Farewell, Laverne

Bevezető

Eljön az az idő, amikor tehetetlenné válsz. Amikor nem tudsz egymagad semmit sem tenni. Nincs erőd, még ahhoz sem, hogy egy poharat felemelj. A húsodat téped, és nem érzel fájdalmat. Sikítasz, de senki sem hallja. Könyörögsz, de senki sem figyel rád. Dühöngsz, csapkodsz, sírsz, mindhiába. Senki sem tudja, hogy ki vagy te. Eltűntél, elfeledtek, már nem tudják a nevedet sem.

Meghaltál.

Eltemettek, megsirattak, majd ahogy teltek az évek, azok is elhunytak, akik még tudták ki vagy. Elveszett vagy a sötétségben, ahol egy parányi fényszikra sincs jelen, és nem tudsz innen menekülni. Összenyom a légüresség, fojtogat a magány. A boldogság mára már egy ismeretlen érzelemmé vált.

Az időérzékem feladta a szolgálatot. A percek órák lettek, az órák napok, a napok pedig hetek. Nem volt senki akihez szólhatnék, nem volt senki akinek elmondhatnám, hogy mennyire félek. Úgy éreztem egy gödör mélyén rekedtem, ahol senki sem fog rám találni. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el azóta, hogy meghaltam. Évek, vagy akár évszázadok. Idejét sem tudtam. Üvöltöttem, zokogtam, de senki sem hallotta meg. Rettegtem, és csak Őt akartam a karjaimban tartani. Csitítgatni amikor sír, és vele együtt nevetni, amikor boldog. Más sem hiányzott az életből, csak ő. Látni akartam Őt, a kezemben tartani. Az arcát simogatni, és aprócska testét magamhoz ölelni. Érezni a melegét, és hallani, ahogy lélegzik. Ő volt a mindenem. Az egyetlen éltetőm.

Én voltam a hibás. Én tehettem a haláláról. Én tehettem arról, hogy nem élhette meg a felnőttkort. Nem lehettek gyermekei, és nem tapasztalhatta meg azt a szeretetet, amit egy anya érezhet a gyermekei iránt. Nekem csak Ő volt, akit szerethettem. Nem becsültem meg úgy, ahogy azt tennem kellett volna. Nem figyeltem minden mozdulatát, nem ugrottam mindig, ha sírt. Egy szörny voltam. Egy szörny, akinek az élet egy gyermeket ajándékozott második esélyként. És mit kezdtem ezzel a második eséllyel?

Hagytam a tűzben égni.