Fehér Sárkány {SZÜNET}

A Megismerhetetlen

Denerad városa nem volt éppen csendes az este folyamán, sőt, mintha csak hangosodott volna. Az északi helységben általában buzgott az élet ilyenkor, hiszen a megfáradt munkások nekiálltak „kipihenni" napi fáradalmaikat. Ez rendszerint ivászatot és hangos dorbézolást jelentett a városközpontként funkcionáló fogadóban, ahogy az minden tisztességes helyen lenni szokott. De a mai este nem a kocsmában mulatozó lakosok vigadásától volt különösen hangos. Ugyanis a mai estén valami sokkalta különlegesebb eseményre került sor.

Yvlon volt az ünnep neve, amely során a deneradi tündértörzs sámánjai ősi történeteket mesélnek az egész éjszakán át égő máglya előtt. A fiatal leányok körbetáncolják a tüzet, ezzel vonzzák be maguknak a jó szerencsét és a jó férjet. Ha mázlijuk van, felvillannak a sarki fények, amelyek egy sikeres esztendőt jövendölnek, és valami különleges eljövetelét. Ezen a vidéken ugyanis az aurora ritkaságnak számított, és a Nagykristály szellemének megnyilatkozásaként tartották számon az ősi babona szerint. A deneradi Yvlon egész Eldaryában ismert volt, sokan utaztak a hólepte, fagyos vidékre, hogy megcsodálhassák a fényeket. Ennél északabbra, ahol az aurora gyakoribb és erősebb volt, nem nagyon merészkedett senki. A Határhegység lezárta a világot az utazók elől, fekete sziklái megálljt parancsoltak akárkinek, aki közéjük merészkedett, a visszatérési arány pedig a bátor vállalkozók körében meglehetősen alacsony volt.

Tehát Denerad városa volt a legészakibb hely, ahol ezt a rendkívüli ritkaságnak számító sarki-fényt megcsodálhatták Eldarya tündérei Yvlon éjjelén.
Mint minden évben, most is lobogott a máglya, a vastag szőrmebundákba öltözött, szarvasagancsokat viselő három sámán hatalmas beleéléssel mesélte őseik történeteit. A lángok mintha követték volna szavaikat, úgy lobbantak fel vagy csitultak el, mintegy ráerősítve a vének reszelős prozódiájára. A narancsos villogás betöltötte a főteret, még a szűk mellékutcákba is jutott fényéből, kellemes meleggel árasztotta el a környéket. Még akik nem szoktak ehhez az éghajlathoz, azok sem fáztak igazán, nem csak a bazárokban vásárolt északi öltözeteknek köszönhetően – amelyek egyébként ilyenkor meglehetősen kelendőek voltak. Az ünnep másik nagy szerepe az üzlet fellendítése is volt, hiszen mi sem jobb ilyenkor, mint csecsebecséket árulni a lelkes turistáknak?

–...Tugura törzsfő azt hitte, veszített. De ez nem jelentette azt, hogy feladta a küzdelmet. Népe sokat szenvedett a szörny árnyékában, nem hagyhatta hát, hogy tovább terrorizálja őket! – A sámánok felváltva mesélték a legendát, művészi pontossággal átadva egymásnak a szavakat, mintha előre begyakorolták volna a váltásokat. Varázslat is lehetett a dologban, mert a lángnyelvek olykor formát öltöttek mintegy illusztrálandó az elhangzottakat. – A terv veszni látszott, a jég berepedt a harcosok talpa alatt. A qalupalik sötét formája siklott a vízben, körmeivel a jég alját kocogtatta... BUMM! Az egyik harcost elvitte a vész, ahogy a rém felszínre tört, a többiek alatt is megtörte a talajt. Be akarták keríteni, sarokba szorítani, de itt ő az úr. Ezt hitte. Tugura azonban nem engedhette meg magának, hogy veszítsen. A családjára gondolt, a feleségére, a gyermekeire, azokra is, akiket már elnyelt a mélység... Egyedül akart véget vetni neki, rájött: a szörny túlságosan is ravasz ahhoz, hogy a felállított csapdába sétáljon. A törzsfő rohanni kezdett a jégen, egyre messzebb a parttól, a társai hiába kiáltoztak utána. Qalupalik követte őt a víz alatt, így Tugura tudta, csak egy esélye van. Megállt, és magasra emelte lándzsáját. Akkor sújtott le utolsó csepp erejét is beleadva, amikor qalupalik előtört a jég alól, így sikerült csak a hihetetlenül gyors rémet leszúrnia. Egy pillanatra látta a teremtmény összeaszott arcát, amely egy vénebbnél is vénebb öregasszonyra emlékeztette. Hatalmas, vaskos karmait belemélyesztette a törzsfő testébe, együtt zuhantak a víz alá, felnyársalva egymást. De Tugurában még maradt annyi erő, hogy kiszabadítsa magát a csontos karok közül, és a felszínre ússzon. Harcosai kihúzták ugyan, de az életét már nem menthették meg. Legalább azt tudták, hogy ez a qalupalik elpusztult, egyik leszakadt karmát Tugura testéből húzták ki. Ez a karom lett aztán a klán szent szimbóluma. Tülköt faragtak belőle, és azóta ha egy qalupalik fenyegeti a gyerekek épségét, csak megfújják a tülköt, és az elijeszti a rémet...