Jack kétrét görnyedt. A rövidtávfutó tartásában haladt előre,
orrát csak néhány hüvelyk választotta el a nedves földtől. A fák törzsei
s az őket körülölelő indák már harminclábnyira a feje fölött elvesztek
a zöld éjszakában, körülötte a szinte áthatolhatatlan cserjés
sötétedett. Alig észrevehető nyomokat követett: egy eltört ágat, egy
kis mélyedést a talajban, amely úgy festett, mintha egy patának a fél
lenyomata volna. Még lejjebb hajolt, és a nyomokra meredt, mint aki
beszédre akarja bírni őket. Aztán négykézlábra ereszkedve, a
vadászkutya tartásában néhány méternyire előre kúszott, mit sem
törődve kényszeredett helyzetével. Egy összehurkolódott indaköteg
előtt megállapodott, a görcsről hosszú kacs lógott le. A görcs alsó
része fényesre volt koptatva; a malacok az indaköteg alatt elhaladva,
sörtéikkel simára gyalulták.
Jack arcával néhány hüvelyknyire a nyom fölött, a bozótos
homályát kutatta. Homokszín haja, amely jócskán megnőtt, amióta a
szigetre érkeztek, kissé már kifakult, meztelen hátán, a töméntelen
sötét szeplő között erősen hámlott a napégette bőr. Jobbjában egy
körülbelül öt láb hosszú, hegyes végű rudat tartott, foszlányokra
szakadt nadrágján kívül, melyet öv fogott össze, meztelen volt.
Behunyta szemét, fejét felemelte, és kitágult orrcimpákkal lassan
beszívta a levegőt, szimatot keresve a meleg légáramlatokban. Az
erdő is éppoly csöndes volt, mint ő maga.
Végül is egy hosszú sóhajjal kiengedte a levegőt, s kinyitotta
szemét. A szeme fénylő kék volt, kielégítetlenségében már-már
tébolyodott. Megnyalta száraz ajkait, s ismét fürkészni kezdte maga
körül a titoktartó erdőt. Aztán újra előrelopakodott, hol jobbra, hol
balra keresve az irányt.
Az erdő csöndje még nyomasztóbb volt, mint a hőség, a napnak ebben az órájában még a rovarok se zümmögtek. S a csönd
csak akkor tört meg, amikor Jack egy rikítóan tarka madarat vert fel
ágakból rakott, primitív fészkéből; az állat éles vijjogása, melyre körös-
körül gyors visszhangok feleltek, mintha egyenesen az idők
szakadékából szállt volna fel. A kiáltás hallatára ijedtében Jack is
önkéntelen sziszegéssel beszívta a levegőt; egy perc tartamára
vadászból üldözött, majomszerű lénnyé változott a kúszónövények
sűrű homályában. De aztán a kielégületlenség újra á nyomokra terelte
figyelmét, tovább fürkészte a talajt. Egy vastag fa szürke tönkje
mellett, melyen halvány virágok nyíltak, behunyta szemét, s újra
mélyen beszívta a forró levegőt….. s ezúttal lélegzete akadozni
kezdett, arca egy pillanatra elhalványodott, majd elsötétedett a
vértolulástól. Árnyékként suhant el a fa alatt, és figyelmesen
szemügyre vette lába előtt az összetaposott földet.
Az állati hulladék még meleg volt, kis rakásokban hevert a
felhányt földön. Olajzöld volt, sima, egy kissé még gőzölgött. Jack
felemelte fejét, s a lábnyomokon keresztülfekvő áthatolhatatlan
kúszónövényekre bámult. Aztán felemelte dárdáját és továbbkúszott.
Az indacsomón túl a lábnyomok egy csapáshoz vezettek, amelyet a
malacok már ösvényszerűen kitapostak, földje kemény volt a gyakori
vonulásoktól. Amikor Jack kiegyenesedett, mozgás zaja ütötte meg
fülét. Hátrarántotta jobb karját, s teljes erejével elhajította a dárdát. A
csapás felől paták gyors, kemény csattogása hallatszott, hasonlatos a
kasztanyetta vérpezsdítő, őrjítő hangjához: hús ígérete. Jack kiugrott a
bozótból, s felkapta a dárdát. A paták kopogása elhalt a távolban.
Jack testéről patakokban folyt az izzadság, a barna föld
foltokban tapadt a bőréhez, a vadászatban eltöltött nap minden
viszontagsága rajta hagyta nyomát. Szitkozódva letért a
malaccsapásról. Csakhamar az erdőnek egy ritkább részébe jutott,
ahol a sötét levélmennyezetet hordozó vastag fatörzsek helyett
karcsúbb, szürke törzsű pálmafák lengették tollas koronájukat. A
pálmákon túl már a tenger csillogott, emberi hangok hallatszottak.
Ralph pálmatörzsekből és levelekből összeeszkábált különös tákolmány mellett állt: valami kezdetleges menedékházféle volt,
szemben a lagúnával. Ügy festett, mintha minden pillanatban össze
akarna dőlni. Nem felelt, amikor Jack megszólította:
– Van még ivóvíz?
Ralph feltekintett a kunyhó levélfonatáról. Még most sem
vette észre Jacket, noha a szeme rajta pihent.
– Kérdem, hogy van-e még ivóvíz! Szomjas vagyok. Ralph
elfordította figyelmét a menedékházról, és összerezzenve vette
tudomásul Jack jelenlétét.
– Hé, te vagy az? Ivóvíz? Ott a fa mellett. Azt hiszem, még
hagytak.
Jack felemelt egy kókuszdióhéjat, színültig töltve friss vízzel,
amelyet a fiúk néhány másikkal együtt az árnyékba állítottak. A víz
lefolyt állán, nyakán, mellén. Hangosan zihálva szedte a lélegzetét.
– Hát ez kellett – mondta.
Simon hangja hallatszott a menedékházból.
– Emeld fel egy kissel Ralph a menedékház felé fordult, s
felemelt egy ágat zsindelyszerűen egymásba akaszkodó levelekkel.
A levelek szétváltak, lehulltak a földre. Simon bűnbánó arca
tűnt fel a résben.
– Bocsánat – mondta.
Ralph utálkozva nézegette a romot.
– Sohasem készülünk el vele.
Jack lába elé heveredett. Simon bent maradt a kunyhóban,
kinézett a lyukon. Ralph újra elismételte.
– Napok óta dolgozunk már rajta. S most nézd meg! Két
másik kunyhó már úgy-ahogy állt, bár meglehetősen bizonytalan
lábon. Ez meg teljesen nyomorék volt.
– S minduntalan meglógnak. Emlékszel még a gyűlésre? Ott
mindenki megfogadta, hogy addig nem nyugszik, akármilyen kemény
munkába kerül is, amíg a kunyhók fel nem épülnek.
– Már a vadászcsoport kivételével…..
– Persze, a vadászok kivételével….. Hát ami a kisebbeket illeti, azok…..
Hadonászott, egy szót keresett.
– Reménytelen eset – mondta. – S a nagyobbak sem sokkal
jobbak. Látod ezt? Simon és én egész nap dolgoztunk rajta, de senki
nem segített. Fürödnek, esznek, játszanak…..
Simon óvatosan kidugta fejét a résen.
– Te vagy a vezér. Miért nem szólsz rájuk?
Ralph a hátán feküdt, felnézett a pálmafákra s az égre.
– Gyűlések! – mormolta. – A gyűléseket szeretik.
Mindennap egy gyűlés. Vagy akár kettő is. S fecsegnek. – Fél könyökre
támaszkodott. – Fogadok, ha megfújom a kagylót, abban a percben itt
teremnek. S milyen ünnepélyesen! S valaki majd azt ajánlja, hogy
építsünk lökhajtásos repülőgépet, vagy tengeralattjárót, vagy
televízió-adót. S amikor vége lesz a gyűlésnek, öt percig szorgalmasan
fognak dolgozni, aztán meglépnek vagy vadászni mennek.
Jack elvörösödött.
– Szükségünk van húsra.
– Hát eddig még nem szereztünk. De a kunyhókra is
szükségünk van. Mellesleg, a vadászaid már órákkal ezelőtt
visszajöttek. Azóta fürödnek.
– Én engedtem el őket – mondta Jack. – Én akartam…..
Én…..
Igyekezett kibetűzni magában azt a különös, ellenállhatatlan
indulatot, amely arra késztette, hogy űzőbe vegyen valamit, és
megölje.
– Én ott maradtam. Azt gondoltam, ha magam leszek….. A
téboly újra visszatért szemébe.
– Ölni fogok, azt hittem.
– De nem tetted.
– Azt hittem, fogok.
Ralph hangjában valamilyen rejtett indulat rezgeti.
– De nem tetted – ismételte.
Egy odavetett megjegyzés, amelynek csak az alul rezgő hangsúly adott jelentőséget:
– Gondolom, ahhoz nincs kedved, hogy segíts a
kunyhóépítésnél?
– Húsra van szükségünk…..
– De azt nem szerzel.
Az ellentét most már szavakba öltözött.
– Fogok szerezni. Legközelebb. Szakállt kell faragni erre a
dárdára. Egy malacot már eltaláltunk, de a dárda kiesett belőle. Ha
szakállal lehetne ellátni valahogy…..
– Kunyhókra van szükségünk….. Jack hirtelen dühbe gurult.
– Szemrehányást teszel? – üvöltötte.
– Mindössze annyit mondtam, hogy kutyául megdolgoztunk.
Semmi mást nem mondtam.
Mindketten kivörösödtek, s nem mertek egymás szemébe
nézni. Ralph a hasára gurult, s a fűszálakkal kezdett játszani.
– Ha megint megered az eső – mondta –, mint amikor ide
érkeztünk, akkor szükség lesz a kunyhókra. S más miatt is…..
Szükségünk van a kunyhókra, mert…..
Egy pillanatnyi szünetet tartott. Mindketten elfojtották
dühüket. Ralph most az új, biztonságos téma csapásán haladt.
– Te is észrevetted, mi?
Jack ledobta a dárdát, s leguggolt.
– Mit kellett volna észrevennem?
– Hogy meg vannak ijedve.
A hátára fordult, és Jack piszkos, vad arcába bámult.
– Ez a helyzet – mondta. – Álmodnak. Hallani lehet őket.
Nem ébredtél fel az éjjel?
Jack a fejét rázta.
– Beszélnek és sikítoznak. Mármint a kicsinyek. De még a
többiek közül is….. Mintha…..
– Mintha ez nem volna elsőrangú sziget.
A közbeszólás mindkettejüket meglepte, csodálkozva néztek
Simon komoly arcába.
– Mintha az az állat….. az a kígyó-izé a valóságban is
léteznék. Emlékeztek?
A szégyellni való szó hallatára mind a két fiú megrándult.
Kígyóról mostanában nem beszéltek, nem volt illő beszélni róla.
– Mintha ez nem volna elsőrangú sziget – ismételte Ralph
halkan. – Igazad van.
Jack felült, kinyújtotta lábát.
– Dilisek – mondta.
– Felvágósak. Emlékszel, amikor az első expedícióra
indultunk?
Egymásra mosolyogtak, eszükbe jutott az első nap
diadalmas káprázata.
– Tehát szükségünk van a kunyhókra, hogy legyen…..
– Otthonunk – mondta Jack.
– Ügy van – mondta Ralph.
Jack felhúzta a lábát, a térdét átfogta a két kezével, s
homlokráncolva rendet igyekezett teremteni gondolataiban.
– De azért az erdőben….. Ügy értem, amikor az ember
vadászik….. nem akkor, amikor gyümölcsöt szed, hanem amikor a
saját útját járja…..
Egy pillanatra elhallgatott. Nem tudta, Ralph komolyan
fogja-e venni.
– Mondd tovább!
– Ha az ember vadászik, akkor néha azon veszi magát észre,
mintha…..
Hirtelen elpirult.
– Persze nem komoly….. épp csak egy érzés. Azt érzi az
ember, mintha nem ő vadászna, hanem őt vadásznák….. mintha a
dzsungelben egész idő alatt valami a sarkában járna.
Újra hallgattak: Simon figyelmesen, Ralph hitetlenül és kissé
méltatlankodva. Felült, piszkos kezével megdörzsölte a vállát.
– Hát nem tudom…..
Jack felugrott. Nagyon gyorsan beszélt.
– Az erdőben ezt érzi az ember. Persze nem komoly.
Csakhogy…..
Néhány gyors lépést tett a part felé, aztán visszafordult.
– De hát tudom, hogy ők mit éreznek. Érted?….. Ennyi az
egész.
– Az lenne a legjobb – mondta Ralph –, ha azon volnánk,
hogy mielőbb megmentsenek bennünket.
Jacknek egy pillanatig el kellett tűnődnie, mit is jelent az,
hogy: megmentsék őket.
– Hogy megmentsenek?….. Hát persze! Mindegy, azért
szeretnék előbb megölni egy malacot…..
Felkapta a dárdáját, s belevágta a földbe. Szemében újra
felcsillant a fátyolos, őrült tekintet. Ralph szőke hajsörényén át bíráló
szemmel figyelte.
– Ha a vadászaid nem feledkeznek el a tűzről…..
– Hagyj már békén azzal a tűzzel!
A két fiú lebaktatott a partra, s a víz szélére érve
megfordult, s visszanézett a rózsaszín hegycsúcsra. A füstcsóva
mészfehér vonalat rajzolt az ég megbízható kékségére, magasan
felnyúlt, aztán eloszlott. Ralph a homlokát ráncolta.
– Vajon milyen messziről lehet ezt meglátni?
– Sók mérföldről.
– Nem elég vastag a füst.
A csóva alsó része, mintha tudatában volna annak, hogy
nézik, vajszínűre sötétedett, s egy vastag foltot dobott fel a vékony
oszlopra.
– Zöld ágakat raktak rá – mormolta Ralph. – Csak azt
szeretném tudni….. – Beárnyékolta szemét, és megfordult, hogy
végigkutassa a látóhatárt.
– Megvan!
Jack akkorát kiáltott, hogy Ralph hátraugrott.
– Mi van meg? Hol? Csak nem hajó?
De Jack a meredek lejtőre mutatott, mely a hegyről a sziget sík részeire ereszkedett.
– Hát persze, hogy ott fent fekszenek….. amikor túl nagy a
meleg…..
Ralph megdöbbenve bámult a másik megszállott arcába.
–….. felkapaszkodnak a magasba….. egészen magasra, s ott
leheverednek az árnyékba….. ott pihennek, amíg a hőség tart, mint
odahaza a tehenek…..
– Azt hittem, hajót látsz!
– Meg lehetne közelíteni őket….. kimázolnánk az arcunkat,
hogy ne ismerjenek ránk….. aztán körülfogni őket és…..
Felháborodásában Ralph elvesztette önuralmát.
– Én a füstről beszéltem! Nem akarod, hogy megmentsenek
bennünket? Másról sem tudsz beszélni, csak a malacokról….. folyton
csak a malacokról…..
– De hát húsra van szükségünk!
– Én meg egész nap dolgozom Simonnal, senki sem segít, s
te még csak észre sem veszed a kunyhókat…..
– Én is dolgoztam…..
– De te szereted a munkádat! – kiáltotta Ralph. – Te szeretsz
vadászni! Én azonban…..
A napfényben ragyogó parton állva, maguk is
megdöbbentek érzelmeik vad összecsapásán. Elsőnek Ralph nézett
más irányba, mintha a homokban játszó apróságok kötnék le
figyelmét. A mólón túl, az úszómedence felől a vadászok kurjongatása
hallatszott. A móló végén Röfi feküdt a hasán, s a csillogó vízbe
bámult.
– Nem nagyon segítenek az embernek!
Azt akarta mondani, hogy az emberek sohasem pontosan
olyanok, mint amilyennek elképzeljük őket.
– Simon, az segít. – A kunyhók felé mutatott. – Az legalább
annyit dolgozott, mint én. A többiek kereket oldottak. Csakhogy…..
– Simon mindig kéznél van, ugye?
A két fiú együtt elindult a kunyhók felé.
– Segítek egy kicsit – mormolta Jack –, aztán fürdőm.
– Ne fáradj – mondta Ralph.
De mire elértek a kunyhókhoz, Simon eltűnt. Ralph bedugta
fejét a lyukon, visszahúzta, Jack felé fordult.
– Megpucolt.
– Bizonyára megelégelte, s elment fürödni – mondta Jack.
Ralph a homlokát ráncolta.
– Furcsa gyerek – mondta. – Különös gyerek!
Jack bólintott, nyilván elsősorban az egyetértés kedvéért.
Majd mintha hallgatólagos megállapodást kötöttek volna, a két fiú
hátat fordított a kunyhóknak, és elindult a fürdőmedence felé.
– Aztán pedig – mondta Jack –, ha majd megfürödtem s
ettem valamit, elballagok a hegy másik oldalára, s megnézem, hogy
ott találok-e nyomokat. Jössz velem?
– De hisz mindjárt lenyugszik a nap.
– Lesz még időm.
Egymás mellett baktattak, érzelmeknek és tapasztalatoknak
két külön földrésze, amelyek sohasem találkoznak.
– Ha el tudnék kapni egy malacot!
– Visszamegyek a kunyhóhoz, hátha rendbe tudom tenni.
Zavartan néztek egymásra, tele szeretettel és gyűlölettel. De
a fürdőmedence meleg, sós vize, a kiáltozás, fröcskölés, nevetés
valamennyire mégiscsak össze tudta békíteni őket.
Simonról azt hitték, hogy fürdik, de nem volt a
medencében.
Amikor a két másik fiú lebaktatott a partra, hogy
megtekintse a hegyet, Simon néhány méternyi távolságban követte
őket, aztán hirtelen megállt. Homlokát ráncolva egy kis homokrakást
nézegetett, amelyből valaki szemmel láthatóan egy kis házat
igyekezett építeni. Aztán megfordult, s mint akinek valamilyen
határozott célja van, az erdő felé indult. Alacsony termetű, csontos,
hegyes állú gyerek volt, szeme eleven ragyogásából Ralph tévesen
arra következtetett, hogy csintalan, vidám fickóval van dolga. Fekete hajának egyik vastag fürtje hosszan az arcába lógott, s majdnem
teljesen eltakarta széles homlokát. Egy sort foszlányai tapadtak a
testéhez, egyébként meztelenül járt, mint Jack. Minthogy
máskülönben is sötét bőrű volt, a nap most szinte feketére cserzette,
teste ragyogott a verejtéktől.
A nyiladékon át vette útját, elhaladt a nagy szikla mellett,
amelyet Ralph első reggel megmászott, aztán jobb felé kanyarodott a
fák közé. Egyforma léptekkel rótta az utat a több holdat belepő
gyümölcsfák között, amelyeken könnyű, ha nem is kielégítő táplálékot
szerezhetett még a leglustább kéz is. A fákon egyszerre nőtt a
gyümölcs és a virág, az érettség illatában millió és millió méh
lakmározott. Itt érték utol az apró gyerekek, akik utána vetették
magukat; érthetetlen szavakat kiáltoztak, visítozva a fák felé
lökdösték. Simon a délutáni napfényben szinte fülsiketítő méhdongás
közben leszedte a gyerekek számára elérhetetlen gyümölcsöt a magas
lomb közül, a válogatottan legszebbeket, hátranyújtotta a
végeláthatatlan sor kinyújtott kéz felé. Amikor mindnyájukat
kielégítette, abbahagyta a szedést és körülnézett. A kicsinyek, egy-egy
óriási nyaláb gyümölccsel a karjukon, kifürkészhetetlen tekintettel
visszanéztek rá.
Simon elfordult, s elindult az alig észrevehető, keskeny
ösvényen. A magas dzsungel csakhamar körülfogta. A fatörzseken
valószínűtlen sápadt virágok nőttek fel a fa tetejéig, ahol a sötét
lombozatban sűrű élet zajongott. Itt a levegő is sűrű volt, s a
kúszónövények úgy bocsátották le a magasból indáikat, mint a
zátonyra futott hajó megroggyant vitorlakötélzetét. Simon lábnyoma
megmaradt a puha talajban, a kúszónövények, ha hozzájuk ért, egész
hosszukban megremegtek.
Végül elért egy helyre, ahová több napfény esett. Á
kúszónövények, mivel itt kisebb utat kellett megtenniük a fény felé, a
dzsungelnek ezen a kis tisztásán gyékényszerűen összefonódó
hálóként akaszkodtak a fatörzsekre; a kidudorodó sziklasövény vékony
talajrétegén csak kisebb növények és páfrányok fejlődhettek. Sötéten illatozó bozótos vette körül a helyet, mint egy hőséggel és fénnyel teli
kupát. A tisztás egyik sarkában egy nagy, kidőlt fa támaszkodott a még
talpon álló fáknak, fürge kúszónövény csavarodott rá egészen a
tetejéig, vörösen és sárgán rügyező kacsokkal futva be egész hosszát.
Itt Simon megállt. Hátranézett, ugyanúgy, ahogy Jack tette
volna, s egy gyors pillantással meggyőződött róla, hogy teljesen
egyedül van. Néhány pillanatig tolvaj szerű mozdulatokkal dolgozott.
Mélyen meghajolva, ide-oda kígyózva a nagy fonat alá mászott. A
cserjék és kúszónövények oly közel voltak hozzá, hogy rájuk csörgött a
verejtéke, a burgying azonnal be is csukódott mögötte. A fonat
közepére érve, egy kis kalyibafélében találta magát, amelyet csak
néhány levél függönye választott el a tisztástól. Leguggolt,
szétválasztotta a leveleket és kinézett. Odakint semmi sem mozdult,
csak. két tarka pillangó táncolt egymás körül a forró levegőben.
Lélegzetét visszatartva bíráló füllel figyelt a sziget neszezésére. Az est
lassan közeledett a sziget felé, a fénylő, fantasztikus madarak, a
méhzümmögés, a négyszögletű sziklákon fészkelő, hazatérő sirályok
kiáltozása is mind halkabbra vált. A nyílt óceán hullámtörése a több
mérföldnyi távolságban emelkedő sziklazátonyokon még a vér
zúgásánál is kevésbé hallható aláfestéssel kísérte az est elülő zajait.
Simon visszaeresztette helyére a szétválasztott
levélfüggönyt. A mézszínű napfény sugárnyalábjai mind tompább
szögben érték a földet, átsuhantak a cserjéken, meg-megérintették a
zöld gyertyaszerű bimbókat, a lombsátor felé kúsztak. A fák alatt
egyre jobban sűrűsödött a sötétség. A fény elhaltával a rikító színek is
elhalványodtak, a hőség, az elevenség lecsillapodott. A
gyertyabimbók mocorogtak.
Zöld sziromleveleik kissé visszahúzódtak, s virágjaik fehér
hegye gyöngéden kinyúlt a szabad levegőbe.
Most már a napfény utolsó nyoma is felszállt a tisztásról, s
visszavonult az égről is. Sötétség ömlött a földre, alámerültek benne a
fák és az utak, a táj homályossá, tompává vált, mint a tengerfenék. A
gyertyabimbók szétnyitották széles fehér virágkelyheiket, melyek azonnal csillogni kezdtek az első csillagok permetező fényében. Illatuk
kifröccsent az éjszakába, és birtokba vette a szigetet.
