Hegek

3

             Reggel a mobiltelefonom beállított csörgésére ébredtem az ágyam mellett. Nem emlékeztem, hogy mikor kerültem a padlóra, de nem is érdekelt. A csontjaim sajogtak a fejem, pedig majd felrobbant. Kótyagosan feltápászkodtam és a fiókomból előkotorásztam a fájdalomcsillapítómat. A fürdőszobámban farkasszemet néztem magammal a tükörben, a szemeim vörösen izzottak. Alig múltam harminc, mégis ötvennek néztem ki. Készülődnöm kellett volna a munkába, de a kimozdulás gondolatától is dührohamot kaptam. Aznap képtelen voltam emberek közé merészkedni. Undor és rettegés töltött el, mégsem hívta fel az orvosomat. Másrészről tudtam, hogy elutazott arra a konferenciára Philadelphiába, amit olyan izgatottan várt. Nem akartam zavarni őt, így amikor felhívott hazudtam az állapotomat illetően. Egész hétvégére bezárkóztam a lakásomba, bevettem pár altatót, hogy aludni tudjak. Hétfőre sikerült annyi bátorságot összeszednem, hogy ablakot nyissak. Azután történt valami. Konkrétan nem tudom megmagyarázni, de mire észbe kaptam útra készen álltam a bejárati ajtóm előtt egy megpakolt spórtáskával a kezemben. Percekig bámultam a kopott barna színű ajtót és közben azt kérdeztem magamtól: Készen állok kilépni a komfort zónámból? Tényleg látni akarom Chole élettelen testét, ahogy leeresztik a földbe? Szembe tudok nézni a múltammal? A családommal? Önmagammal? Szóba kell állnom idegen emberekkel és rég nem látott ismerősök kérdéseire kell majd válaszolnom! Valóban ezt akarom? ‒ Hosszas tanakodás után úgy döntöttem, hogy kilépek az ajtón. Nem mertem hátra tekinteni, tudtam, akkor biztosan megfutamodtam volna. Bepattantam rozsda zöld autómba és útnak eredtem hazafelé. Út közben megálltam tankolni és felhívni a főnökömet, hogy közöljem vele a nagybácsikám halálhírét. Egy hét szabadságot kaptam, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy mindet helyre rakjak a fejemben. Bradleyt is értesítettem, de neki nem bírtam hazudni. Ha bajba kerülnék, valakinek tudnia kell, hogy hól vagyok. A Delaware folyó mellett haladva a zsebemben megcsörrent a mobilom. Bradley hívott, a hangja aggodalommal volt teli.

‒ Jól vagyok. Pár nap és visszatérek, ne aggódj.

‒ Igen is aggódom! Nem egészen erre gondoltam, amikor azt tanácsoltam, hogy menj haza. Mégis csak a volt férjed temetésére mész!

‒ El akarom kísérni őt az utolsó útján és elmondani neki, hogy mennyire sajnálom.

‒ Képesnek érzed magad rá?

‒ Igen. Csak kicsit félek. ‒ vallottam be.

‒ Ez természetes. Kérlek, ígérd meg nekem, hogy ha bármi baj ér azonnal értesítesz.

‒ Ezt most az orvosom vagy a pasim kéri?

‒ Nora. Úgy kérlek, mint a barátod.

‒ Megígérem.

‒ Vigyáz magadra.

‒ Úgy lesz...

Épphogy sikerül elbúcsúznom, a mobiljelem elillant és megszakadt a vonal.

Kerülővel tértem be a városba azért, hogy kicsit körülnézhessek mi változott errefelé. Ugyanazok az érzések kavarogtak bennem, mint amikor itt éltem: nem tartozom ide. A levegő egészen más, mit New Yorkban. A háziállatok bűze keveredett a rodhadó gyümölcsök szagával. A Delaware folyó mentén terülő Milford, New Jersey állam apró települése, 1,233 lélekszámát farmerek és a középosztály teszi ki. Lehangoló ez a szag, főleg azoknak, akik először látogatnak a városba. Amúgy sem turistáknak való település, nincs itt semmi látnivaló. Megpillantottam egy - két ismerős arcot, az öregeket felismertem, de az új generáció már idegen volt a számomra. A belvárosban pár ház friss festést kapott, nyílt egy új barkácsbolt, az aszfalt tömések megsokszorozódtak és a fodrászat tulajdonosa felvásárolta a mellette lévő ingatlant, hogy bővíthesse a szolgáltatásait. Emlékek hada villant fel a szemem előt. Olyan, mintha szellemek átlátszó teste bóklásztak volna az utcákon. Gyerekkori barátok rohangáltak fel s alá, idős emberek, akik talán már köztünk sincsenek, bámulták a boltok kirakatát. Láttam magamat tízévesen, hosszú vörös hajam befonva lógott a hátamon. Édesanyám fagylajtot nyújtott felém, egészséges volt és gyönyörű. Lexiet pillantottam meg babakocsiban, apám tolta, anyám mellette sétált. És ott voltam ismét én tizenhat évesen, szomorúan, cigarettával a kezemben. De aztán jött két fiú, az ifjú Chole és Erik. Chole felkapta a sovány testemet és megpörgetett. Kacagtunk. Oh, milyen jóízűen kacagtunk! Kicsit idősebben, fehér ruhában és virággal a kezemben szaladunk az úton Choleal. Hogy is felejteném el az egybekelésünk napját, amikor megszöktünk a násznép elől? Az utolsó látomásomban egyedül sétáltam, nyolc hónapos terhesen. Egy levélt tartottam a kezemben, amit Chole küldött a seregből. Az állt benne: ,,hamarosan hazatérek kedvesem". Az autóm volánja mögött az orrom alatt mosolyogtam, jó szívvel gondoltam vissza a múltamra. El is feledkeztem arról, hogy az itteni életem nem volt mindig borús. Voltak idők, amikor boldog voltam, csak valamiért elfeledkeztem róla.