Wʜɪᴍsɪᴄᴀʟ Nɪɢʜᴛs

1.chapter

Amilla Hill


Nézem ahogy az eső cseppek versenyt folynak az autó ablakán. Kint már korom sötét van, hiszen már hajnali három is elmúlt. Érzem az ázott hajam szagát, ami rátapad a tarkómra. Szégyellem magam. Miért is? Talán mert én voltam, aki hajnali háromkor felhívta az apját, hogy a barátnője lelépett a buliból és most nem tud hazamenni. Apa egyből elindult értem minden szó nélkül. Tudtam, hogy holnap egy hosszú beszélgetés veszi kezdetét, amire még nem álltam készen. Gondolataimban elmerülve néztem apa arcát. Komoran nézett előre, tudtam, hogy nem kellett volna felhívnom hiszen holnap korán kel. De akkor mégis, hogy a fenébe kellett volna haza jutnom? Nem is volt időm tovább gondolkozni mivel a következő pillanatban már az árokban voltunk. Hogy hogy is történt? Még én magam sem emlékszem pontosan arra az estére, csak egy névre, amit, ha akarnék sem tudnék elfelejteni. 


Daniel Kneg. Ez az a név, amit soha nem fogok elfelejteni, hogy is tehetném mikor miatta ment tönkre azon az éjszakán az életem. Miközben a kocsiban ültem éreztem, hogy szédülök és éppen a számon folyt le a vér, így megízlelhettem a szörnyű ízét. Fejemet oldalra fordítottam nagy szenvedések árán és akkor realizáltam a helyzetet, hogy apa fején folyik le a vér és nincs eszméleténél. Abban a pillanatban semmisültem meg. Arcomat ellepték a könnyek majd meghallottam a sziréna hangját és kék-piros világítást. Aztán képszakadás, már csak a kórházban tértem magamhoz.


Fehér falak mindenütt és fertőtlenítő szaga terjengett a levegőben. Én pedig csak feküdtem a plafont bámulva. Senki nem jött be hozzám. Bár nem is csodálkoztam hiszen apának nem volt testvére, a nagyiék is messze laktak tőlünk. Anyáról ne is beszéljünk, ő már a születésem után elhagyta apát. Hallottam ahogy nyikorogva kinyílik az ajtó és megjelent az orvos egy nővérrel a jobbján. Szemüveget viselt és aggódva pillantott rám. Ránéztem és egyből rájöttem mindenre. Arra, ami a múlt hajnalban történt és apa eszméletlenségére. Tudtam. Akkor abban a pillanatban már tudtam mi vár rám. Már nem is aggódva nézett az orvos, hanem inkább szánakozva. De nem csak ő, hanem a mellette lévő nővér is. Nem mondtam semmit, a hátamra feküdtem és visszavezettem vissza a szemem a plafonra és számoltam magamban, hátra megnyugszok. Nem igazán jött össze. A könnyeim eleredtek és szaporán szállingóztak le az arcomon. 


-Őszinte részvétem kisasszony! -mondta az orvos. 


Ránéztem nem lehetett több ötvennél. Nem tudtam mást tenni csak aprót bólintottam. Még mindig csak az ajtó előtt álldogáltak. Miközben rájött, hogy igazából megvizsgálni jött be az ágyam mellé jött és elkezdte olvasni a kórlapomat. Szemembe világítva vizsgálta meg, hogy nem történt e agyrázkódás és elvégezte a többi vizsgálatot is. Mielőtt kilépett volna feltettem neki egy kérdést:


-Hogy hívják? -nem kellett magyaráznom a helyzetet értette mire vagyis kire gondolok.


-Elnézést kisasszony, de nem adhatom ki a nevét. Esetleg a rendőröket kérdezze meg, ők úgyis jönnek hamarosan kikérdezni Önt! -ajánlotta aztán becsukta maga mögött az ajtót.


Én még mindig a gondolataimban voltam elmerülve miközben újból nyílt az ajtó. Visszajött a nővér közölni velem, hogy semmi maradandó károsodás nincs, illetve nincs nyolc napon túl gyógyuló sérülésem sem, de elővigyázatosságból a mai éjszakát még ott kell töltenem. Holnap pedig elhagyhatom a kórházat.


Már vagy két órája fekszem az ágyban és senki nem érkezik hozzám. Fejemet az ablak felé fordítom, arcomat cirógatja a nap és egy ötlettől vezérelve hirtelen felkelek. Felöltöztem és el is indultam a kórház hátsó kertje felé, gondolva kell egy kis friss levegő. Azt viszont nem tudtam, hogy kikbe botlok a folyosón. Egy elegáns nő ült az egyik kórházi széken míg mellette (gondolom) a férje foglalt helyet. Az szemben lévő széken egy velem egykorú lány ült. Hirtelen kinyílott mellettük az ajtó és az orvosom lépett ki egy fiúval az oldalán. A fiú haja fekete volt és göndör. Szeme színe pedig virító zöld volt. Kidolgozott testtel rendelkezett. De abban a pillanatban, hogy feltette a következő kérdést már tudtam, hogy ki ő.


-A lánnyal már közölték? -kérdezte az orvostól.


-Nem adhatok ki semmi információt róla, sajnálom. -mondta egyenesen a szemébe az orvos.


-Kurvára nem az kérdeztem, hogy hol lakik vagy hasonló, hanem azt, hogy tudja e már. -idegesen és ökölbe szorított kézzel mondta az orvosnak.


Felállt a székről a nő, fiához lépett és megfogta a kezét.  A nő arcán aggodalom látszott és látszott, hogy sírt is.


-Fiam kérlek hagyd, menjünk! Hosszú volt ez a nap. -mondta fáradtan anyja. Eközben az apja és (gondolom) a testvére is felálltak a székekből.


-Addig nem megyek innen ameddig erre az egy rohadt kérdésre nem tud válaszolni. -válaszolta megmakacsolva magát.


-Sajnálom de nem tehetem. Engedelmükkel már vár engem a következő páciens. -és már el is indult pontosan a folyosón lévő utolsó szobához.


Tudtam. Akkor abban a percben tudtam, hogy rólam volt szó. Azt is tudtam attól a perctől kezdve, hogy megláttam, hogy gyűlölőm, teljes szívemből.
Már éppen fordultam volna meg amikor is a folyosó végéről az egyik nővér elkiabálta magát:


-Hé, kisasszony, nem mászkálhat! Mars vissza a szobájába! -kiabálta a nővér a folyosó túlsó végéről.


Erre mindenki rám kapta a tekintetét. De én csak egy tekintetre tudtam koncentrálni, aki szemével engem vizslatott. Gyűlölet teljesen bámultam szemeibe majd, amikor már nem bírtam, mert tudtam, hogy mindjárt elsírom magam megfordultam és elindultam a szobám felé.




Daniel Kneg


Hazafelé tartottam a buliról amiközben eszeveszett tempóban csörögni kezdett a telefonom. Nem szándékoztam fel venni ám amikor megláttam a húgom nevét a kijelzőn egyből nyúltam az eszközért. 


-Neked még nem lőtték fel a pizsit?-szóltam bele a telefonba szórakozottan. Ám amikor beleszólt a telefonba és meghallottam síros hangját egyből el szállt a jókedvem. Aztán elkezdett hiper-szuper gyorsan magyarázni, amiből persze semmit nem értettem.


-A fenébe már Laurell, nem értem, amit mondasz! -szóltam bele a készülékbe idegesen.


-Én nem akartam. Tényleg nem akartam. -mondta sírós hangon.


-Figyelj mond el szép lassan, hogy mi történt! -mondtam neki.


-Jöttem haza barátnőmtől mert meggondoltam magam és nem akartam nála aludni.


-És ez hajnali háromkor jut eszedbe? -kérdeztem már tényleg nagyon idegesen.


-Ne szakíts félbe, csak hallgass már meg! -ordította bele a telefonba, így már nem is szóltam közbe.-Megláttam egy őzet és nem tudom mit gondoltam. Hirtelen elrántottam a kormányt, de nem figyeltem a mellettem lévő sávra így belementem egy másik kocsiba ami megcsúszott és az árokba landolt. -mondta már zokogva.


Abban a pillanatban én is leblokkoltam. Nem tudtam mit csináljak, de az viszont igen, hogy meg kell mentenem a testvéremet ettől az egésztől így mondtam neki, hogy mondja meg hol van odamegyek. Olyan gyorsan hajtottam ahogy szerintem életemben még soha. Mikor oda értem egy lányt láttam, aki az út szélén zokog és egy kocsit fejjel lefele az árokban. Odamentem hozzá magamhoz öleltem és elmondtam neki a tervet, hogy mit mondunk, ha a mentők és a rendőrök megérkeznek. 


Még megszólalni sem tudott csak hevesen bólogatott. A terv a következő volt. Éppen jöttem haza a buliból amikor kiugrott elém egy szarvas így a kormányt elrontottam, ami által a másik sávban kötöttem ki és későn vettem észre a másik kocsit. A másik kocsival egymásba hajtottunk és ő begurult az árokba. Hogy a húgom mit keres itt? Éppen jött haza a barátnőitől amikor meglátta a kocsimat, megállt kiszállt a kocsiból és látta, hogy le vagyok fagyva. Gyorsan észhez kapott és hívta a mentőket. Hát ez volna a mi remek tervünk és nem is hazudtunk nagyot hiszen csak a személyeket cseréltük fel. Nem tudtam mi vár rám. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek a kocsira, ami az árokba állt. Ránéztem és láttam, hogy bent ül a húgommal egykorú lány és (gondolom) az apja. 


Megérkeztek a mentősök meg a rendőrök. Engem már azonnal a helyszínen kikérdeztek aztán be kellett mennem a kórházba, hogy megvizsgálják, hogy nincs e semmi komolyabb bajom.


A folyosón álltunk a vizsgálat után és nagyon ideges voltam, mert az orvos egy rohadt kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, ami a lányról szólt. Tudtam, hogy meghalt az apja már amikor a kórházba értünk anyám egyből érdeklődött és megtudta, hogy a fickó meghalt. A testvérem amikor meghallotta felzokogott. Anyáék nem tudták mi van vele, hogy ennyire zokog, azt hitték amiatt, hogy ennyire félt engem. De az igazság sokkal fájdalmasabb. 


Arra eszméltem fel, hogy a folyosó végéről az egyik nővér odakiáltott egy lánynak, hogy azonnal menjen vissza a kórtermébe. Amikor odafordítottam a tekintetem egy kék színben pompázó szempárral találkoztam. Szomorúság és nagy mértékű gyűlölet. Ezt láttam a lány szemében. És abban a pillanatban megvilágosodtam, tudtam, hogy ki az. Még mondani sem tudtam neki semmit mert mire feleszméltem már megfordult és visszafele igyekezett a szobájába.