Blind Violin [Taehyung OS] - Befejezett

1.

Nem maradt semmim. Itt állok, és játszok az egyetlen hangszeren, aminek elviselem a hangját. Ami meg tud érinteni. Miként a vékony húrok dallama szépen lassan átveszi összetört lelkem felett az uralmat, próbálok kitartani, amíg csak lehet. Azt mutatni, hogy nincs semmi baj, elvégre ez bárkivel megtörténhetett volna. Mindenkinek eljön az a pillanat az életében, hogy elveszíti a szeretteit. Nekem is át kell lendülnöm ezen a bukkanón, hogy az élet folytatódhasson ott, ahol most megrekedt.

A magas és mély hangok, amiket ebből az egyszerű hangszerből kicsalok könnyeket varázsol a szemem sarkába. Utoljára a temetésen sírtam, mikor örök nyugalomba helyeztük az édesanyámat. Ott megfogadtam, hogy többet soha, de most mégse tudok uralkodni az érzéseimen. Ahogy lehunyom a szemem eszembe jut minden. A húgom és az anyám mosolya, ahogy reggel meleg étellel várnak engem az asztal előtt. Ahogy magához ölel. Soha többé nem érezhetem azt a fajta melegséget.

Elengedem a könnyeimet, hadd folyjanak az arcomon, hadd vigyék el tőlem a bánatom, messzire. A világ nem fog kigúnyolni a fájdalmam miatt. De tudom, nem lesz jobb tőle. A szívem könnyebbé válik majd, de a mellkasomra nehezedő súly ugyan úgy a markában fog tartani továbbra is.

A szívem a vonóm ritmusával dobog, hol zaklatottan és gyorsan, hol lágyan. Se én, se a dal nem voltunk nyugodtak. A szomorúság jegyei áradnak a hegedűből, egy gyönyörű hangszerből, ami ahelyett, hogy vidámságot árasztana, keserűséget és bánatot ad. Miattam. Én tettem romlottá, sötétté és bűnössé. A dal pedig sír, mert a hegedű testesíti meg a benne rejlő fájdalmat.

Azóta minden nap kijárok ide. A műszakomat felváltottam, hogy pontosan kiérjek ide minden nap. Ilyenkor számomra megáll a világ, nem érdekel semmi, csak a hegedű. Hogy a dal, az érzéseim, amiket i próbálok fejezni a hegedű által, feljusson azokhoz, akiknek szánom. Talán sosem fogom tudni, eljutott e odáig. De amíg élek, reménykedek, hogy ők látnak engem, és vigyáznak rám.

Az emberek néha megállnak előttem, mosolyogva hallgatják a dalt, amit játszom. Pénzt semmiféleképp nem fogadnék el, ezért a tokot magam mögé rakom, nehogy eszükbe jusson. Nem azért csinálom. Igazából nem is nekik játszom. Ők mégis azt hiszik. Megérinti őket a dal hangulata. Minden nap többet játszom, de van egy, ami állandó lett. A címét azóta sem tudom, én egyszerűen csak ,,A dal"-nak nevezem.

Mikor azt játszom, a szívem megtelik érzelmekkel. Lehunyom a szemem, és minden alkalommal egy szürke erdőbe képzelem magam. Egyedül bolyongok, nincs velem senki. Elhagyott mindenki, én pedig kiutat keresek, de ha felnézek az égre nem látok mást, csak szürkeséget. De van valami, egy hely, ahol a szürkeség véget ér. Azt keresem nap mint nap, de még nem találtam meg. Azonban, minden egyes lejátszott dal után úgy érzem, kicsivel közelebb jutottam hozzá.

Azt ígértem magamnak, hogy anyám halála után minden nap kijövök ide. Ma járt le az egy év, amit kiszabtam magamnak. Úgy éreztem, ennyi kell ahhoz, hogy rendesen el tudjak búcsúzni tőle, hogy mostantól az emlékével éljek és ne a hiányával. De félek. Még mindig olyan, mintha csak tegnap vesztettem volna el. Sehova se jutottam.

A vonó megállt a kezemben, csend telepedett a hídra, én pedig leengedtem, és leszegett fejjel bámultam a földet. Az autók zaját alig hallottam, kevesen voltak ahhoz képest, hogy hétköznap délután van. Betettem a hegedűt a tokba, és leültem, hátamat a peremnek döntve. Kezembe temettem az arcom, és felsóhajtottam.

Nem tudom, meddig ülhettem ott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki megkopogtatta a cipőmet. Felnéztem, de a lány már le is guggolt mellém. Valami bot volt nála, amit maga mellé helyezett. Szemét nem láttam, napszemüveget viselt, és kinyújtotta a karját.