Hegek

1

               Néma sikollyal ébredtem. Rémülten ugrottam ki az ágyamból, a testem verejtékben fürdött. Hova tűntek a lángok? Zaklatottan vizsgáltam át a kezeimet égésnyomokat keresve, de a bőröm épp volt. Ezek szerint álmodtam. Annyira életszerűnek tűnt, meg mertem volna esküdni, hogy lángok martalékává váltam. Mégis az egészben az volt a legijesztőbb, hogy öt év elteltével ez volt a legelső álmom, legalábbis ami ilyen mély nyomot hagyott bennem. A szívem vadul dobogott, úrrá lett rajtam a szokásos pánik, le kellett csillapítanom magam, amíg nem késő. Előkotorásztam a kedélyjavító bogyóimat, nem voltam észnél, ezért marékkal tömtem magamba őket. Pár perc elteltével eszméltem fel, hogy gyakorlatilag ezzel a tettemmel az életemnek vetek véget, ezért kirohantam a fürdőszobába és mindet kihánytam. Percekig a vécé kagylót ölelve feküdtem a hideg csempén, próbáltam összeszedni magam. Egy ideje, a pszichiáterem tiltása ellenére abbahagytam a kedélyjavítóim szedését. Igazából sohasem hittem a gyógyszeres kezelésben, mélyről jövő problémákat el lehet tompítani, de legyőzni nem. Az én esetemben a problémák, régóta gyökeret vetettek a lelkembe, a termésük pedig megfertőzték az agyamat. Annak ellenére, hogy nem hittem az orvosságokban, a kezdetekben mindent, amit a kezembe nyomtak, képes voltam beszedni, meginni, esetenként megenni. Néha olyan dolgokat is, amit az utcán szereztem be dílerektől. Olykor jobban voltam tőlük, csodásnak láttam a világot, de a szer múlásával fel akartam vágni az ereimet.

A hálóingemet átitatta a verejtékem, négykézláb kúsztam át a hideg fürdőszoba padlón, egészen a hálószobámig. Rég nem voltam ennyire szétcsúszva, komolyan segítségre volt szükségem. Remegő kezekkel a pszichiáterem számát tárcsáztam. Hajnal volt, az utcán még égtek a lámpák, Bradley mégis a második csörgetés után felvette a hívást. A hangja fáradt és rekedtes volt.

‒ Mi baj van Nora?

‒ Tűz! ‒ közöltem vele zaklatottan.

‒ Hogyan? Tűz van nálad?

‒ Nincs. Álmomban láttam!

‒ Értem. ‒ felelte, miközben elengedett egy hangos ásítást.

Nem volt elég, hogy pánikrohammal küszködtem, de az orvosom érdeklődésének a hiánya fel is dühített.

‒ Nem figyelsz! Álmot láttam! Tűz volt meg minden...

‒ Ne haragudj kedvesem. ‒ vágott közbe. ‒ Beszedted a gyógyszereidet?

Nem mertem bevallani az igazságot, hogy nyugtató teákon kívül nem tömöm magam semmilyen szerrel.

‒ Örülök neki, hogy végre álmodtál.

Hallottam, ahogy mocorgott, valószínűleg kiszállt az ágyából és a papucsában elcsoszogott a fürdőszobáig. Ha nem is így történt, én így képzeltem el.

‒ Viszont az nem tetszik, hogy nem szeded normálisan a gyógyszereidet.

A testem minden porcikájával remegtem. Nem néztem tükörbe, de biztosan úgy festhettem, mint egy elvonóból szabadult drogos. Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén nyílott a csap, vízzel öblítette fel az arcát, és csak után szólt bele a telefonba ismét.

‒ Nora, ott vagy még?

Elsírtam magam, úgy éreztem kudarcot vallottam, hogy az idáig megtett út és a rengeteg munka, amit a gyógyulásomba fektettünk hiába való volt. A nagyanyám szavai ismétlődtek a fejemben „Vesztes vagy! Pont, mint az apád!" Úgy ki szerettem volna önteni a lelkem Bradleynek, de nem ment.

‒ Szükségem van rád. ‒ nyögtem erőtlenül.

‒ Húsz perc és ott vagyok.

Ezzel meg is szakadt a vonal. Az ágy lába mellé kuporogtam, a verejtéktől nedves hajam a szemembe lógott. Semmi másra nem bírtam gondolni, csak a lángokra és az érzésre, hogy elevenen elégek.