Memory Found (Derek)

Az egész mindössze néhány napja kezdődött, amikor is egy este váratlanul úgy érezte, mintha valami meghasadna a mellkasában. Nem tudta, mi lehet az, vagy hogy mi is okozhatja. Sőt, szinte már csodálkozott, hogy más nem is hallotta rajta kívül, hiszen annyira sajgott ott, belül.
De most, ahogy előszedte a mobilján tárolt régi képeket, egyszer csak megmagyarázhatatlan energia cikázott végig a testén. A telefonja fotói pedig mintha önálló életre keltek volna.
Ahogy az utolsó képekhez ért, a benne élő farkas izgatottan felüvöltött, a szeme káprázni kezdett, az ujjai meg elfehéredtek, olyan erővel szorította a mobilt. Ám biztosra vette, hogy nem szabad megszakítania a folyamatot. Igaz, akkor sem bírt volna ellenállni neki, ha tényleg ezt akarja. Nem akarta. Nem hagyhatta...
Hirtelen elvakították az emlékképek. Kaleidoszkópszerűen villantak fel előtte. S mindegyikben ugyanaz az ismeretlen srác szerepelt:
– ahogy vizet fröcsköl rá egy slaggal, amellyel az előbb még a kocsiját mosta;
– amint vezetés közben teljes hangerővel bömbölteti a rádiót, és persze énekel is hozzá (borzasztó hamisan);
– amint Derek farkasként az erdőben ledönti őt a földre, a srác pedig utána alig bír megszabadulni a ruhájára tapadt falevelektől;
– ahogy sietve elkapja a fiút, amikor az leesik a kórház tetejéről;
– ahogy a srác a lacrosse-pályán edz, mert sehogy sem bír elsajátítani egy bizonyos technikát;
– ahogy dühében beleöklözik a falba, ő pedig odasiet hozzá, hogy átkarolja;
– ahogy lassan összesimítják a tenyerüket...

S egyszeriben csak bizton érezte, hogy a fiú sokat jelentett a számára, ám ő valahogy mégis elfelejtette. Nem érti... Pedig sokáig jelen volt az életében. Ráadásul a kapcsolatuk meghitt volt és szilárd. De mintha még mindig csak a felszínét kapargatná...
Még erősebben koncentrált: – A fiú a barátja volt. Nem, a párja! A neve pedig Michislav Stilinski. Nem, Stiles!
Emlékszik is, ahogy Stiles kíváncsian a fénybe hunyorog, ő pedig elé áll, hogy kitakarja a napot. Mire a srác idétlenül elvigyorodik, ahogy a tekintetük találkozik, s olyan közel hajol hozzá, hogy Derek látni véli a szeplőket a járomcsontján, a vérfoltok alatt. Érzi a testének melegét, lázas bőrének hevét, ahogy hozzásimul. Hallani véli a kalapáló szívverését, az ő szíve is dörömböl, a keze pedig a fiú vállára vándorol...
A lelki szemei előtt látni véli, ahogy Stiles a beacon hills-i lakásának kanapéján szunyókál, s nincs más rajta, csak az ő egyik régi, kinyúlt pólója. Olyan békésen aludt... Ő tényleg nem akarta felébreszteni, de mégis sikerült neki, ahogy megmoccant mellette. Ami, valljuk be, nem csoda, hiszen összekulcsolt kézzel aludtak el...
Ahogy az egyre mélyülő szürkületben Stiles egyszer csak beront a régi Hale-ház ajtaján a baseball ütőjével a kezében, és a tekintetével rögtön őt keresi. Majd együtt lapulnak meg a sötétben... Folyton-folyvást bajba keveredett, de a szíve mindig a helyén volt. Mindig.

A telefonja ekkorra réges-rég kiesett Derek kezéből, pedig mostanra már sokkal több fénykép volt benne, mint annak előtte. Ő maga meg erősen zihált, a mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, ám az eddigi szorító fájdalom mintha enyhült volna. Úgy érezte, mintha apránként a benne tátongó lyuk is behegedne, s szépen lassan eltűnne. A feszültség is elpárolgott...
Az emlékei visszatértek, és ekkor történt a legfurcsább dolog az este folyamán: mintha megnyílt volna valami portál a szobája kellős közepén. Mire egy pillanatra akaratlanul is lehunyta a szemét, csupán hogy meggyőződjön róla, nem a képzelete játszik vele. De még a lezárt szemhéján keresztül is látni vélte, ahogy a szikrázó fény egyre csak erősödik. S érezte az arcán az átjárón keresztül felé fújó légáramlatot.
Így hát ismét kinyitotta a szemét, és egyenesen az előtte kavargó örvénybe meredt, aminek a mélyén mintha egy ismerős alak bontakozott volna ki a fényből. Derek úgy vélte, látja őt. Mintha látná Stilest...
Mintha egy elhagyatott pályaudvar körvonalai rajzolódtak volna ki körülötte. Ami persze nem lehet, hiszen Beacon Hillsnek nincs is vasútállomása. S a fiú, a legjobb tudomása szerint, a városban kell, hogy legyen. Vagy mégsem?
– Stiles? – kérdezte meglepetten. Majd, a lélegzetét is visszafojtva, kinyújtotta felé a kezét. Utánanyúlt, Stiles pedig lépett egyet feléje. Mire ő hangos kiáltással ugrott talpra:
– Gyerünk, Stiles, ne állj meg! Már látlak...
De elkésett vele. Ugyanis már nem érhette el: mire befejezhette volna a mondatot, egyszer csak azt vette észre, hogy a srác előrelendül, és egy gyors ugrással eltűnik előle, épp amikor felrobban körülötte a világ. Mintha egy tornádó ragadta volna magával. El tőle, el messzire...

Vége