- Koncentrálj. Ne húzd fel a vállad! Csak a közepét nézd! Engedd le! Zárd ki a külvilágot!
Kizárnám én ha befogná végre a retkes pofáját... Egyre idegesebben igyekszek eltalálni az átkozott emberalak-sziluettre vágott vaslapot, illetve a tanárom akarata szerint a közepét. Mondjuk sokkal könnyebb lenne ha az idegtől nem remegne a kezemben a pisztoly. Csak nehogy véletlenül megcsússzon a kezem és mellé lőjjek...
Már több mint két órája állok itt és lövöldözöm a szemközti falra felakasztott célpontot. De eddig még egyszer se sikerült eltalálnom a szívét. Behúnytam a szemem és vaktába odalőttem. A homlokát találtam el.
- Csukott szemmel nem lehet lőni - szólt egy rekedt hang mögöttem.
Megmerevedtem. Ez nem a tanárom. Sose fogom megszokni hogy apám úgy közlekedik mint egy macska. Kihúztam magam. Emelt fővrl fogom végig hallgatni a szidást, amiért lány vagyok és amiről mellesleg nem én tehetek. Még pár másodperc és felcsendül a "nézz a szemembe ha hozzád beszélek" parancs. És három, kettő...
- Nézz a szemembe ha hozzád beszélek.
Engedelmesen megfordulok és felemelem a fejem hogy a jó két fejjel magasabb apám szemébe nézzek.
- Azt hittem csak éjjel jössz haza.
A Bázison én vagyok az egyetlen aki életben marad ha köszönés nélkül kezd beszélni a Főnökhöz, (ez a hivatalos megszólítása ugyanis) és ezt a kiváltságomat szeretem is kihasználni. Ha már állandóan szídva vagyok amiért a gyengébbik nemet erősítem legalább valami hasznom legyen belőle. Modt mondhatjátok rám hogy apuci kicsilánya vagyok, de tévedtek. A kiváltság minden nőnemű egyedre érvényes, aki semleges vagy mellettünk áll.
- Tévedtél - közölte egyszerűen - forfulj meg.
Nehezen bírom megállni hogy ne forgassam a szemeim. Az előbb forditott maga felé.
- Csak tudnám minek van tanárod.. - dünnyögi a fülembe de persze mindenki hallja.
Ez íratlan szabály a Bázison, a főnök jelenlétében olyan csendnek kell lennie hogy a lepkefingot is hallani lehessen.
A szemem sarkából látom hogy szerencsétlen tanárom próbál minnél kisebbnek tűnni a fal mellett. Hát igen, apámtól van mit félni. A férfinak esélye se lenne. Magas, vézna, pipaszár lábú és csúnya orrhangon beszél. Rendkívül idegesítő és ha ránézésre kéne ítélnem bármibe lefogadnám hogy még csúzli se volt soha a kezébe nem ám rendes fegyver.
Apám rézsutosan mögém áll, és beállítja a helyes testartásba a karjaim; könyökömet felemeli, vállaimat lenyomja.
- Fontos hogy lélegezz közben. A szemeddel húzz egy egyenest a cső és a célpont között. Fontos hogy stabilan állj. Állj terpeszbe! Ha nem tudsz mozdulatlanul maradni nem fogod eltalálni.
Álltalában mindenki frászt kap apám fagyos, szinte suttogó, mély rekedt hangjától. Még így is hogy a táblát nézem érzékelem a drága tanárom remegését. Én azonban inkább vissza szólok neki.
- És te hogy lősz mozgó kocsibóla akkor?
- Apád harmincöt éve a szakmában van. Megteheti hogy csukott szemmel és mozgó kocsikból lövöldözzön. Te viszont ne pazarold az ólomot.
Bólintok hogy megértettem de elkapja az állam.
- Ne mozogj. Tartsd a szemed a célon.
Minden idegszálammal a feladatra koncentráltam. Apám közelsége mindig megnyugtat. Kiskoromban is, amikor féltem a dörgéstől és a villámtól, elég volt az ölébe ülnöm ahhoz hogy megnyugodjak. Olyankor persze mindig elmondta hogy csak a kislányok félnek a dörgéstől, így erről hamar leszoktam.
Vettem egy mély levegőt, hunyorítva a céra szegeztem a tekintetem majd meghúztam a ravaszt. A szíve közepébe fúródott a golyó. Büszkén fordultam apám felé, aki egy bólintással nyugtázta a sikerem, majd az éppen nyníló ajtó felé fordult. Az egyik besúgója sietett be rajta.
- Főnök! Meghozták!
Apám szó nélkül, határozott néma léptekkel távozott, de az ajtóban még vissza furdult.
- Menj fel a szobádba Ju. Napkeltéig ne gyere le. És Mr. Smith. Ha a lányom mégegyszer csukott szemmel lövöldözik ki van rúgva.
Ajjaj...
