Novellák Tőlem, Nektek

~ m . v ~

Újrakezdeni

~•~

Hatalmas tűz volt. A lelátók vaskorlátjjai beleremegtek a gigászi csattanásba, mikor az autó háromszázzal belecsapódott a vakmerő kanyarokkal teletűzdelt pálya szélébe. Csattanás, majd teljes csend. Az idő is megállt, ahogy a szívem is egy pillanatra. Mintha lemerültem volna az óceán tajtékzó hullámai közé, nem bírtam felfogni, mi történt. Majd a nézőtér egyszerre kezdett el mozgolódni, morajlani, s a mellettem ülő ledöbbent férfi erőteljes ordítása rántott vissza a rideg valóságba.

- Ne! Max! Max! Hallasz minket?! - kiabált szinte artikulátlanul a csapatrádióba, miközben a kivetítőkön közvetített élő adást nézte, ami tőlünk háromszáz méterre volt, a lángoló autó, benne a szeretett vőlegényemmel.

Szirénák éles visítása harsant fel a távolban, majd egyre közeledve láthattuk, hogy egy egész mentő- és tűzoltócsapat sietett a hollandom segítségére. Nem veszthettem el. Felugrottam, a székem iszonyatos erővel csattant a garázs padlóján, ami a falak közt visszhangzott, gúnyosan lejátszva nekem újra és újra, egyre halkabban az először még fülsértő hangot.

Egy erős marok szorult a csuklómra, mikor már eleugaszkodtam volna. Christian Horner volt az, aki az előbb ordított a rádióba, tele féltéssel a hangjában a világbajnok esélyes férfi miatt.

- Ne menj, Eve¹! Csak akadályoznád a mentést! - kérlelt tele fájdalommal a szemében, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt, csak a holland vőlegényem állapota.

- Eressz el, Christian! Mellette van a helyem! - rántottam ki a karomat szorításából, majd eszeveszett módon rohantam a még mindig hangoskodó, jajveszékeléstől zengő nézőtér előtt, egészen a mentőcsapatig, ahol egy férfi fogott le, nehogy belerohanjak a dolgok közepébe.

- Hölgyem, kérem nyugodjon le! A férjét azonnal kórházba szállítjuk, a mentőben beülhet mellé, de előbb hadd stabilizáljuk az állapotát. - fogott még mindig le.

A "férje" szóra fájdalmasan rázkódtam össze, majd az eddig visszatartott könnyeket végre valahára szabadjára engedtem. Térdeim fájdalmasan estek össze alattam, mint az eddig látszólagosan felépített életem is.

Még láttam a lángokat, amik felcsaptak az égő autóból, majd a kék, Red Bull ruhás vőlegényem ernyedt testét a hordágyon, majd minden elsötétült.

~•~

Egy kék falú magánkórház hatalmas kórtermében keltem fel, miközben a pulzusom azonnal az egekbe szaladt, mikor eszembe jutottak a versenypályán történtek. A mellettem lévő monoton zajú gépek egyike azonnal csipogni kezdett, megtörve ezzel a műszerek harmónikus zúgását, ahogy érzékelte a szívem heves pulzálását, majd valaki azonnal a remegő kezeimre tette az övét, hogy nyugodjak le. Oldalra fordítottam a fejemet, majd a beesett arcú, fáradt tekintetű Christian Horner nézett vissza rám. Ha ő így néz ki, akkor meg sem merem magam nézni a tükörben.

- Figyelj, Eve... Azt hiszem, valamit el kéne mondanom neked - nem mert a szemembe nézni. Valahogy egy részem, nagyon-nagyon mélyen kezdte sejteni a dolgokat, de valahogy mindenképp el akartam nyomni magamban ezt a gondolatot.

- Mi lenne az? - zavart mosolyomból szinte azonnal leszűrte, hogy ezzel a kijelentésével az addigi gondtalan életemet kártyavárként fogja összedönteni.