Megváltás

Kiszolgáltatva

Az ajtó döngve kivágódott, a szobából kizuhanó szolgálólány csattanva terült el a folyosó vizes padlóján. A felmosóvödör kongva gurult odébb tartalmát a falra, és a felmosással szorgoskodó másik cselédre löttyintve. A szoba lakója tajtékozva rontott ki a folyosóra, megragadta a fekvő lány haját, annál fogva rángatta fel.
- Mit mondtam neked?! - ordította a könny áztatta, rémült arcba. - Megmondtam, hogy azokra a könyvekre úgy vigyázz, mint a szemed világára! Te haszontalan, semmire való szuka!
Lekevert egy pofont a lánynak, közben taszított rajta egyet, így a cseléd a falnak tántorodott, majd összecsuklott. A másik lány ijedten nézte, ahogy az örjöngő férfi megindul a földön fekvő felé. Anélkül hogy tudta volna mit csinál kettejük közé ugrott, óvón átölelte a reszkető nő vállát. A férfi megtorpant, dühe a tetőfokára hágott.
- Ezt mégis hogy képzeled, te tiszteletlen ringyó?! Milyen jogon avatkozol az urad dolgába?!
Vállánál fogva durván maga felé fordította a szolgálót, kezét pofonra emelte. A lány továbbra is igyekezett úgy helyezkedni hogy testével védeni tudja a másikat, tekintete viszont összekapcsolódott a férfiéval. Loki megtorpant, de nem csak a hatalmas tiszteletlenség okozta megdöbbenés miatt. A lány arcán látszott a félelem, szemei esdekeltek, aggódás látszott bennük de nem a maga, hanem a másik lány testi épsége miatt.
- Kérem, uram! Ne bántsa!
Hangja csendesen, esdeklően, csilingelően verődött vissza az ódon falakról, szemeinek kékje szinte magába szippantotta a férfi tekintetét. Loki maga sem értette miért, de hirtelen megállt. Ütésre emelt keze lassan leereszkedett, egy pillanatra az a képtelen érzés kerítette hatalmába, hogy látta már ezt a szempárt, hogy ismeri ezt a kérlelően aggódó tekintetet. Az érzés olyan erővel tört rá, hogy képtelen volt lecsapni. Mély levegőt vett, majd összeszorított fogai közt kipréselve a szavakat a lányra morgott.
- Oh! Úgy látom, itt senki nem tanult tiszteletet! Akkor majd megtanítlak én! Takarítsd el innen ezt a szemetet, látni se akarom! Mostantól átveszed a helyét! Szedd össze magad, fél óra múlva pedig itt legyél, különben jobban megjárod mint ő!
Azzal visszaviharzott a szobájába, és bevágta maga után az ajtót. A lány a másik szolgálóhoz fordult, óvatosan maga felé fordította az arcát.
- Jól vagy, Keila? Fel tudsz állni? - kérdezte csendesen, miközben kötényével felitatta a vér és könny keverékét az elgyötört orcákról.
- Azt hiszem... - nyögte Keila. - Most bajba kerültél miattam, Tyra! Úgy sajnálom! - zokogott fel.
- Ugyan, előbb-utóbb sorra kerültem volna... - sóhajtotta a szőke. - Gyere, menjünk mielőtt visszajön.
Felsegítette Keilát, majd letámogatta a konyhába. Mikor beléptek, minden szempár feléjük fordult. A nyüzsgés, fecsegés, kacagás elhalkult, majd teljesen megszűnt, helyüket döbbent csend vette át. Rulla, egy alacsony, testes asszony reagált először, a többieket félrelökve sietett az érkezők felé.
- Odin szakállára, Keila! Mi történt?! Hozzatok már egy széket, hát mindjárt összeesik! Tyra, ki hagyta így helyben?!
Tyra nem válaszolt, csak jelentőségteljesen Rullára nézett. Az asszony megrázta a fejét, szemében düh és megvetés villant.
- Nem nyugszik, míg meg nem öl valakit... - motyogta, majd a síró lánynak szentelte a figyelmét. - Téged nem bántott? - pillantott fél szemmel Tyrára.
- Nem... De mától én vagyok a szolgálója.
Szavait néma csend, és sajnálkozó pillantások fogadták.
- Mennem kell, Rulla! Vigyázz rá, kérlek! - sóhajtotta, hangjában tisztán érződött a félelem. Legszivesebben elszaladt, elbújt volna, de tudta hogy nem lenne értelme. A félelembe azonban valami más is vegyült: látott valamit a herceg szemében, amit nem tudott hová tenni. A veszett dühöt egy másodpercre mintha a józanság, a bizonytalanság szikrája váltotta volna fel. Az egész a pillanat tört részéig tartott csupán, de abban a pillanatban Tyra a helyzethez egyáltalán nem illő módon megsajnálta a férfit. Igen, félt tőle, de valahogy kíváncsivá is tette, és ez a kettősség összezavarta. Mélyet sóhajtott, végigsimította Keila vállát, majd a herceg parancsát követve elindult hogy rendbe szedje magát.

Nem egész fél órával később újra a nehéz, csodaszépen megfaragott rúnákkal díszített faajtó előtt állt. Valahányszor látta, mindig ámulatba ejtette az aprólékos, gondos munka eredménye. Nem értette, hogy valaki aki gondolkodás és szánalom nélkül képes ártani másoknak, hogyan készíthetett ilyen csodát. Az idősebb szolgálók azt mondják, hogy nem volt ő mindig ilyen. Valaha egész szerethető volt, csínyein gyakran még "áldozatai" is jót mulattak. Aztán egyik napról a másikra megváltozott, a tréfái egyre durvábbak, a hangulata egyre szeszélyesebb lett. A királynő halála után pedig elszabadult a pokol, és Odin halála után már semmi sem szabott határt a tombolásnak. Thor próbálta ugyan kordában tartani, de ez nem volt egyszerű. A herceg főleg a cselédeket, szolgákat tüntette ki a figyelmével, így tetteinek híre nemigen jutott el a királyhoz. Ha úgy akarta, bármelyik szolgálólányt szobára hívhatta, és bizony nem bánt kesztyűs kézzel velük. Csak egymásnak, suttogva merték elmesélni a szörnyűségeket, már ha a szégyen és a megalázottság érzése miatt egyáltalán elmesélték. Köztük nyílt titok volt hogy a herceg milyen durván, érzéketlenül kényszeríti az ágyába a "kiválasztottakat", majd miután kiszórakozta magát velük elhasznált zsebkendőként dobja ki őket. A félelem nagy úr, így a lányok nem nagyon beszéltek a férfinál töltött éjszakákról.
És neki most be kell lépnie ebbe a pokolba. Rettegéssel töltötte el a tudat, hogy ezentúl ki lesz szolgáltatva a férfinek, de próbált úrrá lenni rajta. Ő csak egy cseléd, nincs választása, és ha ellenkezik csak magára zúdítja Loki dühét. Még egyszer végignézett magán, ellenőrizte a ruháját, nagyot sóhajtott, majd bekopogott.
- Befelé!
A herceg hangja cseppet sem volt bizalomgerjesztő, a lányt szinte megbénította a félelem. Ajkába harapott, majd lassan kinyitotta az ajtót és belépett. Loki a kandalló párkányának támaszkodva állt, lábai keresztben, karjai a mellkasa előtt összefonva. Magas volt és szikár, sápadt arcát vállig érő hollófekete haj keretezte, zöld szemei vészjóslóan csillogtak.
- Itt vagyok Uram, ahogy parancsolta. - mondta a lány lehajtott fejjel, hangjából sütött a félelem és az alázat.
Loki odasétált hozzá, körbejárta, közben úgy mustrálgatta mint a lovakat szokás a vásáron. Tyra alacsony volt, a herceg válláig ért, tökéletes alakját kiemelte a szürke cselédruha. A herceg eléje lépett, jobb keze hülvelyk- és mutatóujja közé szorította az állát, durván megemelte, majd a lány arcát jobbra-balra forgatva szemügyre vette. Tyra vékony arcát égszínkék, riadt szemek uralták, pisze orrát és orcáit apró szeplők borították, húsos ajkai kissé elnyíltak.
- Mi a neved? - kérdezte Loki most már halkabban, miközben a lány fejét ellökve belecsípett az állába.
- Tyra, Uram. - felelte a szolgáló, és igyekezett visszanyelni a félelem és a hirtelen fájdalom könnyeit.
- Tyra...Nálam két szabály működik. - kezdte a férfi, miközben a kandalló előtti asztalhoz sétált, majd leült a sarkára. - Mindig azt teszed amit mondok, és az életednél is jobban vigyázol a holmimra! Ha ezeket betartod, akkor talán nem jársz úgy, mint a kis elődöd. Értve?
A lány bólintott.
- Mondom értve?! - csattant fel Loki, mire Tyra ijedten összerezzent.
- Értettem, Uram! - nyögte, hangja remegett a félelemtől.
- Rendben, most elmehetsz. A vacsorát pedig időben hozd, nem tűröm a késést!
- Igenis, Uram! - felelte a lány, majd lehajtott fejjel kisétált a szobából.