Hegek

2

                    Álmok. Milyen furcsa emberi tulajdonság? Állítólag az állatok is álmodnak, de csak mi emberek szeretjük boncolgatni, meg akarjuk fejteni. Nem tudjuk elfogadni azt a tudományos tényt, hogy az álom csupán az agyunkban keresztülfutó érzelmek, adatok és képek összessége. Azért van az, ha lefekvés előtt horrorfilmet nézünk, valószínűleg a darabolós gyilkossal fogunk álmodni. A nagynéném szerint, minden álomnak misztikus jelentése van. Bár ő egy csésze tea elfogyasztása után, a csésze alján ragadt sötét katyvaszban is a jövőt véli látni. Mi emberek magyarázzuk túl az álmainkat, próbálunk értelmet találni olyan dologra, amit képtelenek vagyunk megérteni. De mi van akkor, ha a nagynénémnek igaza van? Mi van, ha a megmagyarázhatatlan dolgok valamiféle belátást engednek misztikusnak tartott dolgokba? Mi van akkor, ha tényleg léteznek a szellemek, a jövőbelátás és a mágia? És ha Bradleynek nincs igaza és nem csak hazavágyom? A félelem, amit az álmomban tapasztaltam nagyon megrémített. Hisz elevenen égtem! Természetes, hogy halálfélelmet éreztem. Mégis van még valami... Nem tudom megmagyarázni, de a rémület mögött volt még valami furcsa bizsergető érzésem is. Főleg ébredés után. Pár percig tartott, de abban a szituációban nem figyeltem rá. Sokat gondolkodtam ezen és eszembe jutott valami. Nem is értem, hogy felejtkezhettem meg róla! Anyám halála előtt pár nappal is álmot láttam, és amikor felébredtem ugyan ez a bizsergés jártát. Ha az érzés pontos helyét kéne meghatároznom, akkor a tarkóm környékére tudnám behatárolni. Olyan, mint amikor nem tudsz róla, de érzed, hogy valaki ott áll a hátad mögött. Az első esett, ami egészen a mai napig eszembe sem jutott az a nagyapámmal történt. Leonard Riverstonet édesanyám előtt két évvel veszítettük el. Akkor is álmodtam, pontosan nem emlékszem, hogy mit, de azt tudom, hogy az öreg szerepelt benne. Egész nap furán éreztem magam, estére pedig hőemelkedésem lett. Korházba kerültem, emlékszem édesanyám az ágyam mellett virrasztott, apám nem volt sehol. Másnap kiderült, hogy a nagypapi meghalt. Két dolog magyarázza a történteket: képes vagyok megérezni az emberek halálát. Olyan ez, mint azok a macskák az öregek otthonába, akik a haldokló ágyára fekszenek. Pár óra múlva az illető az életét leheli ki. A macskák érzik ezt. Köztem és a halált jósoló macskák között annyi különbség van, hogy én csak a hozzám közel állóak halálát érzem meg. A másik lehetőség az, hogy csupán beképzelem az összefüggéseket a halálesetek és a rémálmaim között, ami azt jelenti, hogy ténylegesen elment az eszem és soha, egy percig sem voltam normális. Nem tudom melyik lehetőség lenne jobb.

***

Eltelt pár nap, de azóta nem álmodtam semmit. Minden reggel, úgy ébredtem fel, ahogy az aznap este lefeküdtem. Üresnek és fáradtnak éreztem magam, vártam, hogy történjen valami. Minden nap a mobiltelefonom képernyőjét lestem, hátha keresni fog valaki Milfordból, hogy közölje velem valaki halálát, vagy tűzesetet, balesetet, katasztrófát, gyilkosságot. Tudom, morbid dolog rossz hírekre várni, de éreztem, hogy történni fog valami. Én is hazatelefonálhattam volna, de ahhoz gyáva voltam. Néha nézegetni szoktam a húgom képeit, amit a közösségi oldalakon oszt meg. Olykor rám ír „Hogy vagy?", amire azt válaszolom „Jól". Smiley. Kiss. Ennyivel ki is merül a beszélgetésünk.

Bradley az ígéretéhez híven csökkentette a gyógyszeradagjaimat, ami annyit tesz, hogy ugyanazokat a gyógyszereket szedtem, csak kevesebb dózisban. Nem mondom, hogy nem éreztem a különbséget, úgy szédültem tőle, mint aki becsiccsentett, de ezt a pszichiáteremnek nem árultam el. Attól tartottam, hogy pihenésre utasított volna, ami nála az ágyban fekvést jelentette. Dolgozni akartam, tenni valamit a világért, úgyhogy kissé melankolikusan, de mindennap bejártam a munkahelyemre. Ez egy nagy és régi irodaépület Bronxban. Az iroda főként az idősgondozással, családsegítéssel, szenvedélybetegeken, fogyatékos és mentális problémákkal küszködő személyekkel foglalkozik. És én hogy jövök a képbe? Mit keres egy ilyen irodában egy mentálisan instabil, örökösen fóbiákkal és depresszióval küszködő személy? Úgyhogy rajtam is ők segítettek. Ők szedtek ki a gumiszobából és mutattak be Doktor Bradley Setevensnek. Amikor már munkaképes állapotban voltam egy szociális munkás, Margaret, állást ajánlott annál a szociális segítséget nyújtó irodánál, ahová jómagam is tartoztam. Elfogadtam. Előbb részmunkaidőben dolgoztam, közben továbbképzésekre jártam. Idővel az orvosom engedélyével az iroda főállású asszisztense lettem. Úgyhogy a napjaim nagy részében a bokszomban szoktam ücsörögni, aktákat tologatok, e-maileket küldözgetek, hívásokat fogadok, jóformán senki sem szól hozzám. Titokban mai napig rettegek az emberek közelségétől, de már jól kezelem.