Megváltás

4.

Tyra letörölte a könnyeit, kihúzta magát, és vissza sem nézve elindult a cselédlépcső felé. Lábaiba zsibongva kezdett visszatérni az élet, karjait ólomnehézségűnek érezte. Semmi másra nem vágyott, csak szobája biztonságára, ágyának melegére, de ez még váratott magára. Még dolga volt a konyhán, és az is lehet, hogy Loki hivatja.
A lépcső egy hosszú, széles folyosóra vezetett, jobb kéz felől a konyha, kamra, mosókonyha, és kisebb-nagyobb raktárak voltak, balra a cselédek szobái. A folyosón nagy volt a sürgés-forgás: szolgák, cselédek siettek a dolgukra, sokuk kezében tálca, amin uruknak vitték az ételt. Thor - apjával ellentétben - nem ragaszkodott a közös vacsorákhoz, amiken annak idején a királyi család tagjain kívül az udvar fő embereinek is kötelező volt részt venni. Amíg a királynő élt, addig tartották magukat ehhez a szokáshoz, és még Loki is engedelmesen ott ült az asztalnál bátyja oldalán. Aztán Frigga elment, és vele megszűnt a család is. Loki és Thor rengeteget veszekedtek, volt, hogy hetekig szóba sem álltak egymással. A közös étkezések elmaradtak, a hatalmas étkezőt már csak küldöttségek megvendégelésére használták.
Mikor belépett a konyhába, minden szempár rá szegeződött, a hirtelen beállt csendben szinte vágni lehetett a levegőt. Rulla elé sietett, aggódva, sérüléseket keresve vizslatta a lány arcát.
- Bántott? - kérdezte nyugalmat erőltetve a hangjába.
- Nem ütött meg, nyugodj meg Rulla - felelte Tyra, miközben sikerült kipréselnie egy megnyugtatónak szánt mosolyt.
- Jéghideg a kezed, te lány! Mi a fenét müvelt az a... - elharapta a mondat végét, csak a fejét csóválta rosszallóan. Ismerték Loki alakváltó képességét, így nem nagyon mertek rosszat mondani róla még a távollétében sem. Lehetett ő a légy a falon, az ablak párkányán vidáman trillázó kismadár, és talán még az ablakon beszűrődő holdfény is.
- Igazán semmit, Rulla! Csak rettentő hideg van a szobájában.
- Sosem fázik... Sultur gonosz tüze égeti belülről a nyavalyást! - jegyezte meg suttogva az asszony, de rögtön körül is nézett, ki hallhatta.
- Keila hogy van? - terelte el a szót Tyra. Nem volt se energiája, se kedve beszélni az imént történtekről, csak az ágyára, a testét körülölelő takarója melegére vágyott.
- Jobban. Lefektettem, most alszik. Szegénynek annyi volt a bűne, hogy levert egy könyvet az asztalról takarítás közben. - megcsóválta a fejét, közben visszatért a tálcákhoz, amikre ételt pakolt mielőtt Tyra belépett. - Menj te is, pihenj, melegedj át! Ha esetleg szükség lenne rád, majd szólok.
Tyra hálásan nézett a testes asszonyságra, akit mint minden cselédlány, ő is anyjaként szeretett. Rulla volt a főnökasszonyuk, bár soha nem viselkedett főnökként. Amellett hogy kiosztotta a feladatokat és koordinálta, ellenőrizte azok elvégzését, törődött velük, meghallgatta, ápolta a lányokat, és kotlóstyúkként vigyázott rájuk.
- Köszönöm, Rulla Mama!
Apró puszit nyomott az asszony pufi arcára, majd a szobájába sietett. Forró fürdőt vett, felvette egyszerű hálóingét, és bebújt az annyira áhított, biztonságot és meleget adó takaró alá. Gondosan kifésült, hosszú szőke haja szétterült a párnán, égszínkék szemeivel a plafon repedéseit bámulta. Aludni akart, de az álom csak nem jött, gondolatai nem hagyták pihenni.
Agya újra és újra lejátszotta az este történteket, érezte a csontig hatoló hideget, a végtagjaiba éles tőrként hatoló fájdalmat.
Tudta, hogy gyűlölnie kéne a férfit, de hiába erőlködött, valahogy nem ment. Igenis, ott a folyosón látta benne a magányt, a keserűséget. Sajnálta érte, és abban a pillanatban esendőnek, vonzónak találta. "Milyen jól áll neki a zöld! És a szeme! Veszélyes, tüzes, átható, és gyönyörű!"
Nem értette miért érzi ezt az iránt, aki bántotta, kínozta, aki talán szemrebbenés nélkül meg is ölné. Megrázta a fejét, oldalra fordult, szemét becsukva próbálta álomba kényszeríteni magát. De álom helyett csak a zöld szemeket látta, elképzelte milyenek lehetnek mikor békések, kedvesek, mosolyognak. Tetszett neki amit látott, és végül ez a kép ringatta álomba.

Loki ruhástól hevert az ágyán, agya fékezhetetlenül száguldott. A kis csitri nem könyörgött, és meg volt győződve róla, hogy a könnyeket is csak a hidegre adott reakciója csalta elő. Erős. Erősebb, mint hitte. Erősebb, mint bármelyik nő, akivel eddig dolga volt.
A lány érzéseket váltott ki belőle, de most nem próbálta elnyomni, eltemetni őket a többi közé. Nyugodtan, megfontoltan vizsgálgatta őket, rá akart jönni a miértjükre.
Belelátott. Ez bosszantotta, de valahol melengette is, és ő nem akarta ezt a melegséget. Olyan sok éve él már ebben az önkéntes magányban, hogy már nem is emlékszik mikor kezdett belesüppedni. Igen, szenvedett miatta, de ez legalább az övé volt, ő harcolta ki magának, ő építette fel a falat. Féltek tőle, megvetették, gyűlölték, és éppen ez volt a cél. Így senki nem akart közeledni hozzá, és így az esélyét is elkerülte annak, hogy valaki újra megsebezze. Aki érez, szeret, az előbb-utóbb sérül. És nincs annál nagyobb fájdalom, mint amit az tud okozni, akit tiszta szívből szeretünk.
Thor egyszer a képébe vágta, hogy gyáva, mert az önsajnálat mocsarába süppedve másokon veri le a kínjait, ahelyett hogy szembenézne velük. Talán igaza volt, de ez is az önvédelem egy formája, és ő csak védeni akarta azt az apró emberi részt, amit a fájdalom még meghagyott belőle.
Felkelt, kisétált az erkélyre, lenézett a békésen alvó városra. Valaha szerette Asgardot, meghalt volna érte. Királynak nevelték, akárcsak Thort, csak azt felejtették el közölni vele, hogy egy halott jégkupac királyának szánták. "Laufey fia..."
Az első, a legnagyobb árulás.
Mélyet szippantott a friss levegőből, gondolatai újra a lányra terelődtek. Mi lenne, ha...? Mi lenne, ha kinyitná neki a kaput? Csak egy kicsit, próbából, hogy él-e még egyáltalán az az apró emberi rész, vagy egy halottat őriz évek óta? És a lány vajon belépne-e önként azon a kapun?
Megrázta a fejét, keserűen elmosolyodott. Talán jobb nem tudni.
Visszament az ágyhoz, elnyúlt rajta, kezeit a feje alá téve bámulta a plafont. Igen, erős. És törékeny, és szép, és az illata...vadvirágok keveréke, olyan, mint a hosszú tél után újra éledő tavaszi mező. Talán ha hagyná, ez a lány lehetne az ő tavasza.
Újabb keserű mosoly. Mielőtt elaludt, mintha egy hangot hallott volna, egy ismerős, kedves, szeretettel teli hangot, amely a fülébe suttogta: " Thornak ne legyen igaza! Ne légy gyáva, Loki! Hagy legyek büszke rád!"