A szívembe fúródott E (Elite fanfiction)

1. rész Padtárs

Tanévkezdés mindig pocsék. Vége a nyárnak, de még mindig hívogatóan jó az idő és minden jobbnak tűnik, mintsem, a padokban ücsörögni.

A Las Encinas falai között még inkább börtönben érzem magam, mint általában. Olyan érzés számomra, mikor az ember börtönben van hosszú évek óta, de azért fokozzák egy magánzárkával. Spanyolország legexkluzívabb, magas szintű iskolájáról beszélek. Tele gazdag, elkényeztetett barommal. Még a mottója is ellenem van; "A holnap vezetői innen jönnek". A kiábrándító ebben, hogy folyton apám hangjával hallom. Egy teljes évnyi szenvedés a magánzárkában, hogy aztán majd egy mély gödörbe folytathassam az életnek se nevezhető gyötrődéseket.

Az iskola dicsősége persze kicsit megbicsaklott. Félig a hírekből félig a pletykákból ismerem a történetet, hogyan veszítette el tragikus módon két diákját a suli, de nem fér a fejembe, miért lepődőt meg a világ, hogy egy gazdag meggyilkolt egy másikat, majd önmagát. Viszont feltehetően annak a Leopoldo öngyilkossága vezetett engem ebben az irgalmatlanul kényelmetlen székbe. Gondolom az iskola hírneve miatt, mintsem, hogy megmentsenek más diákokat, de ettől az évtől kezdődően minden diák köteles megjelenni a kirendelt pszichológusnál. Az ajtón fekete betűkkel virít a neve. Penélopé Chavez Pérez de Juárez Báez. Fiatal kedves nő, de a kérdései rettentően zavarnak. minden diákról készült egy akta, mintha kategorizálható elmebetegek lennénk, ami tetszik, mert a pénz miatt olykor ésszerűtlen döntéseket hoznak az emberek vagy azért, mert nincs, vagy azért mert túl sok is van nekik.

A rólam készült dosszié előtte hever az asztalon, biztosan átnézte mielőtt megérkeztem volna. Szerénységemet ábrázoló fénykép van hozzágemkapcsozva. Halvány bőröm, innen nézve már-már fehérnek látszódik. A tengerkék szemeim jelző lámpaként világítanak. A fekete hajam pedig szög egyenesen omlik vállamig. Fejel lefele is elég gyorsan olvasom a sorokat. A nevem firkálmánynak tűnik, ami sebtében való írásról árulkodik. Amadil Quijote Alba eddig sem volt egy szépen csengő név, de Doña Penélopé tett róla, hogy írásban is szörnyű legyen. A családi állapothoz tömören elvált szülőket jegyzet, a gondviselőhöz apám neve hatalmas betűkkel, túlságosan is balra döntve, Moisés Pedro Qijote. Megáll asz eszem, hogy a rólam szóló iratokon is apámé a dicsfény. A lapalján kusza sorok futnak, feltehetően a tavalyi incidensem szerepelhet dióhéjban.

- Hogy érzed magad Amadil? – most őszintén, ki az,a ki erre kerek perec elmondja a lelkét tépázó nyomorát? Bár megnézném az arcát, ha kimondanám, hogy szarul. Hogy úgy érzem, mintha víz alatt lennék és a fuldoklásomat senki sem veszi észre.

- Remekül. – hangom csilingelve cseng, mint megannyi kis csengettyű. Egy fogat villantó mosollyal igyekszem megerősíteni mondanom.

- Utolsó év, hm.. Várod a végét? – Hmm... Inkább vágnám fel az ereimet és véreznék el.

- Persze. – ismétlem boldogan mosolyogva.

- Édesapáddal jó a kapcsolatod? – kezdek befeszülni. apámmal a kapcsolat, olyan, mint a Yeti. Lehet, hogy létezik, de én nem tudok róla.

- Igen. – vágom rá sebtében homlok ráncolva, hogy hitelesnek tűnjek.

- Miután elváltak a szüleid, te édesapáddal maradtál és még mindig vele élsz? – Válaszolás előtt nyelek egyet. Elméletben igen, de gyakorlatilag másfél hónapja nem jött haza, így igazándiból egyedül élek. Széles mosollyal bólintok.

Pár kérdés eltelte után sikerült kellőképp becsapnom, hogy elengedjen, vagy csak beletörődött, hogy nem megy velem semmire.

A roppant frusztráló kérdések után megkésve csörtetek be az osztályterembe, hol a tanárom szikrákat szór a szemeivel irányomba. A többiek felé pördülök, de azon nyomban megtorpanok. Öt új, de cseppet sem vadidegen arc vizslat engem. Guzmán, Ander az igazgató fia, Rebeca, Samuel és azt hiszem Omarnak hívják az ötödiket, aki Ander mellett ül. Mindenki tudja kik ők, mindenki hallotta a sztorikat. Meglepődésem után megindulok, de ismételten földbe gyökerezik a lábam. Ugyanis középen egy hosszú, göndör, szőke hajú lány mosolyogva kalimpál nekem, hogy üljek mellé. Erszilia-nak hívják, gyermekkori barátnőm... Volt. ugyanis nyáron a pasim Raul megcsalt a legjobb barátnőmmel. Így már se pasim, se legjobb barátnőm, bár az ilyet nem nevezném barátnőnek se. Közönyösen elsétálok mellette és az utolsó szabad helyre ülök a kábítószertől gazdaggá vált Rebeca mellé, aki kicsit se palástolva döbbenetét rám szegezi tekintetét és öntelten elmosolyodik. Erszilia hátracsavarodik, amivel újdonsült padtársam figyelmét felkelti. A szőke fürtjeivel ártatlan hercegnőnek látszik, amihez tökéletesen illik a megjátszót bűnbánóan lebiggyesztett rózsaszín szája, mitől undorodva elkapom fejem.

- Cicaharc? – vigyorogja mellettem - Rebeca vagyok. – rámeredek. Nyitott szájjal rágózik, napszemüvegét orra hegyén egyensúlyozza. A lencsék felett pislog rám, idegesít, hogy pusztán dekorációnak használja.

- Tudom. – mormogom végül és reménykedem, hogy békén hagy a továbbiakban.

- És téged? – a rágójával nagyot pukkaszt a levegőbe.

- Közöd?

Mivel a bal könyökömmel támaszkodni kezdtem és a tenyeremmel eltakartam az arcom, nem láthattam, hogy Rebeca elsőnek elámult, majd szélesen vigyorogni kezdett.

- Ezt nevezem én ritka névnek. – motyogta tréfásan.

Mint már mondtam utálok itt lenni!