Amuor

A Vérirányító

-Nézd Amine! Apu és én itt ismerkedtünk össze.-Egy hosszú, derékig érő hajú, kék szemű gyönyörű nő mosolygott a kisfiúra. A kezét fogta, és mutogatta a gyönyörű panorámát, amit a kilátó nyújtott, ahol álldogáltak éppen. Fák vették körül őket, bár Amine néhol megpillantott egy-egy táborhelyt is. Megigézte a látvány, és alig bírt betelni vele.

-Mami, itt élnek a sárkányok, amiket legyőztetek?-kérdezi tátott szájjal. Az anyukája édesen felkacag.

-Nem, az olyan sárkányok nem élnek Japánban. Ha majd haza megyünk Brooklynba megmutatom neked!- Egy magas, izmos szőke hajú és napbarnított bőrű férfi csókot nyom felesége orcájára és felemeli kisfiát, Aminét.

-Hős szeretnél lenni? -mosolyog rá és megpöccinti az orrát.

-Igen! Mint Anyu és Apu!-vágja rá szinte azonnal lelkesen.

-Hát, előtted az élet! De hogy már 8 évesen vannak céljaid... Lenyűgöző!-nevet fel. Megborzolja kisfia barna haját, majd még kis nézelődés után az anya átkarolja családját, és pár másodperc múlva már a Tokyoban lévő szállásuk előtt ácsorognak. Az egész 43. emelet az övék volt, egy óriási luxus lakosztályként. Nagynehezen lefürdették és ágyba dugták a felpörgött csemetét, majd a két szülő fáradtan vonult be a gyerekszobától nem messze lévő háló helyiségbe.

Amine, mivel egyáltalán nem volt álmos, síri csendben, lábujj hegyen kisettenkedett az ágyából és résnyire nyitva szülei ajtaját, hallgatózott.

-...Ha tudnák, hogy mi vagyunk a szülei, bárhova felvennék! Nagyobb hős lehetne mint mi! -suttogja diadalittasan az apja.

-Még az ereje sem jött elő, nem tudhatjuk...-mentegetőzik aggóva anyukája

-Liz, gondolj bele! Ha örökölné mindkettőnk képességét... A te teleportod és az én kötél kezeim...-szimulálás képpen, a jobb karja egy vastag kötéllé változott, és mint egy ostor, lendített rajta egyet.

-...Akkor igen, erősebb lenne. De nekem is sokáig tartott megtanulnom, és mi is csak duóban dolgozunk, mert tudjuk hogy veszélyes egyedül...-egyre jobban kapkodja a levegőt és hadar. Ekkor Amine döbbenten nyit be hozzájuk.

-Anyu nem akarja hogy hős legyek...?-mered maga elé szomorúan. Liz a sírás határában van.

-Dehogy picim, nem erről van szó...-átöleli és visszateleportál a kiságyas szobácskába. Letette és mégegyszer jó-éjt-puszit adott,de a kis Amine ekkor már tényleg elaludt...

Pár órával később egy kislány őrült nevetése zengette a lakosztályt. Amine, mintha csak egy rémálomból kelt volna, hirtelen kipattant a szeme és felült az ágyában. Félt. Gyorsan rohant a szülei szobájába, de ahogy beért, hirtelen nem tudta felfogni a látottakat; apja karjait levágták, valószínűleg akkor, amikor az éppen kötél volt. A hasa egy jól irányzott vágással volt felmetszve, és még a torkát elvágták, holtan nedvesítette a padlószőnyeget, a még mindig folyó vérével.

Az ágyon egy szőke, hosszú hajú lányka egy recés végű kést betegesen szorított magához, közben gyermek dalocskát énekelt japánul. Amine szinte azóta tanulta ezt a nyelvet, amióta a szülei beszélni tanították. Így legalább annyira tudott japánul, mint angolul. A lány egy rántással elvágta Amine szeme előtt az anyja torkát, és élvezte, ahogy spriccel a vére. Édesen nevetett.

-Anyu? -szólongatta egyre kétségbeesettebben Amine. De semmi válasz. Csak nézte az üveges szemű, semmibe tekintő anyját. De valamiért sírni nem tudott. A szőke felé fordult, és félrefordította a fejét.

-Te vagy Amine, ugye? Már rég meg akartalak ismerni! Helyesebb vagy, mint hittem -őrülten felnevet. Sárgás szemei voltak, és a szemfogai különösen hegyesek voltak.