𝙅𝙖𝙢𝙚𝙨 𝘽𝙪𝙘𝙝𝙖𝙣𝙖𝙣 𝘽𝙖𝙧𝙣𝙚𝙨 -ismertebb nevén csak Bucky Barnes- minden tőle telhetőt megtesz, hogy elszakadjon múltjától és új életet kezdhessen legjobb barátja, Steve Rogers elvesztése után. Azonban egy nap rájön, hogy -csakúgy mint St...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Egyenlőtlen. A bal oldal hosszabb, a jobb rövidebb. Ő ennek ellenére egy halvány mosollyal az arcán kémleli magát a karcos, koszos tükör előtt. Barna, egykor vállig érő hosszú haja most kesze-kuszán, rendezetlenül hullik homlokára. Arcán néhány helyen elszórtan apró piros foltok, amik a tíz perccel korábbi borotválkozásnak tudhatók be, állán még mindig ott fehérlik a borotvahab, amit korábban gondosan az arcára kent. Jobb oldalán a füle hegyén egy apró vágás, a seb helyén a pár csepp kiserkent vér már néhány perc alatt meg is alvadt, puha bőrén a vágás körül pedig lassan teljesen eltűnik a pirosság. Kék szemei alatt lila karikák, nem tudni pontosan mikor aludta végig békésen az éjszakát anélkül, hogy rémálmoktól gyötörve felriadt volna az éjszaka kellős közepén. Tekintete a vállaira siklik, aztán egyik kezével lesöpri vizes pólójáról a levágott hajtincseit, amik a cipőjén és a fürdőszoba padlóján és a mosdókagylóban landolnak.
Bucky Barnes hazudna, ha azt mondaná nem gondol a néhány héttel korábban történt eseményekre. A pokolba is, rengeteget gondol rá. Nem telik el olyan nap, hogy ne jutna eszébe minden, ami azután történt, hogy a Bosszúállók legyőzték Thanost.
Öt hosszú év telt el —bár számukra ez nem egészen tűnt annyinak— mióta legutoljára látta gyerekkori barátját, Steve Rogerst, de abban a pillanatban, hogy újra viszontlátta olyan volt, mintha ismét az a fiatal férfi lenne, aki még jóval azelőtt volt, hogy lezuhant a vonatról és a Hydra elfogta. Aztán persze minden egy pillanat alatt megváltozott, amikor Steve búcsút intett eddigi életének és úgy döntött visszatér Peggy Carterhez a múltba.
Barnes egy része persze sejtette, hogy Steve így fog tenni. De hazugság lenne azt mondani, hogy nem reménykedett volna abban, hogy talán most —különösen azok után, amin mindketten keresztülmentek— őt fogja választani, és azt az életet, amit kapott. Egy második esélyt. Hiszen minden történhetett volna máshogy is, nem igaz? A történet véget érhetett volna ennél sokkal fájdalmasabb módon is Steve számára.
De nem... Nem úgy alakultak a dolgok. Mert semmi sem úgy történik, ahogyan kellene történnie. Ha így lenne, akkor Steve Buckyt és Samet választotta volna, akik mindvégig mellette álltak.
Homlokát ráncolva lerúgja koszos cipője orráról saját levágott haját, amikor valaki alig hallhatóan benyit a fürdőszobába. Bucky gondolataiból kizökkenve hirtelen ismét a saját tükörképével találja szembe magát, mire egy lépést hátrál, nem is törődve azzal, hogy akár el is csúszhat a vizes fürdőszobakövön. A tükörben összetalálkozik tekintete az elképedve őt bámuló Sam Wilsonnal, aki erősen az ajtóba kapaszkodva figyeli a tükör előtt ácsorgó Buckyt.
— Mit tettél a hajaddal, Barnes?— szólal meg Sam, megtörve a néhány perce fennálló kínos csendet. Bucky a tarkóját vakarva Wilson felé fordul, aki először szemöldökét ráncolva figyeli Barnes új kinézetét, majd végül halványan elmosolyodik.
— Levágtam— mondja szűkszavúan Bucky, aztán lehajtja fejét és a cipője orrát kezdi el teljes átéléssel tanulmányozni, mintha az a világ legérdekesebb dolga lenne. Ahogy Sam őt figyeli olyan, mintha rajta kapott volna egy kisgyereket, amint rosszban sántikál.— Kellett valami új.. Valami más— magyarázkodik Barnes, amint a tükörben látja, hogy Sam egyre közelebb sétál hozzá.
— Nem olyan rossz— néz Sam Buckyra, aztán mikor meglátja Barnes meglepődött arckifejezését megáll.— Úgy értem ahhoz képest, hogy te csináltad— mondja szemét forgatva és kikapja Bucky kezéből az ollót. Bucky riadtan pillant Samre, aki ismét felvont szemöldökkel kémleli Barnes arckifejezését, próbálva megfejteni milyen gondolatok kavaroghatnak az ex-katona fejében.— Na ne szarakodj Barnes, úgy csinálsz, mintha ki akarnám szúrni a szemedet!— csattan fel Wilson, amint közelebb emeli az ollót Bucky fejéhez, aki néhány másodperc leforgása alatt legalább öt lépéssel eltávolodik tőle.
— Nem lepődnék meg túlzottan, ha mégis azt tennéd— mondja Bucky a fejét rázva.
— Na jól van Barnes, akkor húzd be a nyakad, vagy bánom is én mit csinálsz, de így nem vagyok hajlandó veled mutatkozni az utcán!— morogja Wilson, aztán két ujja közé fogja Bucky egyik hosszabb hajtincsét és azzal a lendülettel le is nyisszantja. Aztán egy másikat is levág, és még egyet és még egyet.
— Ne vágd túl rövidre— motyogja Bucky alig hallhatóan. Sam amint meghallja ezt, abbahagyja Barnes hajának kiigazítását és a tükörből figyeli bosszúsan őt.— Kérlek.— teszi hozzá halkan.
— Ó, igen, köszi Sam, hogy segítesz, igazán kedves vagy!— Sam szinte már nyávogja, amit Bucky csak egy széles mosollyal értékel. Sam egy utolsó vágást végez Bucky haján, aztán megütögeti Barnes vállát.— Kész!
— Köszönöm— mondja Bucky, mire Sam lazán megvonja a vállát, aztán egyedül hagyja Barnest a fürdőszobában.
A kezdeti nehézségektől eltekintve és a korábbi ellenségeskedést leszámítva Sam Wilson mostanra Bucky egyik —ha nem ténylegesen a nagybetűs— legjobb barátja lett. Miután Steve visszavitte a köveket, és visszatért a jelenbe valami megváltozott: mintha már nem az a Steve Rogers lett volna, akit Bucky megannyi évvel ezelőtt ismert meg.
Akárhányszor egy beszélgetés során szóba jött Steve, a következő gondolatok fogalmazódtak meg Buckyban: ❝Ő nem az én Steve-em.❞ mondogatta mindig magának, de sosem mondta ki hangosan, nehogy a világ megtudja mennyire fáj is neki, hogy Steve eldobta őt és a barátságukat magától. ❝Ő valaki más. Bosszúálló. Egy háborús hős. De nem az a Steve Rogers, akit én megismertem.❞
— Na jól van Aranyhaj, igyekezz!— dörömböl Sam az ajtón, Bucky pedig sietősen a lefolyóba tuszkolja levágott haját, aztán mintha mi sem történt volna, most már rövid hajjal, kilép a fürdőszobából.— Na végre..
Bucky szó nélkül elhalad Wilson mellett, aztán bőrkabátját magára kapva várja, hogy Sam is felvegye kabátját és elindulhassanak.
✦
Jules Levinson dédnagyanyja kórterméből kilépve rendezgeti a kezében tornyosuló leleteket és vizsgálati eredményeket, amikor a Buckyval beszélő Sam Wilsonba ütközik. Számos káromkodás fut végig az agyán, de végül csak egy ❝Hé, nézz a lábad elé!❞ csúszik ki a száján, ami éppen elég ahhoz, hogy kizökkentse a két férfit a beszélgetésükből. Sam a földre térdel, aztán a fiatal nőnek adja a papírokat, közben egy pillantást vetve a lapon írtakra.
— Sajnálom, Charlotte— mondja Sam, mire Jules elneveti magát. A két férfi zavarodottan összenéznek, Jules pedig a torkát megköszörülve a kezét nyújtja Wilson felé.
— Jules vagyok— mutatkozik be, majd kezet ráz Sammel.— Charlotte Levinson az én..
— A dédnagyanyád— vág közbe Bucky, Jules pedig először meglepve kapja felé a fejét, aztán csak bólint.— Én.. Szóval én ismertem őt. Mármint még régről— motyogja zavarában Barnes.— Ő itt van?— intézi a kérdést Juleshoz, aki ismét bólint.
— Miért kérded? Úgy értem nem gond, vagy ilyesmi csak.. Nem igazán találkozom mostanság olyanokkal, akik ismernék őt.
— Nem érdekes— vágja rá Bucky, majd a fejét rázva Samre pillant.— Jobb, ha megyünk— mondja, mire Sam homlokát ráncolva kapkodja a nő és Bucky közt a fejét. Végül vállat von, aztán egy kurta mosoly kíséretében elköszön Julestól, aki ezután a kórház büféje felé veszi az irányt, Barnes és Wilson pedig a lift felé.
— Akarom tudni?— szólal meg Sam, amikor becsukódik a lift ajtaja. Bucky megnyomja a földszintet jelző nullás gombot, aztán az emeletek számát mutató kijelzőt kezdi el tanulmányozni.
Amikor elhatározta, hogy elszakad a múltjától, és új életet kezd nem is gondolta volna, hogy az sors összehozza még Charlotte Levinsonnal —pláne nem Jules-szal— akit még a háború előtt látott utoljára. Miért is tervezett bármit is? Hisz semmi sem úgy történik, ahogyan történnie kellene.
