját egy
sor újszülött malac szegélyezte; békésen aludtak vagy a földet túrták,
és visongtak.
Tizenöt méternyire Jack megállt, s karját kinyújtva, a koca
felé mutatott. Vizsgálódva körülnézett, megbizonyosodni, hogy
megértették-e, s a fiúk feléje bólintottak. A felemelt jobb karok
egyszerre hátralendültek.
– Most!
A malaccsorda felugrott, s a fából faragott lándzsák, tűzben
edzett hegyükkel, tízméternyi távolságból a kiválasztott koca felé
repültek. Az egyik kis malac Roger lándzsájával a húsában, eszelős
visítással a tengerbe ugrott. A koca is nyögött, elvisította magát s
feltápászkodott, két lándzsa fúródott kövér véknyába. A fiúk üvöltve
feléje rohantak, az apró malacok szétfutottak, a koca pedig áttörte a
feléje közeledő sort, s bevette magát az erdőbe.
– Utána!
A csapáson rohantak mögötte, de az erdő oly sötét és sűrű
volt, hogy Jack káromkodva megállította és szétosztotta vadászait a
fák között. Aztán egy darabig csöndben maradt, de oly vadul szedte a
lélegzetet, hogy valósággal megfélemlítette a fiúkat, akik rémülettelvegyes tisztelettel nézegették egymást. Majd egyik ujjával a földre
mutatott.
– Itt…..
Mielőtt a többiek megvizsgálhatták volna a vércsöppet, Jack
már eliramodott, a nyomokat vizslatva, itt-ott megérintve egy-egy
meghajlott ágat. Titokzatos biztonsággal mozgott, a vadászok futva
követték.
Egy búvóhely előtt megállt.
– Itt van!
Körülvették a barlangot, de a koca egy újabb lándzsával az
oldalában megint csak elmenekült. A testében hurcolt husángok
akadályozták futásában, harántvágatú hegyük alighanem rettentően
meggyötörte. Nekivakoskodott egy fának, amely még mélyebbre
nyomta testében az egyik lándzsát, úgyhogy a vadászok most már
könnyen nyomon követhették a piros vércsöppek útját. A párás
délutánban fenyegetőn növekedett a hőség, a vérző állat őrjöngve
botladozott a fák között, mögötte a vadászok, szinte eggyé válva vele
az üldözés és a kiontott vér kéjes izgalmában. Most már oly közel
kerültek hozzá, hogy a saját szemükkel is láthatták, már-már utol is
érték, de a koca utolsó erejével újra eliramodott, ismét megelőzte
őket. Már csak néhány lépésnyire voltak tőle, amikor az állat egy
tisztásra ért ki, amelyen tarka virágok nőttek, pillangók köröztek, a
levegő mozdulatlanul, forrón állt fölöttük.
Itt, a hőségtől elgyengülve, az állat felbukott, s a vadászok
rávetették magukat. Egy ismeretlen világnak ez a szörnyű kirobbanása
valósággal megőrjítette a kocát, visítozott, ide-oda ugrált, a levegő
megtelt lármával, verejtékkel, vérrel és rémülettel. Roger ide-oda
futkosott körülötte, s ahol húsra talált, beledöfött lándzsájával. Jack a
hátán ült, s a késével szurkálta. Roger most alkalmas helyet talált a
lándzsája számára, beleszúrt, s egész súlyával ránehezedett. A lándzsa
fokozatosan egyre mélyebben hatolt a húsba, a rémült visítozás
sikoltásba csapott át. Aztán Jack megtalálta az állat torkát, a meleg
vér telefröcskölte kezét. A koca összerogyott alattuk, a vadászok, betelve, egész súlyukkal rajta feküdtek. A pillangók, saját magukkal
elfoglalva, tovább táncoltak a tisztás közepén.
Végül az öles közvetlen izgalma leülepedett. A fiúk hátrébb
húzódtak, s Jack is felállt, felemelve mind a két kezét.
– Ide nézzetek!
Kuncogott, integetett, a fiúk nevetve nézték vértől bűzös
tenyerét. Jack megfogta Mauricc-t, és a vért az arcába mázolta. Roger
kihúzta lándzsáját az állat testéből, a fiúk csak most vették észre, hogy
mivel volt elfoglalva. Egyetlen mondatba foglalta össze tevékenységét,
bejelentését hangos üvöltés fogadta.
– Egyenest a farába!
– Hallottátok, hogy mit mondott?
– Egyenest a farába!
Ezúttal Róbert és Maurice vette át a két szerepet, s Maurice
oly mulatságosán utánozta a koca igyekezetét, hogy elkerülje a
lándzsát, hogy a fiúk majd megszakadtak a nevetéstől.
De végül ezzel is beteltek. Jack a sziklán ledörzsölte a vért a
kezéről, aztán nekilátott, hogy feldarabolja a tetemet. Felmetszette a
hasát, kidobálta a gőzölgő, színes beleket, csomóba hányta őket a
sziklán. A többiek figyelték. Munka közben is beszélt.
– Levisszük a húst a partra. Visszamegyek a mólóhoz, s
meghívom őket az ünnepségre. Ezzel időt nyerünk.
Roger szólalt meg.
– Főnök…..
– No?
– Hogy fogunk tüzet rakni?
Jack leguggolt, gondterhelten nézegette a disznót.
– Megrohanjuk őket, s hozunk tüzet. Négyen jöttök velem,
te meg Henry, Bili és Maurice. Befestjük magunkat, a közelükbe
lopózunk, s mialatt én elmondom, amit mondani akarok, Roger
megcsap egy égő gallyat. Ezalatt a többiek elszállíthatják a húst oda,
ahol letáboroztunk. Ott rakunk majd tüzet. Azután…..
Szünetet tartott, majd felállt, s a fák alatt elterülő árnyékokat figyelte. Amikor újra megszólalt, lehalkította a hangját.
– De a húsnak egy részét odaadjuk a…..
Újra letérdelt, kése ismét munkának látott. A fiúk
körülállták. Hátrafelé beszélt Rogerhez.
– Hegyezz ki egy karót mind a két végén!
Most felállt, kezében tartva a disznó vértől csöpögő fejét.
– Hol az a karó?
– Itt van.
– Verd be az egyik végét a földbe! Igaz….. itt sziklás a talaj.
Verd be abba a repedésbe ott!
Felemelte a disznófejet, s a lágy torokrészen át belenyomta
a karó hegyes végét, amíg az ki nem jött a tátott szájon. Hátralépett:
szemben vele a disznófej kissé lekonyulva lógott a karón, egy kevés
vér lecsurgott róla a földre.
A fiúk ösztönösen hátrahúzódtak. Nagy csönd volt az
erdőben. Hallgatóztak: az egyetlen hang a legyek zúgása volt a
kidobált belek fölött.
Jack is súgva beszélt.
– Emeljétek fel a disznót!
Maurice és Róbert nyársra tűzte a tetemet, felemelték,
indulásra készen álltak. A csöndben, a megalvadt vér fölött arcuk
hirtelen alattomos kifejezést öltött.
Jack most már hangosan beszélt.
– Ez a fej az állaté! Ajándék!
A csönd elfogadta az ajándékot, a fiúk áhítattal figyeltek. A
fej pedig szembenézett velük, alig észrevehetőn vigyorogva, megtört
szemekkel, fogai között alvadt, fekete vérrel. A csapat hirtelen
eliramodott, amilyen gyorsan csak tudott, valamennyien egyszerre,
keresztül az erdőn, a nyílt part felé.
Simon ott maradt, ahol volt: karcsú, barna szobor a lombok
rejtekében. Még ha behunyta is a szemét, akkor is maga előtt látta,
mint egy emlékképet, a disznófejet félig behunyt szemével, amelyet
elhomályosított a felnőttek életének végtelen cinizmusa. Ezek a szemek arról igyekeztek meggyőzni Simont, hogy mindent
egybevetve, az élet rossz üzlet.
– Tudom!
Azon vette magát észre, hogy hangosan beszél. Gyorsan
kinyitotta a szemét, s újra megpillantotta a fejet, amely örvendve
vigyorgott a furcsa fényben, nem törődve a legyekkel, a félrehányt
belekkel, még azzal a méltatlansággal sem, hogy karóra van tűzve.
Simon félrenézett, ajkait nyaldosta.
Ajándék az állat számára. Hátha érte jön? Simon úgy látta,
hogy a fej egyetért vele. “Fuss el – mondta neki halkan a fej –, eriggy
vissza a többiekhez! Hisz tréfa volt az egész!….. minek törődnél vele!
Nem volt igazad, mindössze erről van szó. Talán a fejfájás tette, talán
elrontottad a gyomrodat. Eriggy vissza, gyermekem” – mondta
csöndesen a fej.
Simon felvetette fejét, érezte nedves haja súlyát, felnézett
az égre. Végre-valahára felhőket látott az égen, nagy, torony alakú
tömegeket, szürke, vajszínű és rézvörös felhőket, amelyek lassan
húztak el a sziget fölött. Ráereszkedtek a földre, gyötrelmes hőséget
sajtoltak föléje, amely percről percre növekedett. Még a pillangók is
elmenekültek a a tisztásról, ahol az állatfej szégyentelenül vigyorgott
és csöpögött. Simon újra lehajtotta fejét, vigyázva arra, hogy a szemét
ki ne nyissa, még a tenyerével is betakarta. A fák alatt nem voltak
árnyékok, gyöngyszürke csönd uralkodott mindenütt, a valóság
határozatlan, csalóka látomássá torzult. A felhalmozott belek fekete
légycsomóvá változtak, amely úgy zümmögött, mint egy fűrész. Egy
idő múlva a legyek megtalálták Simont. Felfrissítették magukat
verejtékében, ittak belőle. Az orrlikaiba bújtak, bakot ugrottak
combjain. Feketék voltak, opálosan zöldek, megszámlálhatatlan
seregekben ereszkedtek rá, szemben Simonnal pedig a Legyek Ura
hangtalanul vigyorgott a karón. Végül is Simon feladta a harcot, s
kinyitotta szemét: újra meglátta a fehér fogakat, a megtört szemeket,
a vért….. s ez az ősrégi felismerés nem engedte el többé tekintetét.
Jobb halántékán egy ér belesajdult az agyvelejébe.
Ralph és Röfi a homokban feküdt, a tűzbe bámult, időnként
lustán egy-egy kavicsot dobált füsttelen közepébe.
– Ez az ág már elégett.
– Hol van Samseric?
– Újabb fáért kell mennünk. Kifogytunk a zöld ágakból.
Ralph sóhajtott, felállt. A mólón, a pálmák alatt, most nem
volt árnyék, csak ez a különös fény, amely mintha mindenünnét
egyszerre sugárzott volna. Magasan fent, a tornyosuló felhők között a
mennydörgés úgy szólt, mint egy ágyúlövés.
– Rövidesen úgy fog esni, mintha dézsából öntenek.
– S mi lesz a tűzzel?
Ralph befutott az erdőbe, nagy halom zöld leveles ággal tért
vissza s a tűzbe vetette őket. Az ágak ropogtak, a levelek
felkunkorodtak, sárga füst szállt a magasba.
Röfi ujjaival egy értelmetlen kis rajzot nyomkodott a
homokba.
– Az a baj, hogy nincs elég emberünk a tűzhöz. Samsericet
egy embernek veszed, mivel mindent együtt csinálnak…..
– Természetesen.
– Nem helyes – mondta Röfi. – Hát nem érted, hogy két
fordulóban kellene dolgozniuk?
Ralph meghányta-vetette a dolgot, s egyetértett Röfivel.
Bosszankodott, hogy milyen kevéssé szokta még meg a felnőtt módra
való gondolkodást, nagyot sóhajtott. A szigeten egyre rosszabb lett az
élet.
Röfi a tűzbe bámult.
– Hamarosan újabb zöld ágakra lesz szükség. Ralph a másik
oldalára fordult.
– Röfi!….. Mihez kezdünk most?
– Nélkülük is boldogulnunk kell – mondta Röfi.
– De a tűzzel mi lesz?
Homlokráncolva bámult a fekete és fehér hamura, melyben
az ágak elemésztetlen csonkjai hevertek. Hogy fogalmazza meg gondjait?
– Félek – mondta.
Látta, hogy Röfi felnéz, sietve folytatta.
– Nem az állattól. Igaz, hogy attól is. De senki sem érti meg,
milyen fontos a tűz. Mintha a fuldoklónak kötelet vetnének a vízbe.
Mintha egy orvos azt mondaná az embernek, hogy szedje be ezt a
gyógyszert, különben meghal….. hát az ember lenyelné, nem igaz?
– Persze hogy lenyelné.
– Hát ezt nem értik meg? Nem bírják felfogni? Hogy a füstjel
nélkül elpusztulunk? Oda nézz!
A hamu fölött egy hullám forró levegő reszketett, de füstnek
nyoma sem volt.
– Egyedül nem bírjuk ébren tartani ezt a tüzet. Ők pedig
nem törődnek vele. Mi több….. – Átható tekintetet vetett Röfi izzadó
arcába.
– Mi több, néha már én sem törődöm vele. S tegyük fel,
hogy én is olyan leszek, mint ők….. s nem törődöm vele! Mi lesz akkor
velünk?
Röfi megilletődött zavarában letette szemüvegét.
– Nem tüdőm, Ralph. Csak azt tudom, hogy ki kell
tartanunk. A felnőttek is azt tennék…..
Ralph már belefogott, könnyíteni akart a lelkén, nem hagyta
abba.
– Röfi, mi a baj velünk? Röfi csodálkozva nézett rá.
– Arra gondolsz, hogy…..
– Nem, nem arra. Ügy értem, mi az oka, hogy most minden
szétesik?
Röfi lassan megtörülgette szemüvegét, eltűnődött. S amikor
megértette, hogy Ralph most már teljesen bizalmába fogadta,
hirtelen elpirult büszkeségében.
– Nem tudom, Ralph – mondta. – Azt hiszem, ő az oka
mindennek.
– Jack?
– Jack.
Mintha valamilyen tabu tapadna magához a névhez is!
Ralph ünnepélyesen bólintott.
– Igen – mondta. – Alighanem így van.
A szomszédos erdőből hirtelen vad üvöltés robbant ki.
Fehér, vörös és zöldre mázolt arcú, démoni alakok rohantak ki bőgve a
fák közül, az apróságok sikoltozva, rémülten szétrebbentek. Ralph a
szeme sarkából követte az ugyancsak menekülő Röfit. A támadók
közül ketten a tűzhöz rohantak, Ralph már felkészült a védekezésre,
de azok ketten csak néhány parázsló ágat kaptak ki a tűzből, sí máris
tovarobogtak a parton. A másik három csöndesen állt s őt figyelte; s
Ralph megállapította, hogy a legmagasabb közülük, aki a festék s az
egy szál öve alatt teljesen meztelennek látszott, maga Jack. Ismét
lélegzethez jutott.
– Nos? – mondta.
Jack nem figyelt rá, felemelte lándzsáját.
– Ide figyeljetek mindannyian! – kiáltotta. – Én és a
vadászaim a parton ütöttük fel szállásunkat, egy lapos szikla mellett.
Vadászgatunk, ünnepségeket tartunk, szórakozunk. Ha csatlakozni
akartok a törzsemhez, jöjjetek el hozzánk, s nézzetek meg bennünket.
Lehet, hogy befogadlak benneteket, lehet, hogy nem.
Szünetet tartott, körülnézett. Festett maszkja alatt kiveszett
belőle minden szemérem és önérzet, szemrebbenés nélkül nézett
végig ellenfelein. Ralph úgy térdelt a tűz mellett, mint futóversenyben
a vágtázók indulás előtt, arcát félig eltakarta a haj és a korom.
Samseric az erdő szélén egy pálmafa mögül kandikált ki, a
fürdőmedence mellett egy apróság bíborvörös, ráncos arccal
üvöltözött, Röfi a mólón állt, görcsösen szorongatva a kagylót.
– Ma este ünnepséget rendezünk. Leöltünk egy disznót,
húst szereztünk. Eljöhettek hozzánk, és ehettek velünk.
Odafönt, a felhők szakadékaiban újabb fülsiketítő
mennydörgés csattant. Jack s mellette a két névtelen vadember
megtántorodott ijedtében, felnézett az égre, aztán lassan magához tért. Az apróságok tovább üvöltöztek. Jack szemlátomást várt
valamire. Valamit súgott a többieknek.
– No, csináljátok!
A két névtelen vadember morgott valamit. Jacknek
felcsattant a hangja.
– Gyerünk!
A két vadember egymásra nézett, majd felemelte lándzsáját,
s egyszerre elkiáltotta magát:
– A főnök szólt!
Aztán mindhárman megfordultak, s elügettek.
Ralph felugrott, s az erdőbe bámult, oda, ahol a három alak
eltűnt. Samseric felbukkant mellette. Tiszteletteljes suttogással:
– Azt hiszem, hogy…..
–….. én pedig…..
–….. féltem.
Röfi még mindig a mólón állt, kezében a kagylóval.
– Jack, Maurice és Robert volt – mondta Ralph. – Jól
szórakoznak.
– Már attól tartottam – mondta Röfi –, hogy megint
asztmarohamot kapok.
– Fújd fel az asztmádat!
– Amikor megláttam Jacket, bizonyosra vettem, hogy a
kagylóért jött. Nem is értem, miért gondoltam.
A kis csoport szeretetteljes tisztelettel nézegette a fehér
kagylót. Röfi Ralph kezébe nyomta, s az apróságok, megpillantva az
ismerős jelképet, elindultak feléje.
– Nem itt!
Ralph a móló felé fordult, érezte, szükség van a szertartásra.
Kezében a kagylóval elsőnek ért fel a pálmákhoz, mögötte Röfi lépdelt
komoran s méltóságteljesen, utána az ikrek, az apróságok és a
többiek.
– Üljetek le valamennyien! Azért támadtak ránk, hogy tüzet
raboljanak. Ügy látom, jól szórakoznak. De…..
Az agyában azonban hirtelen mintha redőny ereszkedett
volna le, csodálkozva elhallgatott. Valamit még akart mondani, de a
redőny elrekesztette előle.
– De…..
Komolyan figyelték, még egyáltalán nem kételkedtek vezéri
rátermettségében. Ralph kisimította az ostoba hajfürtöket a
homlokából, Röfire nézett.
– De….. Hát persze….. a tűz!….. A tűz! Elnevette magát,
aztán folyékonyán beszélni kezdett.
– A legfontosabb dolog a tűz. Tűz nélkül nem akadhatnak
ránk. Én is szívesen bemázolnám magam, s szeretnék indiánosdit
játszani, de nekünk a tűzre kell vigyáznunk. A tűz a legfontosabb
dolog a szigeten, mert….. mert…..
Újabb szünet állt be. Körülötte a csönd egyszerre megtelt
meghökkent kételyekkel. Röfi segítségére sietett.
– Hogy szabadulhassunk innen!
– Úgy van! Tűz nélkül nem akad ránk senki. Tehát itt kell
maradnunk a tűz mellett, és füstöt kell csinálnunk.
Amikor elhallgatott, senki sem szólalt meg. A sok ragyogó
szónoklat után, amelyet ezen a helyen tartottak, Ralphnak ez a
felszólalása bágyadtnak tetszett, még az apróságokat sem lelkesítette
fel.
Végül is Bili kinyújtotta kezét a kagylóért.
– Ott fent nem rakhatunk tüzet….. mivelhogy ugye ott nem
rakhatunk….. s ezért most több emberre lesz szükség, hogy ébren
tartsuk. Menjünk el erre az ünnepségre, s mondjuk meg, hogy mi
magunk nem bírjuk ellátni a munkát. Egyébként a vadászat s a többi
dolog….. mármint vadembert játszani….. az jó szórakozás lehet.
Samseric vette át a kagylót.
– Jó szórakozás lehet, ahogy Bili mondja….. s minthogy
meghívtak bennünket…..
–….. az ünnepségre…..
–….. a húsevéshez…..
–….. ropogós húshoz…..
–….. rám férne egy kis hús….. Ralph felemelte kezét.
– Miért ne keríthetnénk mi magunk is húst magunknak?
Az ikrek egymásra néztek. Bili felelt.
– Nem akarunk a dzsungelbe menni. Ralph elfintorodott.
– Ö pedig….. tudjátok, ki….. ő megy!
– Ö vadász. Azok valamennyien vadászok. Az nagy
különbség.
Egy ideig mindenki hallgatott, aztán Röfi halkan megszólalt.
– Hús! – mondta a homoknak.
Az apróságok csöndesen ültek, húsra gondoltak, s a nyál
összefutott a szájukban. Odafent az ég szakadékai újra megdördültek,
a száraz pálmalevelek hangosan zörögtek a hirtelen támadt forró
szélben.
– Ostoba kisfiú vagy – mondta a Legyek Ura –, tudatlan,
ostoba kis fiúcska.
Simon megmozgatta dagadt nyelvét szájában, de nem felelt.
– Nem értesz velem egyet? – kérdezte a Legyek Ura. Igaz,
hogy ostoba kisfiú vagy?
Simon ezúttal ugyanolyan néma hangon felelt.
– Hát akkor jobban tennéd – mondta a Legyek Ura –, ha
gyorsan elfutnál innét, s együtt játszanál a többiekkel. Azt hiszik rólad,
hogy bolond vagy. Pedig ugye nem akarod, hogy Ralph azt higgye
rólad, hogy bolond vagy? Szereted Ralphot, ugye? Meg Röfit és Jacket
is szereted?
Simon feje kissé hátrahajolt, felfelé nézett. Tekintete nem
bírt elszakadni a Legyek Urától, amely ott lógott fölötte a levegőben.
– Mi keresnivalód van itt egyes-egyedül? Nem félsz tőlem?
Simon megrázkódott.
– Nincs itt senki, aki segíthetne rajtad. Csak én. S én vagyok
az Állat.
Simon szája dolgozni kezdett, érthető szavakat ejtett ki.
– Disznófej egy karón.
– Furcsa dolog elképzelni, hogy az Állat olyasvalami volt,
amire vadászni lehetett, s meg lehetett ölni – mondta a fej. Néhány
pillanatig az erdő s a többi titkos zug visszhangzott nevetésének
gúnyos paródiájától. – De te tudtad, ugye? Tudtad, hogy én belőled
vagyok, egy részed vagyok? A legbensődből való. Én vagyok-e az oka,
hogy minden felborul? S hogy minden olyan, amilyen?
Újra felhangzott a nevetés.
– Hát gyerünk, fiacskám! – mondta a Legyek Ura. Eriggy
vissza a többiekhez, s felejtsük el az egészet!
Simonnak kóválygott a feje. A szeme félig be volt hunyva,
mintha utánozni akarná a karón lógó szemérmetlenséget. Tudta, hogy
megint eljött a roham ideje. A Legyek Ura dagadozni kezdett, mint egy
léggömb.
– Nevetséges! Jól tudod, hogy odalent is csak velem fogsz
találkozni….. tehát ne próbálj megszökni!
Simon teste megmerevedett, megfeszült. A Legyek Ura
most úgy beszélt hozzá, mint egy tanító.
– Hát ebből most elég volt. Szegény, félrevezetett
gyermekem, azt hiszed, hogy túljárhatsz az eszemen?
Szünet.
– Övlak, fiam! Kezdek ingerült lenni. Hát nem érted? Itt
nincs szükség rád. Értjük egymást? Szórakozni akarunk ezen a
szigeten. Tehát ne folytasd, szegény, félrevezetett gyermekem,
különben…..
Simon azon vette magát észre, hogy egy nagy tátott szájba
bámul. Sötét volt belül ez a száj, és sötétség áradt belőle.
– Különben – folytatta a Legyek Ura –, különben végzünk
veled. Érted? Jack és Roger és Maurice és Róbert és Bili és Röfi és
Ralph. Végzünk veled. Érted?
A száj elnyelte Simont. Elvesztette eszméletét, hanyatt
vágódott.
