Farewell, Laverne

I. Jelek

Sűrű köd volt odakint. Az, aki épp kint sétált, talán az orra hegyéig sem látott el miatta. Komor hangulat uralkodott a környéken. Féltem emiatt az autóban, annak ellenére, hogy száz százalékig bíztam a sofőrben, a férjemben. Szörnyű volt az időjárás a napokban. Egyik pillanatban égettek a napsugarak, a másikban pedig ez a nyálkás, és fullasztó idő váltotta fel.

Nyolc óra autókázás után végre elértünk oda, ahova akartunk. Haza, az új otthon, édes otthonba. Időközben a köd is felszállt a helyről. Amint kiszálltunk az autóból, megcsapta orromat a tiszta levegő illata, amibe szememet becsukva szagoltam bele. Nekidőltem az autónak, s csak gyönyörködtem az előttem álló házban.

Évek óta üresen állt a helyén, hiába újították fel. Csendes környék, kedves szomszédok - állt a hirdetésben. Szerelem volt első látásra. A fehér oszlopos veranda, a fa parkettával és a virágokkal mesebeli volt. A mi mesénk. Az emeleti ablakok mind az utcára néztek, és azokat is virágok díszítették. Mosolyogva néztem végig ismét a házon, és nyugtattam meg magam, hogy ennél tökéletesebb otthont nem is választhattunk volna magunknak.

Felix, Felicityvel a kezében állt meg mellettem, és kezdték el ugyanúgy mustrálni a házat. Egyik kezével átkarolt, s fejét az enyémnek döntötte. Éreztem rajta, hogy megnyugodott, és végre nem aggódik azon, hogy hol fog lakni a családja. Jól tudta, hogy most már nem lesz baj. Átöleltem Őt, majd a kislányunk arcából kisöpörve szőke tincseit, egy csókot leheltem homlokára.

Miután a költöztetők is megérkeztek, kipakoltuk minden holminkat, ami csak volt. Egyelőre minden kevésbé fontos dolog dobozokban állt. A nagyobb bútorok már a helyükön voltak, így az ebédlőben ültünk az asztalnál, és a ház papírjait rendeztük össze, és tettük őket mappákba, hogy meglegyenek, ha esetleg bármi probléma adódna. Felix kávéjának az illata járta át a házat. Már besötétedett odakint, így már csak ketten voltunk fent. Megmosolyogtatott a látvány, ahogy homlokát ráncolva olvassa a jogi papírokat, és próbálja őket megérteni az ő művész agyával.

Felix főállású festő volt. Az a fajta, aki megélt abból, hogy fest, majd eladja a nagyobb és nagyobb kutyáknak. Sosem festett megrendelésre. Akárhányszor ilyet kértek tőle, visszautasította, és egyenesen sértőnek találta, hogy ilyet kérnek tőle. Úgy gondolta, hogy egy festőnek nem szabályozhatja senki sem a kezét, hogy mit fessen, csakis a festő szíve - ami pedig nem festett senkinek rendelésre. Ezzel az eszméjével lopta be magát a legfőbb vásárlóinak és rajongóinak a szívébe. Mindig csak azt volt hajlandó megfesteni, ami úgy érezte méltó rá. Amióta Felicity megszületett számos festményéből vehető ki Ő, vagy éppen Ő és én. Amikor erről kérdezték, hogy miért pont minket fest meg, nemes egyszerűséggel válaszolta azt, hogy: ,,A feleségem és a kislányunk - akire még a gyönyörű kifejezés is sértő -, a múzsáim. Nincs szükségem náluk többre ahhoz, hogy alkossak.''.

Felix sosem túlozott azzal kapcsolatban, hogy mennyire csodálatos Felicity. Hófehér bőrén még egy anyajegy sem volt. Arca, mint egy porcelánbabáé, szemei pedig, mint egy jámbor őzgidáé. És ehhez a tökéletes kinézethet társult egy izgága és mindig vidám természet. Ő volt a mi kis angyalunk. A szemünk fénye. De nem volt minden ennyire tökéletes, mielőtt megszületett. Rettentő sokáig vártunk Rá. Rengeteg orvost felkerestünk, hogy megmondja, hogy mi az, ami kettétöri azt az álmunkat, hogy gyermekünk szülessen. Többféle gyógyszert szedettek be velem, majd egy rutinvizsgálatnál megállapították, hogy végre sikerült az, amire vártunk. Ahogyan az orvos kimondta, hogy ,,Gratulálok..", nem emlékszünk arra, hogy hogyan fejezte be a mondatot. Egymás nyakába borulva zokogtunk, és próbáltuk felfogni, hogy szülők leszünk. Ennél nagyobb öröm nem kellett az életünkbe.